Az ünnepség után a szervezők bejelentik: a hely­színt ne a Deák tér és ne az Erzsébet híd irányába hagyjuk el, így nem me­hetünk a Kossuth tér felé. Hirtelen ötlettől indíttatva – már a Múzeum körúton araszolunk az ezrek között –  a velem lévő két hölgynek felajánlom, menjünk el egy ünnepi vacsorára, tu­dok a régi időkből egy kedves helyet, de ők a Magyar étterem helyett mást ajánlanak. Ott még éppen kapunk helyet. Közösségi a hangulat, zászlók a falnak támasztva, bizakodó, kicsit forradalmas derű, az eddigi feszültség oldódik. Eszünk, beszélgetünk, vic­celődünk – kimondatlanul mindenki érzi, hogy a história gyorsuló léptek­kel halad el a közelünkben itt a Kecs­keméti utcán. Átvillan rajtam, hogy a szomszéd házban a magyarság egyik legnagyobb embere, Fekete Gyula bátyánk lakik, egyéves korában a fi­am megkapta tőle a Gondolkozzunk, magyarok! című kötetét, a 18. szü­letésnapjára, „Domonkos Daninak, 17 éves előlegben”.

Fél kilenc körül járhat, kilépünk az utcára. Megtorpanás: a Magyar étterem előtt hatalmas „boly”, mindenki beszél, mindenki izgatott, mesélik, az étterembe berontó rendőrök ripityára vertek mindent és mindenkit, az egyik előrohanó sza­kácsfiú a viperával olyat kapott, hogy halottnak hitték, úgy zuhant a sarok­ba. Ha jó két órával ezelőtt nem a hölgyek­re hallgatok...? (Nemrég bementem a már újjávarázsolt étterembe, a történtekről érdeklődtem. A nem éppen nemzeti érzelmű­nek mutatkozó főnök semmiről sem akart tudni, azóta a tulajdonos is, a személyzet is kicserélődött, ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Még jó, hogy a régi nevet megtartották.)

A Múzeum körútra kiérve: forrada­lom. Ösztönösen régi ’56-os képek villannak át rajtam, az úttesten semmi forgalom, mindenhol beszélge­tő, vitatkozó embercsoportok, az ut­cát az idegeket ajzó magasfeszültség uralja, szállnak a hírek: lovasroham, városszerte embervadászat, három halottat emlegetnek, rengeteg sebe­sültet, itt hallok először kilőtt szemekről. Egyre több ismerőssel találkozom, megosztjuk, ki miről, mit hallott. Rengetegen beszélnek mo­bilon, csodálom, hogy az állandó moraj­lásban hogyan hallanak bármit. Nagy sokára veszem észre, engem is már párszor keresett a 14 éves fiam, nézi a tévét, kérdi, mi van velem, merre vagyok.

Kilenc óra. Egyre vadabb hírek jön­nek, barikád az Erzsébet hídnál, nem magyarul beszélő pribékek, egyesek szlovákokat, mások ukrá­nokat, izraelieket emlegetnek. Egy fiatal pár szo­rítja egymást mellettem, hallom, a fiú az István, a királyból idézi: „Idegene­ket hív magyarok ellen segítségül.” Elönti agyamat a vér, félretolok né­hány embert, a hölgyeket kézen ragadva az Astoria felé indulnék, ke­resztül az ácsorgókon. Két ijedt arcú, idős néni toppan elénk, „jaj, kedveskéim, ne menjenek arra, agyonverik, agyonlövik magukat, ne menjenek…!” Megtorpanunk, újra nekilódulnánk, a tömeg is mozgásba jön, gyerünk...! Nagyjából a Múzeum kávéház vona­láig jutunk, egyszerre tűnik föl az As­toria felől a sűrű fehér füst és a velünk szemben áramló tömeg. Amelynek nem a nagysága, hanem az élen ha­ladók látványa állít meg: vérző, támolygó embereket támogatnak ketten-hárman itt is, ott is, már néhány kék ruhás is feltűnik a körút két olda­lán, most éppen nem bántják, csak vészjósló lassúsággal kísérik a felénk áramlókat, néha kiabálnak a hozzá­juk legközelebb haladók felé, kicsit később meg is hallom, miket: „Köcsög!”, „K…rva anyád!” 

Visszaszoru­lunk a Kálvin térig. Némi habozás után le az aluljáróba, ahol ember em­ber hátán tolong. De a metró jár. Csak a negyedik szerelvényre férünk föl.

Tizenegy után érek vissza Újpestről a Városligethez, a busz még min­dig elterelt útvonalon jár, és valahol a Vidám Park mögött tesz ki, noha az őszödi rém már rég nincs a hozzá méltó rémes vaskefénél, hogy bicskanyitogató, ripacs álszentséggel térde­peljen és koszorúzni merészeljen azok emléke előtt, akik, ha élnének, leg­alább három tárat engednének belé a PPS-géppisztolyokból. A Liget néptelen ugyan, de vészjósló, távoli kiáltá­sok hallatszanak a szokatlanul enyhe őszi éjszakában.

A halántékom lüktet, a gyomrom kavarog, a szám kiszáradt, mindez most tudatosul bennem, Istenem, mióta is...? A Dembinszky utcában – máskor ilyen tájban a kutya sem jár erre – itt is, ott is emberek, szinte minden­ki telefonál. Egyikőjük azt részletezi, mit műveltek a földön fekvőkkel. Egy idősebb nő kétségbeesetten kérdez­geti: „Merre vagy, merre indulsz?” Igen, nem épp kockázatmentes összevissza mászkálni Budapesten mostanában...

Élő borzalom lett a forradalom ötvenedik évfordulójából, mondja Danuta Jakubiec, a lengyel újságírás egyik nagyasszonya.

És mit mondjunk mi, tizenöt esztendő után közös lidércünkkel a nyakunkban…?

A szerző író, újságíró

(Borítókép: AFP/Joe Klamar)