A fiatalabbak már nem emlékezhetnek, de az idősebbek felidézhetik magukban a köztereinken évtizedekig újra és újra felbukkanó molinókat, amelyeken a Kádár–Lázár–Losonczi hármas volt látható (pártfőtitkár, miniszterelnök, az Elnöki Tanács elnöke) végtelenül unalmasan, azt üzenve a rántott húst evő, Kőbányai sört ivó és nagyon elégedett fogyasztó- s egyben nyárspolgároknak, hogy Magyarország a béke szigete, itt nem változik semmi, a bölcs vezetők az örökkévalóságig velünk maradnak és gondoskodnak rólunk.

A remény ott volt mindannyiunkban, hogy a rendszerváltás nemcsak a diktatúrát űzi el, hanem a megkövesedett személyeket is, s átáll az ország egy új, demokratikus normatívára és közéleti mintázatra, amelyben nemcsak a kormányok és a pártok válthatók le minimum négyévenként, hanem a különböző pozíciókat betöltő személyek is, ha időközben kiderül róluk, hogy alkalmatlanná váltak a feladatukra. E reményünkben azonban csalódnunk kellett.

Hogy csalódnunk kell, legelőször akkor dőlt el, amikor a volt állampárt vezetői, a nómenklatúra tulajdonképpen a helyén maradt, nem történtek személycserék, nem történt lusztráció, sőt a posztkommunista hálózat egy rövid ideig tartó háttérbe szorulás után újra átvette a politikai hatalmat 1994-ben. Szimbolikus az is, hogy a titkosszolgálati akták sem kerültek a nyilvánosság elé soha, illetve szimbolikus Horn Gyula hányaveti válasza arra a kérdésre, hogy miután kiderült, érintett a kérdésben mint volt politikai vezető, úgy reagált: „Na és?”

Továbbmenve, nem biztos, hogy büszkének kell lennünk arra a „hagyományunkra”, hogy nálunk az elmúlt évtizedekben egyetlenegyszer sem került sor előre hozott választásokra. Ebben a régión belül abszolút egyedülállóak vagyunk, gyakorlatilag a Baltikumtól kezdve Bulgáriáig bezárólag szinte mindenütt és többször is voltak előre hozott választások, de nálunk a négyéves ciklusokat soha nem zavarta meg semmi. A kormányokon belül volt ugyan néha változás (Antall József halála, Medgyessy Péter megpuccsolása, Gyurcsány visszalépése), de hogy egy kormány megbukjon ciklus közben, az nem fordult elő.

De vajon büszkéknek kell-e lennünk erre? Szerintem csak abban az esetben, ha mindegyik kormány indokoltan és jogosan töltötte ki a mandátumát, mindegyik kormányfő megfelelt a demokrácia alapvető normáinak, s nem volt ok egyetlen esetben sem arra, hogy egy kormány vagy kormányfő idő előtt távozzon.

Nos, ez az, ami nincs így: Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd, illetve a 2006. őszi rendőri brutalitások után nem maradhatott volna hivatalában, s mivel Magyarországon a német mintára kancellári kormányzás van, ez egyben a kormány bukását és előre hozott választásokat is jelentett volna. Mindez azonban nem történt meg, a bebetonozott cikluslogika tehát folytatódott, azonban ez ebben az esetben nem erény volt, hanem szégyen. És most itt vagyunk a Karácsony-szindrómánál.

Karácsonynak gyakorlatilag nem volt olyan dolga az elmúlt két évben, amit ne rontott vagy ne bénázott volna el. Kezdve attól, hogy a kampányban tett ígéreteinek a döntő részét nem tartotta be (nem néhányat, hanem a döntő részét!), a pandémia alatt számos rossz döntést hozott, hatalmas káoszt okozott a főváros közlekedésében egyrészt a kerékpársávok átgondolatlan, rajtaütésszerű felfestésével a belső kerületekben, illetve azzal, hogy egyszerre indított el felújításokat a város több fontos gócpontjában, megbénítva ezzel a forgalmat. A Lánchíd-projektet későn és drágán indította el, a BKV beruházásait és egyéb beruházásokat a korrupció szele lengi körül, s közben egyre jobban szlömösödik Budapest, kísértetiesen felidézve a rossz emlékű Demszky-korszakot a kátyúkkal, az omló vakulatú házfalakkal, a kosszal és a piszokkal.

S erre, mint i-re a pontot tette fel a főpolgármester a Városháza eladása körüli botrányt.

A fent felsoroltak már önmagukban is plasztikusan megmutatták, hogy Karácsonynak túl nagy ez a feladat, ám a Városháza eladása kapcsán szintet lépett: ezúttal feketén-fehéren kiderült, hogy hazudott, s nem ismerte el azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városvezetés reális opcióként gondolkodik a Városháza magánkézbe adásán. Jelen tudásunk szerint már az sem kérdés, hogy tudott-e arról, hogy a főváros vagyonkezelő cége az eladásról tárgyal a felkért partnerekkel, merthogy tudnia kellett róla. Egyébként ha nem tudott volna minderről, akkor azért vált volna alkalmatlanná a feladatára, így viszont a legnagyobb bűnt követte el: hazudott mind az ő ellene szavazó, mind az őt megválasztó fővárosi polgároknak.

Egyszóval követte, követi Gyurcsányt, tanítómesterét: hazudik ő is reggel, délben meg este, hazudik minden hullámhosszon, hazudik az ATV-ben, hazudik a sajtótájékoztatókon, hazudik a közösségi oldalán, hazudik önként és dalolva.

Gyurcsánynak távoznia kellett volna 2006 őszén – de nem tette. Karácsonynak – hasonló okok miatt – távoznia kell 2021 őszén. Lehet egyébként, hogy erre már rájött a baloldal, rájöttek Gyurcsányék is, s még időben le akarják venni a sakktábláról, mielőtt esélytelenné válnak a következő főpolgármester-választáson. Ezt kell meggondolni: van-e mód arra, hogy ne Gyurcsányék, hanem a főváros kényszerítse ki demokratikus eszközökkel Karácsony távozását?

Végre ne vegyük evidensnek, hogy mindig mindenkor minden politikai vezető a teljesítményétől, hibáitól és bűneitől függetlenül az utolsó pillanatig hivatalában maradhat. Ez nagyon nem demokratikus hagyomány!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Karácsony Gergely (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)