Hadd kezdjem egy, „a fiatalok erre nem emlékezhetnek” felütéssel – aki mégis emlékszik, az már idejekorán politikai öntudatra ébredt. Szóval húsz évvel ezelőtt ilyenkor szintén választási lázban égtünk, égtem én is. Akkor nem 12, hanem mindösszesen négy év kormányzás állt „mögöttünk”, a polgári oldal mögött – hozzáteszem, akkor 17 éves voltam, gimnazista, szóval a királyi többes annak szól, hogy én is jártam plakátot ragasztani, meg a balos tanárok hergelésére nagyon feltűnően lapozgattam a Magyar Nemzetet az iskola aulájában. De négy év jó kormányzás volt az, mindenki érezte – legalábbis naivan így hittem, így hittük. Mindenki bizakodott a polgári oldalon. A baloldalt akkor is egy lütyő vezette, a libsik akkor is „viktátoroztak”, Gyurcsányék a „köteles beszéddel” megszervezték a modern magyar politikatörténet első fakenews-hadjáratát. Mi viszont azt gondoltuk, hogy a polgári kormányzás eredményei magukért beszélnek. Széchenyi-terv, Millenáris, Mária Valéria híd. Ötven százalékra leszorított államadósság, járulékcsökkentés, minimálbér-emelés. Tandíjmentesség, diákhitel, gyermekek után járó adókedvezmény, alanyi jogon járó gyes és a gyed bevezetése. Státustörvény. Akkor is emelkedtek a bérek, emelkedett a nyugdíj, „jobban éltünk, mint négy éve”. Akkor is hittünk a szeretet és összefogás erejében.
Azt gondoltuk, lehetetlen, hogy az emberek mindezt nem veszik észre. Sőt – mint utóbb bebizonyosodott, rosszul – úgy gondoltuk, hogy nemcsak, hogy észreveszik, de érzik is „maguktól”, tehát nem kell elmondani, elmagyarázni semmit se. Nem értettük meg még akkor annak a közhelyes mondatnak a súlyát, hogy „ami van, az nincs”. Azt hittük, az esély automatikusan győzelemre váltja magát. Bátran, bizakodóan mentünk szavazni – én édesapámmal, „helyette”, de egyetértésével húztam be az ikszet a megfelelő helyre. Emlékszem, az első forduló napján, 2002. április 7-én gyönyörű idő volt, Gigi D’Agostinótól a L’Amour Toujours-t dúdolgattam egész nap, az ment reggel a rádióban, beleragadt a fülembe: dallamtapadás történt. Azóta nem vagyok hajlandó meghallgatni ezt a számot. Kikapcsolom, ha valaki beteszi.
Borzalmas volt. Na nem a szám, az aznap este. Sose felejtem el. Édesapám a szavazás után elment vidékre ügyelni, édesanyámmal voltunk otthon ketten. Néztük az esti közvetítést, még nem jöttek az eredmények, de már nem bírta idegekkel, átment a másik szobába filmezni. Ha jól emlékszem, én is elkapcsoltam egy idő után, talán bele is merültem valami másik műsorba. Mai napig előttem van: édesanyám – aki kisgyerekként élte meg a család kitelepítését az 50-es években – egyszer csak félig síró, félig dühtől vörös szemekkel robbant be a szobába: „Visszajöttek a kommunisták!” Nem akartuk elhinni, mégis megtörtént: a posztkommunisták és a liberálisok mai napig tartó szövetsége listán is, egyéniben is a jobboldal fölé kerekedett, és bár óriási volt a hajrá a két forduló között, az április 7-én és előtte elkövetett mozgósítási hibákat, az esélyességből elbizakodottságba átfordult bűnt már nem lehetett helyrebillenteni. Megalakult a Medgyessy-, majd két évre rá a Gyurcsány-kormány – a többit már jól ismerjük.
