Borzalmas emberi tragédiák, soha be nem hegedő sebek, kitörölhetetlen emlékek, visszatérő rémálmok. Nekünk, akik tizenöt éve ott voltunk a Deák téren, a Károly körúton, az Astoriánál, ezt jelenti 2006. október 23-a. Testközelből tapasztaltuk, mivel jár az „érett gyurcsányizmus”: véres állami terrorral, lovasrohammal, kilőtt szemekkel, fogdai kínzásokkal. Majd mindezek tetejébe: a brutalitás cinikus tagadásával, az áldozatok hibáztatásával („Minek mentek oda?”) és kiröhögésével („Révész Mártíriusz”), a főkolompos rendőri vezetők kitüntetésével. Rá kellett ébrednünk, hogy ezek bármit következmények nélkül megtehetnek velünk. Nem ismernek sem Istent, sem embert, sem hazát. Hiszen Gyurcsány, aki az egész tüntetéssorozatot, fölháborodáscunamit kirobbantotta szisztematikus hazudozásaival, a választások elcsalásával, a költségvetési adatok meghamisításával, a trükkök százaival, a beismert kormányzásképtelenségével – szóval ez a bolsevik gazember röhögött tovább a képünkbe, és közölte, esze ágában sincs lemondani. Csak két és fél évvel később, 2009-ben takarította el őt a színről a pártja, amikor már látszott, irtózatos választási saller közeleg 2010-ben. Amit aztán meg is kaptak, majd még további kettőt.
De mi is történt tizenöt éve? Kopnak az emlékeink, érdemes hát fölidézni! 2006. október 23-án reggel több százan szerettek volna bejutni a Kossuth térre, hogy virágot helyezzenek el az 56-os emlékműnél. Ám Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány hazug ürüggyel és teljesen törvénytelenül lezárta, műveleti területté nyilvánította a teret, nem engedte be az ünneplőket. Ezzel a sunyi provokációval indult a nap – a szabadságharc kitörésének ötvenedik évfordulója! A Parlament felé tartó tömeget először a Nádor utcában kezdték oszlatni (mint utóbb a Kúria kimondta: törvénytelenül); többeket már itt megvertek a rendőrök, például Papp Lajos szívsebészt.
Délután három órakor az Alkotmány utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkánál több száz ember gyűlt össze, akik – a rendőrség ígéretében bízva – szerettek volna a Parlament elé vonulni. Ám rendőrsorfal állta útjukat, és újabb oszlatás kezdődött. A símaszkos, azonosítószám nélküli egyenruhások a Deák tér felé szorították a tömeget. Nem hagytak lehetőséget nekik, hogy a Lánchíd felé menjenek, mert a József Attila utca felől is rendőri egységek érkeztek. Így csak egy irányba mehettek: a Deák tér felé. A viperával (teleszkópos fémbot) is fölfegyverkezett rendőrök könnygázgránátokkal, vízágyúval oszlatták a tömeget, és egyre jobban tolták őket az Astoria felé, ahol négy órakor megkezdődött a Fidesz ünnepi rendezvénye. Bár Gergényi Péter és Szilvásy György titokminiszter utóbb azzal védekezett, hogy a tüntetők „húzták magukra” a rendőröket, Papp Károly későbbi országos főkapitány jelentése kimondta: a rendőrség nyomta rá a tiltakozókat a Fidesz gyűlésére.
Számos vallomás igazolja: nem egyszerű rendőrszakmai hiba, hanem előre eltervezett provokáció történhetett. Dobozi József, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat (Rebisz) akkori parancsnoka például hiába kérte Gergényi helyettesét, Lapid Lajost, hogy állítsa meg az oszlatást, mert rátolják a tömeget a békés ünneplőkre, Lapid ezt elutasította. Pigler István, a Rebisz bevetési osztályának parancsnoka pedig arról számolt be: miután nehezményezte, hogy az oszlatás folytatásával rányomnák a tiltakozókat a Fidesz nagygyűlésére, egyszerűen leváltották, a parancsnokságot átadták másnak.
Háromnegyed 6-kor ért véget a Fidesz ünnepsége. Gergényi Péter 51 másodperccel később parancsot adott a tömegoszlatásra. Az utasítást Majoros Zoltán így továbbította beosztottjának: „Kezdjétek meg a tömeg elleni támadást vízcsapásokkal, könnygázgránát-csapásokkal, mert a Fidesz-nagygyűlés befejeződött, és a Kálvin tér irányába mennek el a normális és tisztességes emberek.” Két perccel ezután lovasroham dübörgött végig a Károly körúton, végigkardlapozva nemcsak a néhány rendbontót, hanem a Fidesz rendezvényéről hazafelé tartókat is.
A feletteseik által álhírekkel fölhergelt rendőrök válogatás nélkül ütlegeltek mindenkit, akit értek. Ekkor már gumilövedékes vadászfegyverekből is tüzeltek az emberekre, szándékosan fejmagasságban. Nem véletlen, hogy a legtöbben a fejükön sérültek meg. A 14 szemsérült közül legkevesebb hárman maradandó fogyatékosságot szenvedtek. Csorba Attilának és Nagy Lászlónak kilőtték az egyik szemét, Kenéz Károly pedig 75 százalékosan elvesztette a látását. Mivel Csorba Attila az épen maradt szemével eredetileg is alig látott, így gyakorlatilag megvakult. Súlyos depresszióba zuhant, munkát nem talált, és néhány évvel később öngyilkos lett.
Amikor 2011-ben Gyurcsányt a szemkilövetésekről kérdezték, így felelt: „Emberek szemét? Hány ilyen emberről tud ön? Beszélgessünk tisztességesen!” Aki képes így beszélni emberek megnyomorításáról, az egy gonosz, velejéig romlott szociopata.
2006. október 23-án a Rebisz legkegyetlenebb egysége a III/1. alosztály volt, amelyet Vágó László vezetett. Első akciójuk az volt, amikor a Madách téren a Hír TV kamerái előtt összeverték Móczár István egykori válogatott öttusázót. Majd Vágó egy már megbilincselt, védekezésre képtelen férfinak saját kezűleg eltörte az ujját. Emiatt utóbb egy év és nyolc hónap letöltendő börtönre ítélték. A Síp utca, Rákóczi út sarkán Vágó egységének tagjai eszméletlenre verték Révész Máriusz fideszes politikust, aki képviselői igazolványát felmutatva tárgyalni próbált a rendőrökkel. A politikusnak egyebek között eltörték a lapockáját. A Vágó-féle rohamosztag tagjai később berontottak a Blaha Sörözőbe, a vendégeket kiterelték az utcára, ahol egy rendőrsorfal ütötte-rúgta őket. Itt követték el egyik legaljasabb gaztettüket: egy vak fiatalembert egy méterről hátba lőttek gumilövedékkel. Vértesaljai László jezsuita szerzetes-papot is brutálisan összeverték: berántották a rendőrsorfal mögé, összerugdalták, és ráadásként megtaposták a nála lévő magyar zászlót. Szimbolikus: aznap számos nemzeti színű lobogó jutott hasonló sorsra…
A már levadászott, megbilincselt áldozatokra a fogdákon további tortúra várt. Ott is megverték, megalázták, leköpködték őket. Sokakat (köztük fiatal lányokat és idősebb nőket is) a börtön udvarán hátrabilincselt kézzel, órákon át térdepeltettek. Néhányan összevizelték magukat. 2006 őszén a szisztematikus állami terror a bíróságon is tombolt: futószalagon, érdemi vizsgálat nélkül helyezték előzetes letartóztatásba a tüntetőket. Mint kiderült: 147-ből 144 esetben jogtalan volt a letartóztatás. Ám Brüsszel akkor nem követelte a bebörtönzött magyar tüntetők kiengedését. Nem érdekelte őket a több száz civil sérült, a szemkilövések. Akkor Brüsszel szerint teljesen rendben volt a magyar jogállamiság meg a fékek és az ellensúlyok rendszere. Nem hívták tetemre Gyurcsányt – persze hogy nem, hiszen az ő helytartójuk volt, aki lelkesen működtette a pénzszivattyút, hajtotta végre az ország kifosztását!
Márki-Zay Péter, a baloldal mostani miniszterelnök-jelöltje szerint is minden rendben volt a Gyurcsány-érában, pompásan működött a jogállam, szabadon lehetett gyülekezni – most viszont tombol a diktatúra.
Amit tizenöt éve a hatalomba foggal-körömmel kapaszkodó Gyurcsány elkövetett, az egyfelől tragédia, állami terrorizmus, a magyar nemzet ellen elkövetett háborús bűntett. Másrészt viszont a rendőrterror vezetett a nemzet ébredéséhez, a 2010-es jobboldali kétharmadhoz. Így végtére is a szemkilövető verte be az utolsó szöget a posztkommunizmus koporsójába, s rántotta magával a mélybe a teljes balliberális élcsapatot, amely azóta is képtelen szabadulni tőle. Lóg a nyakukon, mázsás koloncként. Nemzeti érdek, hogy ott is maradjanak a mélyben, örökre.
Borítókép: Részlet az Elk*rtuk című filmből. Fotó: Youtube
