„Amint a Brádhoz közel fekvő Mesztákon község irányába értek, az országút melletti sáncból… mócok egész légiója bújt elő… Első dolguk volt a kocsiládában elrejtett arany- és ezüstnemüket felkutatni… egy Tógyer nevű mesztákoni jobbágy lopódzott Brády Jánosnéhoz. – Asszonyom – suttogta halkan –, jöjjön hamar az apró gyermekekkel együtt a hegyen levő viskómba… Mialatt az oláhok a prédán osztoztak, Brádynénak sikerült három leányával az est szürkületében elsurranni. Kristyóriné négyéves leánykája is ösztönszerűleg sompolygott utánuk… A lándzsás mócok a védtelen csapatot csordaként hajtották az országúttól félreeső Váka (ma Crisan) község felé. Nem messze a kicsi falutól egy domb terül el, melyet a nép Monastáriának nevez. Hajdan, amikor még a régi Zaránd megye földjén a magyarság dominált, a kereszteseknek monostoruk volt e helyen. (Ma itt egy ortodox kolostor van.) E domb alatt ütöttek tanyát a vad hordák. Máglyát rakva hatalmas tűzoszlop mellett telepedtek le… E pillanatban elővezették a körösbányai gör. kath. lelkészt… rimánkodva kérte az őrnagyot, engedje szabadon a magyar urakat… Te is védője vagy a kutyáknak?… A tömeg megrohanta a szegény papot. Ruháit letépve róla, egy fához kötözték… tűzbe mártották lándzsáikat, s gúnyszavakat égettek mezítelen testére… Éjfél felé az őrnagy lovas küldöncöt menesztett Abrudbányára Iancuhoz, utasítást kérve… mi lesz akkor, ha Iancu véletlenül meg talál kegyelmezni a magyaroknak? Biztos, hogy az elrabolt holmikat is vissza kell adniok nekik… Reggel felé nagy forrongás támadt… Halál reájuk! – ordította a tömeg kórusban… Elsőnek Brády Jánost ragadták meg… az egyik móc baltacsapása földre teríté… Néhányan vasvillával földhöz szögezték testrészeit, míg mások baltával egyenkint vagdosták le kezeit, lábait… Utána következett Brády András, majd neje, ezek után Brády Péter és a fiatal Brády Pál, Iancu hajdani iskolatársa és jó barátja, akit a vezér elborult elmével is állandóan siratott. Mintha a gyilkolás borzalmait megelégelték volna, a többiekkel gyorsabb tempóval végeztek… Már el akarták földelni a tetemeket, amikor egy vigyorgó alak… markában egy kis csecsemőt szorongatott. Brády Pálnak féléves kisleánya volt… A kisgyermek élve került a sírba, ahonnan még fél napig hallatszott ki fájdalmas nyöszörgése. Amire a gödröt elhantolták, egy lovas alak vágtatott a tábor felé. Karját magasra emelve írást lobogtatott a levegőben. Iancu írásbeli parancsát hozta, mely szerint a foglyok azonnal szabadon bocsátandók… amint mondják, Axentye a küldönc visszatértét nagy ravaszsággal késleltette… A vérengzés híre még aznap Dévára is eljutott, ahonnan Irgencz kapitány, egy osztrák tiszt, a Brády család egyik tisztelője, négy fölfegyverzett katonát küldött Brádra, akiknek fedezete mellett a védtelen maradt nők elmenekültek… a lándzsások… rabolni és gyújtogatni kezdtek… Elpusztultak a nemesi kúriák is, és a magyarság közös kincse, a református templom is.” 

Idézet a családi levéltárból: „E helyzetben maradtak a legyilkoltak 1849. március haváig, mikor is egy Arad felől jövő magyar csapat rendeletéből a hullák Vákáról a körösbányai sírkertbe, egy sírba lettek átszállítva.” A családirtás brutalitása oly mélyen megrázta a közvéleményt, hogy erről Jókai is megemlékezett az Egy az Isten című regényében: „A napokban a vácai dászkál, aki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztüllovagolt Brádon. Mikor a Körös hídjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette, és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék; mind ajtót zárt előtte. Utoljára az útitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezúzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké, s reggelre ott adta ki a lelkét.”

Az Erdélyi-érchegység magyarságát először a Horea–Closca–Crisan-lázadás tizedelte meg 1784-ben. Ekkor a románok a Brády család tizennyolc tagját gyilkolták le. 1848–49-ben pedig Erdélyben polgárháború is dúlt, mivel az osztrákok felfegyverezték a románokat. Főleg e két tragikus esemény miatt árválkodnak néptelenül az Érchegység magyar templomai. Az utóbbi pusztításból e helyt hármat emelek ki.

A zalatnai magyarság a mócok vérengzései elől Gyulafehérvárra akart bemenekülni, de 1848. október 24-én Ompoly-gyepü község határában a mócok utolérték és legyilkolták őket. (A Brády család csaknem teljes kiirtása másnap történt.) A mintegy 700 halottat tartalmazó patak menti három domb mellett a Monarchia kereskedelmi minisztere által emelt obeliszk áll, Pax felirattal. Ma autóspihenő van itt, de az utazó semmit sem sejt az obeliszk állításának okáról. A románok által levert felirat a következő volt: „1848. október 24. Atyja Lukács Simon, anyja Gál Teréz, testvérei: István, Teréz, Simon, Péter és Eleonóra, valamint az itt nyugvó 700 zalatnai lakos emlékének kegyelettel emelte Lukács Béla 1899-ben.” Iancu alvezére, Axente Sever többek között Nagyenyed magyar lakosságát is legyilkoltatta (mintegy ezer főt), majd a várost felgyújtatta. A tűzvészben a Bethlen-kollégium pótolhatatlan gyűjteménye is elpusztult. Nagyenyeden a tömegsír a kollégiummal szembeni várfal előtt van, ahol „természetesen” csak egy római számmal jelzett dátum – MDCCCXLIX január 8. – emlékeztet a szörnyűségre. 

Harmadikként azt a bestiális tettet említem meg, hogy Jára községben a magyar lakosság bemenekült a templomba, de a románok azt rájuk gyújtották. A magyar többségű falu így lett románná.

Jókai Mór írja (Regényes kóborlások, Vasárnapi újság, 1854–1860.): „Este felé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak lenni; egyszerű kőemlék áll előtte. Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády.” 2008-ban feleségemmel és Ákos fiammal meg akartuk keresni a Jókai által említett sírt. Szállásunk Körösbányán volt a ferences rendi kolostorban, ahol éppen azt a szobát kaptuk meg, ahol Böjte Csaba ferences testvér szokott megszállni. Körösbánya jellegtelen kisváros, kinézetre inkább falu. Itt halt meg az érchegységi magyarságra és a Brády családra nézve gyászos emlékű Avram Iancu, akinek emlékét két szobor, egy emlékmű és múzeum őrzi. A magyarság hajdani erejét a középkori eredetű katolikus templom és kolostor és a XIX. század végén épített – de mára, a 2002. évi renoválás ellenére erősen romos – református templom, valamint a két felekezet meglehetősen nagy temetője tanúsítja. Ma alig élnek itt magyarok! Mivel Körösbánya mára teljesen románná vált, a két magyar temetőt senki sem gondozza, azokat sűrű cserje borítja, és egyúttal védi a vandáloktól. Ahonnan lehetett, sok sírkövet elhurcoltak házalapokba. Sajnos a tizenhárom mártír sírját nem találtuk meg, a keresésben a rettenetes meleg is akadályozott minket. Remélem, a fiamék egyszer majd tesznek egy újabb kísérletet.

Az elszakított országrészeken végtelenül szomorú a magyarság térvesztése, amit a hívek nélkül maradt templomok és elhagyott temetők sokasága bizonyít. Az is tragikus, ahogy a Kárpát-medence népei a közös történelmet szemlélik. Ennek ékes példája Avram Iancu megítélése. A románok a szabadságharc leverése után azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésből. Iancut Bécsben a császár sem fogadta, és mindezekbe ő beleőrült. Haláláig Brády Pál barátját siratva kóborolt a havasokban. Avram Iancu helyett a Tógyer nevű román jobbágynak kellene szobrot állítani Brádon, aki ember maradt e vészterhes korban!

A szerző ny. erdőmérnök

Borítókép: Avram Iancu szobra (Fotó: Wikipédia)