A celebvilág modern kori dominanciája szinte leállíthatatlan. Az egyensúlyhelyzet a háttérszereplők és a képernyőn előtérbe tolt „szakértők” között egyre jobban megbillen, a kontraszelekció erősödik, és eljöhet az a pillanat, amikor már a társadalom egészére is káros lehet. Beszéltem olyan átfogó tudású, de sokak által kevésbé ismert amerikai és magyar háttérgondolkodókkal nemrég, akik aggodalmukat fejezték ki a létrejött helyzet miatt. Evidenciaként említették, hogy az amerikai vagy éppenséggel a magyarországi közéleti folyamatokban és a társadalom formálásában nem a legmagasabb szakmai végzettséggel vagy a legjobb nyelvtudással rendelkező elemzők kapnak teret, hanem a leghangosabb szereplők, akik többnyire betanult szövegeket mondanak fel a kamera előtt.

A belső körben forgó véleményformálóknak valójában nincsenek javaslataik vagy előremutató gondolataik, de képesek a semmiről folyamatosan beszélni akár fél órán keresztül is úgynevezett beszélgetőműsorokban, híradókban vagy helyszíni riportok alkalmával. Az egyik ilyen számomra elviselhetetlenül gyenge minőségű és demagóg műsor A nap híre az ATV-n. Nem is tudom, miért nézem, talán azért, mert igyekszem mindkét oldal gondolatait meghallgatni. A szerényebb, képernyőn ritkán látható stratégák pedig időközben lemaradnak, és idővel feledésbe merülnek. Hiába fogalmazzák meg azokat az alapvetéseket, amelyek sikerre vihetnék egy társadalom (bármely társadalom) stabilitását vagy fejlődését. Mivel a celebmunkások győzelemre segíthetnek, akár országos választási kampányokat és politikai ambíciókat is megvalósíthatnak, a politikai elit nemritkán őket választja, nem adva kellő platformot, valamint elismerést a háttérembereknek.

Ha valódi versenyt szeretnénk, két ismérvet kellene szem előtt tartani a politikai tanácsadók és társadalomtudósok kiválasztásakor: az egyik a minőségi diploma, a másik pedig a kiemelkedő nyelvtudás. Ma egyik tényező sem tűnik fontosnak a tekintetben, hogy egy elemzőcég vagy egy politikai közösség kit (kiket) választ meg szócsövének, elemzőjének, stratégájának.

Természetesen nem lehet a celebek iránti vonzódást egy nap alatt megváltoztatni. A darwini szelekció hosszan tartó folyamat, és gyakran kilengéseket láthatunk a szelekció és kontraszelekció egyensúlyhelyzetét illetően. Ami megnyugtató történelmi távlatban, hogy a politikai stabilitás (siker) hosszú távon szükségszerűen a tudás, nem pedig a vokalitás záloga. Békét is csak erőből lehet biztosítani, mondta Orbán Viktor nemrég.

Egy sikerre törekvő társadalomnak mindig a tudást kell választania, a véleményvezéreket pedig helyükön kell kezelnie. A sokat beszélők előbb-utóbb berekednek, a láthatatlan gondolkodók pedig fennmaradnak. Szókratész, Nietzsche és Machiavelli nem azért lettek örök életűek, mert naponta megjelentek az emberek előtt. Cicero viszont köztudottan épp ezért vált ismertté. A Hyde Park múlt századbeli sámlis szónokaira már senki nem emlékszik. Kant, Goethe vagy Schopenhauer tanításaira viszont annál inkább.

Nem szeretnék neveket felsorolni, de vannak köztük, akik kedvelhetők és véleményük mérvadó, de akadnak vitatható képességű ifjú titánok, akiknek vélhetően még az iskolapadban lenne a helyük. Időnként szerephez jutnak azonban levitézlett veteránok is, akik akár már egy üdülőfaluban is tölthetnék napjaikat. Persze tudjuk, a bölcsek tanácsa a görög demokrácia egyik kulcsintézménye volt. Rájuk is szükség van tehát a kommunikációs térben.

A fent említett kettősség vonatkozik a nyomtatott sajtó munkatársaira is. De mivel saját magunkat nem kívánom minősíteni, csak egyetlen pontot szeretnék kiemelni. A minőségi lapoknál, mint például az 1980-as években még mérvadó The New York Timesnál, valamint a vezető magyar konzervatív napilapoknál is, a véleményrovat viszi a prímet. A The New York Timesnál ez a rovat „opposite the editorial page” (Op-ed) néven volt ismert; William Safire, William Buckley és George Will voltak a kiemelt Op-ed szerzők akkoriban, mindhárman középen álltak, vagy inkább jobbra húztak.

Idehaza is érdemes tehát a minőségi konzervatív lapok véleményrovatait böngészni, mert a valódi, mély és szabad gondolatok ott születnek. A szerzők neve általában ismert, de az olvasók nem mindig tudják arccal beazonosítani őket, mivel nem mindegyikük szeret képernyőn mutatkozni. Persze nem muszáj ezeket a publicisztikákat tüzetesen elolvasni. Stílusfüggő és azon belül is önálló döntés kérdése, hogy ki mit preferál.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista

Borítókép: Osváth Zsolt saját, ZSHOW Time című műsorában. (Forrás: YouTube/ZSHOW Time)