Bár a téma rendkívül fontos, most mégsem a baloldal lejárató akcióiról és az azokban használt csúsztatásokról, hazugságokról írok, hanem arról: ki számít egyáltalán szegénynek? Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a napokban az egyik fővárosi bevásárlóközpontban jártam, ahol ruhaneműt vásároltunk a nagylányomnak. Aki tudja, milyen egy tinédzser lánnyal vásárolni, az tisztában van azzal, egy ilyen művelet nem ötperces időtöltés, ezért volt időm körbenézni a fiatalok körében népszerű üzletben. Sok érdekes dolgot láttam, hallottam, de mind közül egy édesanya és körülbelül tízéves lányának beszélgetése gondolkodtatott el leginkább.

Amikor a sorok között haladva a közelembe értek,

 Miután továbbhaladtak, a beszélgetés további részét nem hallottam, de így is felháborodtam azon, hogy az asszony inkább a műkörmeire költött, mint a lányára. Az állam azonban akkor esett le igazán, amikor egy perccel később a gyermekem odajött hozzám, és azt mondta: 

Kérdezem én, ha valaki megkérdezné ezt az édesanyát, hogy ­szegény-e, vajon mit mondana? Simán lehet, könnyek között panaszkodna arról, hogy nincs pénzük, és nélkülöznek. De szegény az, akinek arra van pénze, hogy a tízéves lányának műkörmöt építtessen? S a kérdést kizárólag anyagi és nem morális szempontból teszem fel. Félreértés ne essék, azt is megdöbbentőnek tartom, hogy egy tízéves lányt az édesanyja műkörmöshöz visz, de az még tragikusabb, hogy ezt anyagi nehézségek közepette teszi.

Nemcsak a bevásárlóközpontban lezajlott jelenet után tettem fel magamnak a kérdést, hogy ki számít szegénynek. Megtettem ezt korábban számtalan alkalommal a munkám, riportjaim során. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy nem ismerem el a szegénység létezését Magyarországon, azonnal rögzítsük: ez nincs így. 

Ha valaki éhezik, az nemet mond(hat) az ételre?

Hasonlóan értetlenül állok a szegénysorokon tapasztalt ismétlődő jelenségek előtt is. Amikor ugyanis a munkatársaimmal a fővárosban vagy vidéken olyan településrészekre látogatunk, ahol rászorulóknak mondott emberek élnek, van egy visszatérő jelenet. Becsöngetünk a házba, ahonnan kijön az édesapa és az édesanya, karján a kisgyerekkel, és szinte azonnal panaszáradatot zúdítanak ránk. A nehézségeikről, megpróbáltatásaikról mesélnek, hogy nincsen pénzük élelemre, a gyerekeknek képtelenek ruhát vásárolni, akik azt sem tudják, mi az, hogy édesség, és fáznak a csaknem fűtetlen házukban. 

Közben két állítás között szívnak egy nagy slukkot a cigarettájukból, miközben a házuk ablakán keresztül megcsodálhatjuk a nappalijukat szinte betöltő hatalmas LED televíziót, a hulladéktárolójukban sörös- és borosüvegek sorakoznak, a kertjüket pedig elborítja a gaz és a szemét. Akkor ők most szegények? 

Mint ahogy a történetem első szereplője, az édesanya is ki tudná fizetni a lányának fontos dolgot, ha előtte nem műkörmöt építtetett volna neki.

Maradjunk hát annyiban, hogy bár szegények valóban élnek Magyarországon (is), sokan nem valódi rászorulók, csak máshová helyezik a hangsúlyt. Ehhez joguk van, csak ne a szociális hálóban keressék a kapaszkodót!

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Teknős Miklós)