Bár a téma rendkívül fontos, most mégsem a baloldal lejárató akcióiról és az azokban használt csúsztatásokról, hazugságokról írok, hanem arról: ki számít egyáltalán szegénynek? Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a napokban az egyik fővárosi bevásárlóközpontban jártam, ahol ruhaneműt vásároltunk a nagylányomnak. Aki tudja, milyen egy tinédzser lánnyal vásárolni, az tisztában van azzal, egy ilyen művelet nem ötperces időtöltés, ezért volt időm körbenézni a fiatalok körében népszerű üzletben. Sok érdekes dolgot láttam, hallottam, de mind közül egy édesanya és körülbelül tízéves lányának beszélgetése gondolkodtatott el leginkább.
Amikor a sorok között haladva a közelembe értek,
a lány arról szerette volna meggyőzni édesanyját, hogy adjon neki pénzt egy számára fontos dologra (a konkrét kérést nem értettem pontosan). A nő azt válaszolta: „Édesem, tudod, hogy nincs pénzünk.” A kislány erre így reagált: „De anya, műkörömre bezzeg volt pénzed!”
Miután továbbhaladtak, a beszélgetés további részét nem hallottam, de így is felháborodtam azon, hogy az asszony inkább a műkörmeire költött, mint a lányára. Az állam azonban akkor esett le igazán, amikor egy perccel később a gyermekem odajött hozzám, és azt mondta:
Apu, láttad? Annak a kislánynak műkörme volt.
Kérdezem én, ha valaki megkérdezné ezt az édesanyát, hogy szegény-e, vajon mit mondana? Simán lehet, könnyek között panaszkodna arról, hogy nincs pénzük, és nélkülöznek. De szegény az, akinek arra van pénze, hogy a tízéves lányának műkörmöt építtessen? S a kérdést kizárólag anyagi és nem morális szempontból teszem fel. Félreértés ne essék, azt is megdöbbentőnek tartom, hogy egy tízéves lányt az édesanyja műkörmöshöz visz, de az még tragikusabb, hogy ezt anyagi nehézségek közepette teszi.
Nemcsak a bevásárlóközpontban lezajlott jelenet után tettem fel magamnak a kérdést, hogy ki számít szegénynek. Megtettem ezt korábban számtalan alkalommal a munkám, riportjaim során. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy nem ismerem el a szegénység létezését Magyarországon, azonnal rögzítsük: ez nincs így.
Láttam olyan embereket, akik saját hibájukból vagy önhibájukon kívül tényleg nehéz helyzetbe kerültek, ahonnan becsülettel küzdve, erejüket megfeszítve próbáltak kitörni. Ilyen emberek mindig voltak és sajnos lesznek is, nemcsak nálunk, hanem a világ bármely országában. Találkoztam azonban olyan hajléktalannal is, aki amikor szendvicset akartam adni neki, melegebb éghajlatra küldött, mondván, neki pénz kell.
Ha valaki éhezik, az nemet mond(hat) az ételre?
Hasonlóan értetlenül állok a szegénysorokon tapasztalt ismétlődő jelenségek előtt is. Amikor ugyanis a munkatársaimmal a fővárosban vagy vidéken olyan településrészekre látogatunk, ahol rászorulóknak mondott emberek élnek, van egy visszatérő jelenet. Becsöngetünk a házba, ahonnan kijön az édesapa és az édesanya, karján a kisgyerekkel, és szinte azonnal panaszáradatot zúdítanak ránk. A nehézségeikről, megpróbáltatásaikról mesélnek, hogy nincsen pénzük élelemre, a gyerekeknek képtelenek ruhát vásárolni, akik azt sem tudják, mi az, hogy édesség, és fáznak a csaknem fűtetlen házukban.
