Aztán a használtautó-nepperek arcára ráfagyott az artikulálatlan ordítozás, a nevelőtisztek elcsendesedtek kissé. Néhány perc múlva ugyanis Sallai edukatíve megtáncoltatta a combján a lasztit, és bevarrta az egyetlen helyre, ahová lehetett. Közben jön a hír, hogy aznap Wolverhamptonban magyar állampolgárt nem szolgáltak ki szeszes itallal. Itt is álljunk meg egy pillanatra! Ez persze primer diszkrimináció, mondhatnánk rasszizmus, hiszen a magyar drukkernek arcán a turáni átok. Szeme vágott, vállán párducbőr hanyagul átvetve, és hátrafelé nyilaz. Tehát nyilas. Kettes számú javaslat. A továbbiakban angol állampolgároknak Magyarországon nem adunk egy pikoló sört sem. Nevelési célzattal, persze. Ezentúl karlendíteni, az utca közepére sz…rni, legénybúcsú örvén üveges tekintettel a levesbe hányni: csak otthon. Úgy, mint otthon. Ahogy a nevelőnő tanította.
Ezután szépen csordogált a meccs tovább, a legnagyobb izgalmat Willy Orbán és a zseniális Dibusz Dénes parádés összjátéka okozta, a túldimenzionált angol csapaton pedig mintha a tanácstalanság jelei mutatkoztak volna. Aztán elkövetkezett a második félidő, amihez hasonlót én még életemben nem láttam, pedig addigra Southgate nevelőtiszt betolt még néhány millió eurót (fontot, bármit) a pályára. Bozsik laposan Hidegkutihoz, Hidegkuti laposan Puskáshoz, vagy valami ilyesmi. Nekem – és ezzel talán nem vagyok egyedül – ez volt az évszázad mérkőzése. Örömfoci, és a belőlem lett fotelultra önfeledt tombolása.
Távol álljon tőlem, hogy egy labdarúgó-mérkőzésbe beleszuszakoljak valamiféle istenítéletet, és a srácok már ezt megelőzően is túlteljesítettek, de mivel véletlenek nincsenek, az nem a véletlen műve (a véletlen az, amikor Isten félrenéz, elkalandozik a figyelme), hogy pont pökhendiéket, pont most és pont ennyire nagyon. Ezt a felnégyelést VIII. Henrik is megirigyelte volna. Ja és akkor még lecserélték a szerencsétlen milliárdos Sakát, aki már jó ideje bűnbak az angol antirasszista közönség szemében, ki is fütyülték újra rendesen. Saka labdarúgó történetesen színes bőrű, fekete, afroangol, vagy ki tudja már, micsoda, miként kell nevezni, hiszen ez ép pszichéjű emberek között nem téma. Hello, UEFA! Mindjárt két esély arra, hogy angol barátaink zárt kapuk mögött focizhassanak egy jót, hátha sikerül több gyereket a lelátóra csábítani Twist Oliver utódai közül, mint legutóbb. És akkor most inkább Marco Rossi. Ez a két himnuszt éneklő csodalény, az olasz, aki magyarabb sok magyarnál. Legalábbis erre következtetek a huhogók tovább stadionozó, zorbánozó kórusából.
Mille grazie, maestro!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!