„Újvidék három hídjából már csak egy áll. A várost a szerémségi oldallal már csupán a betonhíd köti össze, de az is megrongálódott, csak a gyalogosok használhatják.”
De hát – sóhajthatunk sokadjára – mindez kit érdekelt? Kit érdekel, ha itt, Közép- és Kelet-Európában halnak az emberek és pusztulnak a javak? Senkit. S nehogy bárki is azt gondolja, most a Nyugat valami emberbaráti megfontolásból jajong az ukránok miatt. Ugyan már… Vélt stratégiai érdekeiket követve jajonganak. Nincs ezeknek valódi könnyük, csak krokodilkönnyük. És nem volt ez másképpen 1999-ben sem, amikor a szerbeket bombázták, állítólag a koszovói albánok érdekében…
1999. április 7.: „A NATO gépei mára virradóra eltalálták a Belgrádtól 140 kilométerre délnyugatra fekvő Lučaniban levő vegyipari üzemet, ahol tűz ütött ki. Két nagy robbanás rázta meg a korábban már többször támadott Pancsovát, és több találat érte a Podgorica közelében levő katonai repülőteret. Nišre húsz bomba hullott, támadás érte Zombor környékét, és a NATO harci gépei ismét bombázták a čačaki Sloboda gyárat. Aleksinacon ma gyásznapot tartanak a hétfő éjjeli légicsapások tizenkét halálos áldozatának emlékére. A NATO-gépek tucatnyi házat romboltak le ebben a városban.”
Tizenkét ártatlan civil áldozat és tucatnyi polgári lakóház lerombolása Aleksinacban? Háborús bűncselekmény? Hágai bíróság? Felelősök? De legalább a CNN kamerái ott voltak, hogy bemutassák a zokogó embereket? (Nem kérdeztem ám komolyan…)
„Újvidék legtekintélyesebb polgárai: tanárok, művészek, értelmiségiek, egyetemisták és fiatalok tegnaptól testükkel védik éjjel-nappal az újvidéki hidat, az egyetlent, amely még megmaradt a NATO bombázásai után.”
Április 8.: „Csütörtökre virradóra találat érte Belgrád központi, sűrűn lakott negyedében a hadsereg parancsnokságának egyik épületét. A jelentések szerint a támadásnak nincs halálos áldozata. Légicsapások voltak több városban, Újvidéken, Nišben, Kragujevacon, Čačakon, Kraljevon, Ćupriján. A szerda esti–csütörtök hajnali támadás során hatvan NATO-gép szállt fel az olaszországi Aviano légitámaszpontról. A jelentések szerint az akcióban részt vettek az Adriára érkező Roosevelt repülőgép-hordozó gépei is. […]
Tegnap este, illetve ma hajnalban a hatodik csapást mérte a NATO légiereje Újvidékre. Ismét az olajfinomító volt a célpont. A Fruška gora térségét is bombázták. Az éjszaka újabb támadás érte Zombor környékét és a batajnicai repülőteret. A legsúlyosabb légicsapás azonban Nišre zúdult, az újság szerint 23 rakétát lőttek a városra. Ismét támadás érte a lučani vegyi üzemet, 11 rakéta találta el. Több hatalmas robbanás rázta meg Belgrádot. De a čačaki Sloboda gyár és Priština sem úszta meg az éjszakát. Priština belvárosában a postát érte találat.”
Nahát?! A postát?
Április 9.: „Az éjjel ismét bombázták Belgrádot. Találat ért egy katonai és egy polgári repülőteret. Orosz hírügynökségi források szerint a szerb légvédelem válaszolt a támadásra, és lelőtte a NATO két vadászgépét. A NATO szóvivője elismerte, hogy az elmúlt két nap támadásai civil áldozatokat is követeltek.”
De legalább elismerte. Az is valami…
„Borisz Jelcin orosz elnök azt kérte a nyugati országoktól, hogy ne kényszerítsék Moszkvát katonai akcióra, mert biztos, hogy az európai háborút, de akár világháborút is jelentene. A válság megoldására amerikai–orosz külügyminiszteri találkozó lesz Oslóban a jövő kedden Koszovó ügyében.”
Az ilyen megnyilvánulások is mennyire ismerősek, nem igaz? És nézzük tovább:
„A NATO repülői az este eltalálták a jugoszláv állami televízió egyik koszovói átjátszóállomását, Prištinától északra. Eddig ezzel biztosították az állami tévéadások közvetítését a tartomány egész területén. Az észak-atlanti szövetség légierője mára virradóra Belgrád külső kerületeire mért csapást. Több robbanás hallatszott a batajnicai és a surčini repülőtér felől.”
Aztán délelőtt további támadásokra került sor:
„Jugoszláv források szerint a NATO délelőtt légicsapásokat hajtott végre a koszovói célpontok ellen. A Tanjug arról számolt be, hogy a NATO gépei a Koszovó Polje-i vasútállomást bombázták, találat ért egy raktárat, három robbanás hallatszott Prištinában, és rakéták csapódtak be egy kolostor környékén is. […]
A NATO Jugoszlávia elleni légicsapásai lerombolták a nem mozgó célpontok felét, további 40 százalékát pedig erősen megrongálták – jelentette ki Klaus Naumann, a szövetség katonai tanácsának német elnöke. A NATO szóvivője arról számolt be, hogy a légicsapások kezdete óta mintegy 150 célpontot ért találat. Mára virradóra a rossz időjárás miatt négy támadási hullámból hármat el kellett halasztani, ugyanakkor amerikai és brit hajókról több manőverező robotrepülőt lőttek ki szerb célpontokra. Találat érte a prištinai távközlési és rádióközpontot, az egyik szerb hadiszállást és egy fegyverraktárt.”
S aztán még ezt olvashattuk akkor a friss hírekben: „A brit kormányfő elégedett a NATO-légicsapások eredményével, ugyanakkor nem zárta ki, hogy szárazföldi erőket küldenek Jugoszláviába. Tony Blair erről akkor beszélt, amikor José Maria Aznar spanyol kormányfővel tárgyalt. Azt mondta, hogy még akkor is tanulmányoznak minden lehetőséget, ha a szárazföldi beavatkozás alapvető nehézségeket vet fel.”
Ez a Tony Blair-nyilatkozat különösen annak fényében érdekes és gusztusos, hogy azóta tudjuk: mind az amerikai, mind a brit titkosszolgálat pontosan tudta, hogy Szaddám Huszeinnek nincsenek semmiféle vegyi fegyverei, holott ezzel az indokkal indították meg Irak lerohanását. És Blair is pontosan tudta, hogy mindez nem igaz. Ám büszkén állt ki a mikrofonok és kamerák elé, hogy bejelentse, most mentik meg a világot az iraki diktátor vegyi fegyvereitől…
Április 10.: Ezen a napon (éjszakán) a NATO négyszáz bevetést hajtott végre jugoszláv célpontok ellen. Négyszáz bevetés egyetlen éjszaka – lássuk a korabeli beszámolót:
„Az amerikai védelmi minisztérium adatai szerint az éjszaka legalább négyszáz bevetést hajtottak végre jugoszláviai célpontok ellen a NATO harci gépei. Nemcsak épületeket, hanem katonai járműveket, lőszerraktárakat, kisebb célpontokat is lőttek. Találat ért egy üzemanyagraktárt Belgrád közelében. Becslések szerint a jugoszláv üzemanyagkészletek húsz százaléka megsemmisült az elmúlt két hétben. A NATO gépei bombázták a kragujevaci Zastava-gyárat is.”
És amire emlékezhetünk mi is, hiszen a háború egyik jelképévé vált:
„Jugoszlávia-szerte élőláncot alkotva védelmezik az emberek a még épen maradt hidakat. Belgrádban a Száván átívelő hidat kétezer ember védte, köztük Momir Bulatović miniszterelnök és Vojislav Šešelj miniszterelnök-helyettes. Az összegyűltek egymás kezét fogva hazafias dalokat énekeltek. Szintén ezrek védték testükkel az újvidéki és a pancsovai hidat is. Arról nem szólnak a jelentések, hogy a kragujevaci Zastava-gyárat, amelyet az éjjel földig romboltak, ezúttal védték-e a munkások, miként azt korábban ígérték.”
(A Zastava-gyárban sok civil vesztette életét.)
S ekkor hangzott el először a már emlegetett Blair szájából a jövő ígérete:
„A brit kormányfő szerint a Koszovóban zajló etnikai tisztogatások után egyre kisebb az esély, hogy a dél-szerbiai tartomány Belgrád ellenőrzése alatt maradjon. Tony Blair erre a BBC-nek adott interjújában figyelmeztette Milošević jugoszláv elnököt. Wolfgang Schüssel osztrák alkancellár-külügyminiszter szerint Jugoszlávia határainak a fenntartása mellett, de nemzetközi protektorátus alá kell helyezni a tartományt.”
Április 11.: „A légicsapások 18. éjszakáján sem maradt el a bombázás. Koszovóban a prištinai repülőteret és a város peremkerületében levő vasútállomást lőtték. A szerb televízió szerint családi házakat is lebombáztak, és civilek is megsebesültek. Nagy károkat okozott a légicsapás Pećen és Đakovicán, ahol katonai és polgári célpontokat egyaránt ért találat.”
És még egy fontos hír: „Vuk Drašković jugoszláv miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy Belgrád kész mielőbb politikai megállapodást kötni Ibrahim Rugovával, a koszovói albánok mérsékelt vezetőjével. A politikus egy francia lapnak nyilatkozva azt mondta, hogy Jugoszlávia ahhoz is hajlandó hozzájárulni, hogy külföldi erők szavatolják az egyezség biztosítását. Mint kifejtette, Belgrád beleegyezne Koszovó demilitarizálásába, ha az nem vonatkozna a határon állomásozó egységekre, és megadná a legnagyobb autonómiát a koszovói albánoknak. Mindez azonban csak Szerbia keretein belül képzelhető el.”
„Szerbia keretein belül”… Ugyan kérem, Drašković is naiv volt. Akkor már a Nyugat régen eldöntötte, hogy a szerb államiság bölcsőjét, Koszovót elszakítja Szerbiától. Egy – hogy is kell ezt maiul és modernül, progresszívül hangoztatni lépten-nyomon? – „független és szuverén” országtól…
És el ne felejtsünk egy nagyon aktuális „üzenetet” a múltból: „A jugoszláv válság újból bebizonyította annak megalapozottságát, hogy Oroszország következetesen elutasítja a NATO keleti irányú bővítését – hangsúlyozta Borisz Jelcin orosz elnök a szövetségi gyűléshez intézett éves üzenetében.”
És még egy aktuális üzenet – a másik oldalra:
„A nyugati közvélemény szerint a NATO légicsapásai nem érték el a várt eredményt. Ha a bombázástól Milošević térdre kényszerítését várták, Koszovó feladását és Jugoszlávia kapitulációját, akkor tévedtek. Nem jól mérték fel a szerb tömegek viselkedését. A csalódás, a kudarc miatt a nyugati közvélemény egy része szárazföldi csapatok bevetését sürgeti. Ez azonban még inkább megerősítené Milošević pozícióját, hiszen immár formálisan is »idegen csizmák« taposnák Szerbia földjét.”
Április 12.: „A Tanjug hírei között olvasom, hogy a NATO gépei vasárnap éjjel bombázták Prištinát, Kragujevacot, Újvidéket, Kruševacot és Pancsovát.
A légitámadások óta Újvidéket hetedszer bombázták, ezúttal a heréskerti kaszárnyát vették célba. Kragujevácon rakétatalálat érte a már romokban heverő Zastava-autógyár szerelési osztályát. A NATO-gépek két hullámban támadták a gyárat, és 14 lövedéket lőttek ki rá, s ezúttal befejezték azt, amit elkezdtek a korábbi bombázásokkal. A gyár igazgatója szerint az eddigi bombázások hozzávetőleg egymilliárd dolláros kárt okoztak. Kruševacon a hőerőművet és egy gyár szerelőrészlegét érte találat. A támadás után tűz ütött ki, a kár óriási. A városi hőerőmű teljesen tönkrement. Pancsován ismét az olajfinomítót bombázták, felgyulladt az üzemanyagtartály. Támadás érte a batajnicai repülőtér térségét is. Priština környékét szünet nélkül bombázták, több mint 15 lövedék csapódott be éjszaka. A jelentés szerint a NATO légiereje Kosovo Polje, Peć, Đakovica, Prizren, Podujevo, Kuršumlija, Uroševac és Priština térségét bombázta leghevesebben. […]
Olvasom az újságban, hogy a NATO-nak is sokba kerül a háború. A Jugoszlávia elleni légitámadások eddig mintegy ötszázmillió dollárba kerültek az Egyesült Államoknak. Katonai szakértők szerint lehetetlen pontosan kiszámítani a légitámadások árát, de úgy értékelik, hogy a hónapos költségek túlléphetik az egymilliárd dollárt. A támadások napi költsége a bevetések számától és a felhasznált rakéták és bombák mennyiségétől függ. Egy cirkálórakéta egymillió dollárba kerül, a lézervezérlésű bombák ára egyenként százezer dollár, míg a páncéltörő lövedékek 130–300 ezer dollárba kerülnek. A költségek ellenére a nyugati világban rendkívül erős az elszántság a Jugoszlávia elleni légicsapások folytatására. […]
Délelőtt az utcán találkoztam az egyik volt szomszédasszonyunkkal. Nagyon félnek, hogy a fiút, aki a télen szerelt le, újra behívják. Koszovóban Đakovicán szolgált, pontosan abban a kaszárnyában volt, amelyet most lebombáztak.
Aztán arról beszél, hogy alig tudnak valamiből megélni. Egy kötödésnél dolgoztak eddig a férjével együtt, de mivel a pulóvereket Koszovóba szállították, és most a háború miatt megszűnt a piac, őket elbocsátották. Ismeretei szerint mintegy ötszáz alkalmazottat bocsátottak el az adai kisiparosok a háború miatt. – De mi ez – mondja – ahhoz a harmincezerhez képest, akik Kragujevacon kerültek az utcára. Ezek a keményfejűek nem fogják addig abbahagyni, amíg mind az utcára nem kerülnek. Azon idegeskedünk leginkább, hogy majd itt is cirkuszt rendeznek. Ahelyett, hogy meghúznák magunkat, itt is tüntetéseket szerveznek, aztán a végén még majd megbombáz a NATO bennünket is.”
Párhuzamos történelem 
