Van egy pokolian rossz hagyományunk a politikai életben: az, hogy valójában szinte mindig minden közszereplő a helyén marad akkor is, ha egyébként százszorosan bebizonyosodott róla, hogy nem alkalmas a feladatára, vagy olyat tett vagy mondott a nyilvánosság előtt, ami után a demokrácia normái szerint távoznia kellene.
Nem, nálunk mindenki marad, és ebbe a közvélemény egy rövid idő után belenyugszik. Ennek mindkét fele katasztrofális: az is, hogy a politikusok, pártok, kormányok még a legnagyobb botrány után sem, soha nem érzik úgy, hogy nekik kutya kötelességük elhagyni hivatalukat vagy pozíciójukat, és az is, hogy a magyar közvélemény képtelen kikényszeríteni az adott személyek távozását, helyette beletörődik a látszólag megváltoztathatatlanba.
Mindez Karácsony Gergelyről jutott eszembe: Karácsony immáron nem ezer, hanem százezer sebből vérzik mint főpolgármester, de sebaj! Ő marad, mert ha egyszer megkapta öt évre a „bizalmat” a választóktól, akkor bármit megtehet – természetesen következmények nélkül (bocsánat, hogy a saját mondásomat idézem, de most nagyon idevág). Mert ki látott még olyat Magyarországon, hogy valaki, aki egy pozíciót kapott, ne töltötte volna ki mandátumának teljes időtartamát? Hogy gondolja ezt bárki is komolyan? Semmi, de semmi olyan hiba, tévedés, korrupció, bűn, gyalázat nem létezhet, ami arra késztetne egy kinevezettet vagy megválasztottat, hogy akár csak egy hónappal előbb is távozzon hivatalából!
De honnan ered mindez?
Nyilván a történelmünkből. A hosszan tartó politikai kurzusaink jól mutatják ennek a mintázatnak a gyökereit, gondoljunk csak a dualizmusra és a Tisza-kormányokra, a Bethlen-korszakra, de ebből a szempontból a Kádár-korszak a leglátványosabb, időben a legközelebbi, s leginkább ez az éra nyomta-nyomja rá bélyegét a mai politikai életünkre is. Annál is inkább, mert a rendszerváltás 1989–1990-ben a legkevésbé sem hozott cezúrát, látványos fordulatot a politikai életünkben, kultúránkban, velünk maradtak a diktatúra rekvizitumai, benne a kádári elittel és nómenklatúrával, akik – mint hálózat –, átörökítették a kádári „csak semmi se változzon!” mentalitását.