A csapaton belüli levelezés tanúsága szerint Pataki és az alapítvány 2020 elején még mindig kereste a megegyezési lehetőséget Szásszal. Ha a józan ész működik, Csókay ezen a ponton még megállíthatta volna Szász ámokfutását, kérhette volna, hogy adja át az anyagokat, egyezzen meg az alapítvánnyal tisztességes módon.

Csókay azonban egyszer csak átállt Szász mellé. Miért? Mert az egész estés mozifilm ötlete nagyon tetszett neki. Főleg, miután Szász felajánlotta, hogy főszereplőt csinál belőle, sőt, akár a kalózprodukcióban szerepelni nem kívánó Patakiék arcát elhomályosítva csinálja meg a filmjét. Vagy, ahogy írta: „az alapítvány nem lesz része a filmnek”.  Az a szervezet, amelyik kivitte Szászt Bangladesbe. Mézesmadzag egy „szent embernek”? Csókay persze ekkor már kilépett az alapítványból, elsősorban a Szász körül kialakult manipulatív konfliktusok miatt.

Szász például manipulálva, szerkesztett változatban küldte el Csókaynak azokat a leveleket, amelyekben Pataki számonkérte őt, hogy miért nem adja át a felvételeket. Szakképzett Jágóként hergelte Csókayt folyamatosan. Misszióstársai ellen.

A Csókay család együtt vacsorázott a Szász családdal 2019 őszén. Ezt követően Pataki és Csókay között – úgy tűnik, visszavonhatatlanul – megromlott a kapcsolat. Két évtizedes barátság lett semmivé, mert Pataki és az alapítvány nem akart mindenáron egész estét mozifilmet egy olyan rendezővel, aki még a kezdeti ígéretét sem tartotta be. Patakié volt az egész misszió felelőssége a bangladesiek előtt, és az alapítvány tagjai és vezetősége előtt is. Szász pedig immáron Csókay támogatását bírva, nyeregben érezvén magát, gátlástalanul további kisfilmet csinált az alapítvány megkérdezése nélkül, melyet a szétválasztó műtétben is kulcsszerepet játszó aneszteziológusok is kritizáltak, mert dehonesztáló volt a velük együtt dolgozó bangladesiekre nézve. Szász ráadásul Fuchs Richárdnak – az alapítvány valós és állandó filmesének – anyagát is felhasználta a kisfilmhez, kérdezés nélkül, ami a pofátlanság teteje. A pár perces provokatív kisfilmet az alapítvány nyilván letiltatta.

Csókaynak új barátja lett. Bár Pataki mutatta be neki, elkezdett „régi amigóként” hivatkozni Szászra, míg Patakit és az egykoron saját alapítványát utólag „sikerkommunikációval”, két és fél évvel később pedig – hihetetlenül etikátlan módon – orvosi műhibával vádolta meg.  Elrontott műtétről kezdett beszélni egy protokoll nélküli operáció esetében, amelyről korábban, a műtétet követően egyszerűen áradozott, minden jót elmondva a média teljes széltében-hosszában, hónapokon át.

Mindezt úgy, hogy az alapítvány kizárólag Csókayval és az orvoscsapat több tagjával is egyeztetett nyilatkozatokat adott ki csupán (ez mind megvan írásban is, az egyeztetési folyamattal együtt). Ráadásul az „orvosi műhiba” az volt, hogy – ugyancsak az előre egyeztetett terveknek megfelelően – szakorvosok álltak neki az ikrek koponyacsontpótlásának, nem pedig Csókay semmiféle orvosi vagy egészségügyi végzettséggel nem rendelkező (!) házi rajzművésze, akit műtétekre és boncolásokra szokott magával vinni, hogy képileg ábrázolja az eseményeket. A csapattagok utólag közzétett beszámolóiból kiderül, jelentős részük nem is érti, hogyan merülhetett fel egyáltalán ilyesmi, főleg ennyi idő elteltével. A koponyasérült-művész amúgy saját könyvében szintén áradozott a műtét szépségeiről. Aztán furcsa változás történt, és Csókay a „felvételekre”, valamint házi rajzolójának emlékeire hivatkozva kezdi el a „műhibát” emlegetni, emellett pedig előadásain mutogatja Szász János tisztázatlan jogállású kalózfelvételeit – amelyeket Pataki és az alapítvány nem kapott meg mind a mai napig. Holott a vágatlan felvételek csak azt mutatják meg, ami valójában történt, és semmiképpen nem szolgálhatnának ilyen állítások alapjául.

Az egyik felvételen Fekete Attila, a plasztikai csapat egyik vezetője, a három szakvizsgás szakorvos látható – aki egyébként Csókay kórházi munkatársa –, amint rászól a festőművészre, aki nem is érhet az emberi szövetekhez, hogy vigyázzon a sterilitásra. A rajzművész egyébként végig ott volt a műtéten, bemosakodva. Arról panaszkodik, hogy Csókay nem terv szerint termeli ki a csontokat, ami igaz is, hiszen az orvosok teljesen más helyzettel találták szemben magukat a tervekhez képest, ennek ellenére a vegyes idegsebészeti és plasztikai csapat (aminek a tagjai két évig semmilyen kritikával nem éltek egymás iránt, szépen dolgoztak együtt), megpróbálja a csontokat összerendezni. Ez azért sem sikerül (nem sikerülhetett) tökéletesen, mert a Csókay által adott építési mintát majd’ egy évvel korábban vették le, azóta a gyermekek jócskán nőttek és a Csókay-féle modellre épített váz már nem passzol egyik gyermekre sem. Két szakvizsgás szakorvos plasztikai sebész (Fekete Attila és Vancsó Péter) az ott lévő idegsebész csapattal együtt improvizál, megpróbálja a helyzetből a legtöbbet kihozni. Csókay pár méterre áll ettől a munkaasztaltól, később mégis azt mondja, hogy nem tudott arról, ami ott történt. Hazudik. Amúgy pedig: bármi is történt, a gyermekek túlélték, ami hatalmas bravúr, a magyar orvosok és segédszemélyzetük, és bangladesi segítőik bravúrja.

A másik filmrészlet, amivel Szász már 2019-ben feszültséget kelt a csapatban, a szétválasztás utáni rövid sajtóhír közreadásáról szól. A rendező egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy korábban az orvosok miben állapodtak meg.

A filmrészletben a következő látható: Pataki megkérdezi Csókayt, hogy mehet-e ki a hír, ahogy megbeszélték és részletesen írásban megtervezték műtét előtt. Csókay azt jelzi, hogy igen. Semmi különös nincs ebben. Mindhárom lehetséges kimenetelre volt szövegtervezet. Pataki korrekt módon még egyszer Csókay egyetértését kéri ahhoz, hogy a megbeszéltek szerint cselekedjenek. Itt egy zöld lámpáról volt szó, nem szövegszerkesztésről.

Tehát a Csókay által az alapítvány szemére vetett „sikerpropaganda” sem igaz. A sajtóban másnap körbement rövid hír nem tartalmazott mást, mint egy rövid tájékoztatást, hogy a műtétet az alapítvány önkéntesei sikeresen végrehajtották, a gyermekek életben vannak, erről a magyar közönséget illik tájékoztatni. S hogy a szövegtervezetben az alapítvány orvoscsapata jelent meg, és nem egyedül Csókay adhatta hírül? Nyilván ez lehetett annyira zavaró a doktor úrnak… Hogy nem róla szól „a buli”…

Csókay ezt követően saját kútfőből külön kommunikációba kezd a számára ismert terepen, az általa csak „katolikus médiának” hívott helyeken. Napi több hírt ad ki, szinte „élőzve” tudósít, miközben a csapat mértékadó emberei könyörögnek Csókaynak, hogy fejezze be a sokszor szakmailag és orvosetikailag sem korrekt nyilatkozatcunamit. Ő „imakérésnek” állítja be mindezt, miközben a korábbiakban megbeszéltek ellenére ontja a hírt a gyermekekről. Oda nem való kifejezésekkel, gyakran a megjelenés időpontjában már megszűnt jelentőséggel. (Egy ilyen műtét után olyan gyorsan változhat és változott is a páciensek állapota, hogy mire egy hír kikerült, már más volt a helyzet.) A Mária Rádió nyilván meg lett vezetve, nem tudják, hogy „médiahack” áldozatai lettek. Azután a Mária Rádióból irány a bulvár! A csapattagokban még az is felmerült, hogy saját maga, a csapat és az ikrek érdekében vegyék el Csókaytól az egyik telefonját, amiről a tudósítást folytatta…

Mindezen konfliktusokról a laikus közönség semmit nem tud 2021 februárjáig, amikor is – látszólag derült égből villámcsapásként – házkutatást tartott a rendőrség Szász Jánosnál.

A házkutatást követően nem sokkal Csókay – két évvel a műtét után! – először kezdi szajkózni a „rajzművész” kirekesztését, műhibát emleget és megrágalmazza orvostársait, elsősorban Patakit, és azt kezdi terjeszteni, hogy Szászt azért üldözik, mert az alapítvány meg akarja szerezni a filmeket, melyeken eltitkolni való van. Mesteri ötlet. A „kirekesztés”, és a „sikerpropaganda” jól ismert szófordulatok, amelyekkel Csókayt valaki megetethette. Csókay egészen egyedi módon fut a katolikus portáltól a mai „újságírás” egyik leggyászosabb példájáig, a Telexig, és kaján vigyorral az arcán járatja le a magyar csodát. Fennhéjázóan alázza orvostársait előbb a katolikus, majd a liberális nézők tömegének színe előtt. Felkent megmondóemberként úgy érzi, mindent megtehet, lejárathat bárkit. Ismeri annyira a bulvárt, hogy a „kirekesztés”, a „botrány”  és a „műhiba” szavakkal címlapra kerülhet. 

Pataki addigra az ikrek szétválasztásának megszervezéséért köztársasági érdemrendet kap, Csókay nem. Csókay a bulvár elismerését kapja, meg Szász „barátságát”. Pataki vezetésével az alapítvány a világ legnevesebb sebészeti szaklapjában publikálja a műtétet és a magyar-bangladesi orvosi együttműködést. Csókay idegsebészeti cikkét először visszadobják, majd egy másik publikációt az alapítvány hívattat vissza, mert Csókay – megsértve a publikációs etikát – nem tájékoztatta a társszerzőket, hogy a cikk utolsó verziójába a vitatott a csontépítési anomáliát és a szakmák közti nézeteltérést nevezi meg felelősnek az egyik gyermek rosszabb állapotáért. Áttételesen a plasztikai sebészeket, akiken annyi minden múlott és akik meghívták őt a történetbe.

Igen: Csókay mind a mai napig azzal házal a bulvárban, hogy azért „nem sikerült” a műtét, mert nem az ő rajzoló barátja „építhette fel” a koponyacsontokat a plasztikai sebészek helyett. És téveszméiben már valószínűleg odáig jutott, hogy ezt el is hiszi.

A bulvárba átszivárgó, nyelvtani hibáktól hemzsegő „Facebook-naplóján” keresztül lejáratja a Pataki által létrehozott bangladesi–magyar közeledést, együttműködést is. Persze, addigra már minden mindegy. Amióta végképp világossá vált, hogy Szász nem teljesítette a megállapodás rá eső részét – nem adta át az anyagokat és nem írta alá a szerződést –, így nem lesz film, elkezdődött a maximális intenzitású lejárató kampány az alapítvány ellen.

A narratíva csak a „drámatagozatos” Szász mesterműve lehet. Neki áll érdekében, hogy a házkutatás valódi okairól elterelje a figyelmet.

Csókaynak persze kapóra jön az „ördögi terv”, hiszen idegsebészeti énjének súlyos lelkiismeret-furdalásától ennek segítségével szabadulhat meg. Ahogy 2019-ben egy, az interneten megtalálható interjúban mondta, a saját műtéti részénél komoly gondjai voltak az agyi szétválasztásnál: „[…] ugyanakkora károsodás lett volna, de ezt éreztem, hogy az imádság közben megkaptam a Krisztusról azt a tudományos útmutatást, hogy itt tessék felgyorsulni, és nem érdekes, átmenni. Majd lesz, lesz belőle valami. És ezen a területen így átmentünk […]” A videófelvételek szerint egy kétségbeesett, roncsoló küzdelmet folytatott annak ellenére, hogy korábban úgy nyilatkozott, az agyak csak össze vannak tapadva, annak ellenére, hogy több szakértő felhívta a figyelmet, a helyzet sokkal bonyolultabb. Ezek szerint, bár a gyermekek élnek, nem úgy sikeredett az ő műtéti része, ahogy elképzelte. De ne feledjük: egy példa nélküli, soha addig nem végzett műtétről beszélünk, amely teljesen ismeretlen terep volt minden résztvevő számára. És a műtét előtt mindenki úgy gondolta, az is csoda lesz, ha a kislányok egyáltalán életben maradnak. S hogy ezek után Csókay – miközben a kislányok életben maradtak! – miért kezd el „műhibáról” beszélni, vádaskodni, rágalmazni, hazudozni, nos, ez már a mélylélektan hatáskörébe tartozik. Meg a Szász Jánoséba…

Mindenesetre a műtét után bekövetkezett agyvérzés kapóra jött Csókaynak, eltörölte annak lehetőségét, hogy megtudjuk, a soha fel nem ébredt gyerekből mi, vagy mi nem lehetett volna. Onnantól kezdve minden nyilatkozatba bele kellett írni, hogy a 33. napi bevérzés miatt lett rossz a gyermek agyi állapota. A „mindent tönkretevő” bevérzés oka pedig Csókay narratívájában egy teljes evolúció: először a vérzéses láz, majd a csapaton belüli békétlenség, majd Szász „kirekesztése”, majd egy másfél év után a „véletlenül” kiderült műhiba a plasztikai csapat részéről. Meg a kevés ima…

A legideálisabb, egyben legmocskosabb dolog, ha műhibát kiáltva eltereljük a figyelmet a saját felelősségünkről. De miféle emberi minőségről árulkodik ez?

Gátlástalanság, hazugság, képmutatás.

Pedig így is nagyszerű, amit csinált. A csapatmunka csodálatos volt, a gyermekek éltek, élnek. De többre vágyott volna, még több szereplésre, még több elismertségre, ezt szakította meg az, hogy az alapítvány nem volt hajlandó Szásszal együtt dolgozni, márpedig a felvételek, amelyek Csókayt kiemelték volna, nála voltak. Az ikrek szülei és az alapítvány is bizonyítottan letiltották a felvételeket. De nem azért, mert bármi titkolnivaló lenne rajtuk, hanem azért, mert nem akarták, hogy a történet egy más értékrendű manipulátor kezébe kerüljön. Egy ilyen filmrendezőnek az sem gond, hogy látensen magyaridegenné tegyen egy Hunyadiról szóló filmet. Vagy éppen kijátssza egymás ellen a benne megbízó magyar (és bangladesi) embereket, tudatos munkával szétverjen egy barátságot, mesterkedésével maga mellé állítsa a „neves”  magyar idegsebészt, talán tönkretegye őt is, egy betegek gyógyulásáért dolgozó közhasznú alapítvány hírnevével együtt. Aztán áldozatnak mutassa magát a balliberális médiában az ellene folyó rendőrségi eljárás miatt, miután betegjogokat, személyes adatokat súlyosan sértő, és két ország kapcsolatát veszélyeztető bűncselekményt követhetett el.

És bárhogy próbálja majd kimagyarázni, lassan összeomlik körülötte a hamis hivatkozási pontokból épített kártyavár – már korábban is történt vele ilyen a Hunyadi-filmmel kapcsolatban –, és végre lelepleződik a sziámi ikrek műtétje körüli ordas hazugság. Bármivel védekezik is majd az időközben sajnálatosan „összenőtt” sziámi páros (a „professzor” és a potyautas rendező): abban annyi igazság lesz, mint a héber tüzérekben és a roma pattantyúsokban.

Szász a választások előtt látványosan meglépett – életében már sokadjára, bár eddig még sajnos mindig visszajött –, miután ismét fröcsögött egyet az országra, politikára: arra a „rendszerre”, amiben ő semmilyen szabályt nem szeretett betartani. Az egy év alatt kétszer is, két különböző országba disszidált filmesről ír a bulvármédia, nem pedig a világraszóló műtétről.

Ez van, ha rosszul választ krónikást az ember. Jobb lett volna, ha a szomszéd Mari néni megy ki kamerázni a telefonjával. Pedig „idegenkezűség” nélkül milyen szép magyar történet lehetne ez. S talán még lehet is, ha az utóvédharcokat a jóakarók lelkesen megvívják az igazság nevében.

Borítókép: Szász János (Fotó: MTI/Illyés Tibor)