Összefoglalónk következik. Gondoltam, alszom rá néhányat, hogy ne az érzelmek, a turáni törzs hevülete vigyen, majd kiderül, hogy sikerül-e végrehajtanom a tervet.
A szikár tények. Anglia–Magyarország 0-4. Négy-null ide. Ott. Négyeske. Közte négy. Ez eggyel több, mint a 3-6. Előzmények. Csak a rövid távúak. A szerencsétlen belga bácsi mint szövetségi kapitány. A lift a mínusz egyediken. Onnan kellett elindulni. Nézzük a hovát. A mostant, a mostot. Nemzetek Ligája. Harmincötezer született rasszista gyerek tekintetétől kísérve megverjük idehaza az angolokat, majd vékonyan kikapunk az olaszoktól (jobbak voltak), a németek viszont összetehetik a kezüket az iksz után. Jöhetnek megint az angolok, akikkel egy ideje már konkoly került barátságunk tiszta búzájába, ezúttal Wolverhamptonban. A meccs már az első percben eldőlt, amint azt Szalai Ádámtól később megtudhattuk, ám mi még féltjük a srácokat, az angolok győzelmi kényszerben, meg egyébként is idegesek, talán a túl sok lóvé miatt, nehéz is lehet feldolgozni ekkora arccal, hogy huszonévesen cserélgetni kell a Maseratit, és a magyar szurkolókat is, nehogy az antirasszista stewardoknak megint elguruljon a gyógyszerük, mint legutóbb.
Van is miért, az angolok végigfütyülik a magyar himnuszt, és tisztán hallatszik a részeg gajdolás is, „rasszista rohadékok”. Nyilván edukációs célzattal. A BBC angol hülye riporterének buzgó helyeslése közepette. Nézem tekintetét, rajta a döbbenet. Ezek gyökerek, de most mi lesz? – gondolom én a tévé előtt. Nos az lett, hogy a magyar tábor nem fütyült az angol himnusz alatt, hiszen bírjuk a királynőt, mert aranyos. Aztán nem fütyült a térdeplős cirkusz alatt sem, végre. Ezt ugyanis nem kifütyülni kell, hanem kiröhögni, ez csak egy ötlet a továbbiakra. Esetleg néma mosoly. Smile. Mert az tényleg szánalmas, hogy egy ezer bűnt elkövető, széthullott birodalom sportolói ezzel kompenzáljanak. Heti egy Bentley árát az egymilliárd eurós keret tagjai összedobhatnák inkább, és elküldhetnék Indiába.
