Borzalmas volt. Na nem a szám, az aznap este. Sose felejtem el. Édesapám a szavazás után elment vidékre ügyelni, édesanyámmal voltunk otthon ketten. Néztük az esti közvetítést, még nem jöttek az eredmények, de már nem bírta idegekkel, átment a másik szobába filmezni. Ha jól emlékszem, én is elkapcsoltam egy idő után, talán bele is merültem valami másik műsorba. Mai napig előttem van: édesanyám – aki kisgyerekként élte meg a család kitelepítését az 50-es években – egyszer csak félig síró, félig dühtől vörös szemekkel robbant be a szobába: „Visszajöttek a kommunisták!” Nem akartuk elhinni, mégis megtörtént: a posztkommunisták és a liberálisok mai napig tartó szövetsége listán is, egyéniben is a jobboldal fölé kerekedett, és bár óriási volt a hajrá a két forduló között, az április 7-én és előtte elkövetett mozgósítási hibákat, az esélyességből elbizakodottságba átfordult bűnt már nem lehetett helyrebillenteni. Megalakult a ­Medgyessy-, majd két évre rá a Gyurcsány-kormány – a többit már jól ismerjük.

Mindez majdnem pontosan húsz évvel ezelőtt történt. Az akkori és a mai helyzet között persze inkább a különbségek javára billen el a mérleg, de most nézzék el nekem, ha a hasonlóságok jutnak eszembe: biztató kutatási adatok, nyilvánvaló(nak gondolt) gazdasági eredmények, prímának érzékelt közhangulat. És utána jött a hideg zuhany. Elmondták már sokszor, tudom, de az esély nem egyenlő a győzelemmel. Bármennyire is azt hisszük a „folyosói pletykák”, a baráti társaság vagy a Face­book-üzenőfalunk hangulata alapján, hogy már előre borítékolható a jobboldali győzelem, egészen vasárnap estig ez nem így van. Addig még ki lehet énekelni a sajtot a szájból, és nem vitás: az, hogy a polgári oldal elbízza magát, hogy mindenkinek melldüllesztve meséljük, hogy milyen jól állunk – na ez a baloldal érdeke. Most – kivételesen, még pár napig – látszódjunk kicsinyhitűeknek! Mondjuk el mindenkinek, hogy minden szavazat számít, mert szoros a küzdelem és sorsdöntő választás és népszavazás előtt állunk! Most egyszerre kell erősíteni a harci kedvünket és a realitásérzékünket. Mindenkit, akinek fontos a nemzet érdeke, biztassunk arra, hogy menjen el és szavazzon – értessük meg még akár a baloldali ismerőseinkkel is, hogy most, háborús helyzetben, mikor a lengyel határ környékén bombák robbannak, más nem számít, csak hogy olyanok álljanak az ország élén továbbra is, akik legények a gáton! „Ez most nem az amatőrök órája, ez most nem a dilettánsok ideje.” A jobboldal összefogása fontos, de most akarjunk többet: a nemzet egységét!

Igen, 2002-ben sajnos a „mindenki vigyen magával még egy embert!” felszólítása nem tudott már átzúgni az egész országon. Sokakhoz nem jutott el, hogy mindenkinek el kell menni. Miközben édesanyámmal vártuk az eredményeket Budapesten húsz éve, ugyanígy tett a szerencsi Fidesz is a Borsod 11-es választókerületben. Ők is letörten, szomorúan, csendben ültek az eredményváró után: az MSZP-s Szabó György 16 969 szavazatot, Koncz Ferenc – Isten nyugosztalja – 16 967 szavazatot kapott. Három szavazaton múlott. A történet szerint késő este egyszerre érkeztek haza a szomszéddal, akik akkor rakodtak ki a kisteherautójukból. A jó barát kedvesen integetett át Koncz Ferencnek, majd közelebb jőve kezet nyújtott – nem tudta még, mi történt –, és mondta, hogy „bocsáss meg Ferikém, remélem, minden rendben van, nem tudtunk elmenni szavazni, metszeni voltunk a telken”. A szomszéd család négyfős volt. Négy szavazat. Koncz Ferenc megszerezte volna a mandátumot.
A keserűségek ellenére persze nem feledhetjük, hogy mi már akkor is a jó oldalon álltunk. Ebben nem tehetnek minket bizonytalanná. „Fő dolgokban egység, egyebekben szabadság, de legfőképpen szeretet” – hangzik a középkori reformátorok intése. És a „fő dolgokban” igazunk van. A nagy feladat persze most az, hogy ehhez, az igazságunkhoz újra többséget szervezzünk. Politikailag, morálisan is gondolkodásra sarkalló dolog ez. Hiszen ha valaki az igazságot képviseli, de nem tud ahhoz többséget verbuválni, akkor nem tud hatékonyan az igazságért cselekedni. Viszont ha megvan a többségünk, de azzal nem az igazság felé törekszünk, akkor mire való végül is a többség? De most nem a dilemmázásnak van itt az ideje, a kettőt egyszerre kell teljesíteni, „csak” az időrendiség a kérdés. És ahogy a miniszterelnök fogalmazott március 15-én: most előbb legyen erőnk, és azután legyen igazunk – ne fordítva.

Ugyanis április 3. után is igazunk lesz. Viszont addig még négy nap van. Mindenki dolgozik, mindenki fáradt, izgatott, stresszes. De még ki kell bírnunk. Még most kell beleadnunk anyait-apait. Minden nehézséget úgy kell felfogni, hogy az erőt ad. Hogy azt sikeresen megoldva egy kicsit még közelebb kerülünk az esélytől a győzelemhez. Odáig viszont még el kell jutnunk, kegyetlen napok jönnek, és „mindig csak a végén van vége”.

Vigyünk el tehát mindenkit szavazni és népszavazni, aki él és mozog, és megérti, miért fontos Magyarország és gyermekeink békéje és biztonsága! A helyzet komoly, de egyszerű: erőn alapuló győzelem, győzelemből fakadó többség és a többséggel a legfontosabbnak, az igazságnak a szolgálata. Ehhez viszont ne feledjék:
Az esélyt még nem váltottuk be.
A győzelmet még nem harcoltuk ki.
Mindenkit még nem győztünk meg.
A hazánkat még nem védtük meg.
A harcot még nem harcoltuk meg.
A választást még nem nyertük meg!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Kovács Tamás)