Ami pedig az anyaországot illeti, mi elszenvedjük a szlovák államigazgatás tétlenségét, tehetetlenségét. Tiltakozhatunk, nehezményezhetünk, írhatunk levelet Pozsonynak vagy Brüsszelnek, a Sajó a Felvidéken ered, ott jut a vizébe a szennyezés. Így csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer megtörténik a csoda, és felszámolják végre a szennyezés forrását, amit két hét alatt meg lehetett volna tenni.

A Sajó vize Magyarországra érve egyelőre tiszta, de többek szerint csak idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzon. Részben, mert a szennyezés folyamatosan ömlik a folyóba, másrészt azért, mert egy nagyobb áradásnál valószínűleg a szennyeződés nagy része így is, úgy is átjut majd hozzánk.

A nagy gond azonban az, hogy a mostanihoz hasonló katasztrófa máshol is megtörténhet, és nemcsak a Felvidéken, hanem a Partiumban vagy Erdélyben is. Egy közelmúltban elvégzett előzetes vizsgálat, amelyről lapunk is hírt adott, a Tisza erdélyi mellékfolyóit veszélyeztető, működő, illetve bezárt, elhanyagolt bányák által kibocsátott szennyezésre hívta fel a figyelmet. A vízben és a hordalékban helyenként a megengedett értékeket több ezerszeresen meghaladó toxikusfém-koncentrációt mértek, de a kevésbé látványos mikroműanyag-szennyezés is elképesztő mértékű. A vizsgálat rámutatott arra, hogy ez a döbbenetes állapot – hazánkba érve – nemcsak a folyóink ökoszisztémáit és a halászatot, de a talajvíz fémszennyezése révén a mezőgazdaságot is érinti vagy érinteni fogja. A dolog ugyanis úgy áll, hogy a szennyezett víz jelentősen felhígul, amire eléri a magyar országhatárt. De esős időszakban vagy hóolvadáskor lassacskán, egy-két éves rendszerességgel bányaáradások következnek be, elöregedett műtárgyak hibásodnak meg, amelyek alkalmával nagy mennyiségű toxikus fém kerül a magyar folyók vizébe. A problémákat pedig csak tetézi, hogy a legtöbb helyen nincsenek tisztítóállomások, illetve több olyan eset is ismert, amikor az infrastruktúra rendelkezésre áll, de azt költséghatékonyság miatt nem működtetik. Vagy arra is van példa, hogy a tisztítóállomás megvan, de az o­dáig vezető csöveket ellopták.

Vagyis időzített bombák sora ketyeg a szomszédos államok területén, fent a hegyekben, mi pedig Magyarországon, itt lent a katlanban imádkozhatunk, hogy ne ismétlődjön meg újra a 2000-s tiszai cianidszennyezés.

Sokan emlékezhetünk rá, hogy 2000 januárjában a nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből százezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja száznyolcvanszorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban. A legsúlyosabb károk a Tisza élővilágában keletkeztek, ahol a negyven kilométer hosszan elnyúló cianidfolt két hét alatt vonult le. Vagy nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy hosszú évek óta, áradások után hatalmas mennyiségű hulladék indul el a Tiszán Magyarországra, miután a lerakókat elmossa a víz. Ez ellen több lépcsőben, a legváltozatosabb módon védekezünk a folyó felső és középső szakaszán. Már a magyar–ukrán határ előtt hulladék-előjelző éjjellátó kamerákkal figyelik a vízfelszínt, és ha azt érzékelik, hogy a folyón érkező PET-palackok száma megugrik, akkor működésbe hozzák a felső-tiszai hulladékmentesítési rendszert. Ezzel megpróbálják kiemelni az uszadék és hulladék nagy részét, ami továbbjut a folyón, azt a kiskörei vízlépcsőnél termelik ki. Erre a védekezésre nagyon komoly energiát, pénzt fordít Magyarország.

Jó lenne remélni, hogy az ilyen problémák megszűnnek, és a 2000-s cianidszennyezéshez hasonló katasztrófa még egyszer nem következhet be hazánkban, de a jelek sajnos arról árulkodnak, hogy a történelem bármikor megismételheti önmagát. S kicsiben a Sajóban ismétli is.

Borítókép: A Sajó folyó Sajópüspökinél, a magyar–szlovák határ közelében 2022. március 14-én. (Fotó: MTI/Komka Péter)