Kegyetlen időszak következett a magyar társadalom életében, ugyanis a kommunisták vérszagot éreztek és gyilkolni akartak. Szomorú tény, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásaként több embert végeztek ki, mint az 1848-as forradalom, az 1919-es tanácsköztársaság, és a második világháborúban elkövetett háborús cselekmények megtorlásaként összesen. 

A szabadságharcot eltipró Kádár-rendszer azonban nemcsak a forradalom emlékét igyekezett eltörölni, kiiktatni a nemzet emlékezetéből, hanem a feledés homályába száműzte mindazokat, akiket akasztófára juttattak, bebörtönöztek.

Szándékuk azonban – legalábbis a történelem ítélőszéke előtt – csúfos kudarcot vallott, hiszen ma mégis itt állunk, hogy emlékezzünk 1956 hőseire, akik egy olyan rendszerrel szálltak szembe, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, a társadalmi és gazdasági megalázáson, kisemmizésen alapult. A hősökre, akiknek köszönhetően a külső és a belső megszállók kénytelenek voltak belenyugodni abba, hogy rémisztő túlerejük birtokában sem tudják elvenni tőlünk a múltunkat. 

Nem tudják elvenni tőlünk a hitünket, és nem tudnak megfosztani minket értékeinktől. És jövőnktől sem, hiszen ma már tudjuk, hogy a forradalom győzött, a kommunisták veszítettek.

Ahogy azt is tudjuk, hogy a szabadságot soha nem adják ingyen. Mi, magyarok tudjuk, hogy az 1956-os eseményeknek rengeteg tanulságuk van, mégis egy kiemelkedik mind közül: mégpedig az, hogy a saját érdekeinkért nekünk kell kiállnunk, mert soha senki nem fog harcolni értünk, ha mi magunk nem tesszük. Ahogy 1956-ban, úgy most sem ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy a nagyhatalmak majd egyengetik az utunkat. 

Nem ringathatjuk magunkat abba hitbe, hogy mások majd minden körülmények között megvédik a magyar családokat. Csak egy szempont, egy érdek, egy szenvedély van, melynek alá kell vetnünk magunkat, és ezt úgy hívják: Magyarország.

Ahogy a történelmünk során oly sokszor, külső elnyomók most is bele akarnak szólni a csakis ránk tartozó nemzeti ügyeinkbe. Manapság keletről újra orosz tankok lánctalpainak csikorgása hallatszik, nyugatról pedig egy neomarxista, magát haladónak és érzékenynek nevező, szivárványos elmebaj kopogtat az ajtónkon, mi pedig két tűz között, a demokrácia és a szabadság élharcosaiként küzdünk nemzetünk megmaradásáért. 

Csak éppen most új köntösben, a korszellemnek sokkal inkább tetsző, jóemberkedő jelszavak álcájával teszik mindezt. De a céljuk ugyanaz: ne legyünk azok, akik vagyunk, adjuk fel magyarságunkat, nemzeti sajátosságainkat, családunk és gyermekeink biztonságát, energiabiztonságunkat, és idomuljunk hozzájuk. A gond csak az, hogy álmoralizálással még sohasem fűtöttek fel egy lakást.

De mi, itt a vasfüggöny keleti oldalán tanultunk saját történelmünkből, ezért ahogy ’56-ban, úgy most is pontos elképzeléseink vannak arról, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk. Ezért nem fogadjuk el sem az egyoldalú moszkvai, sem az egyoldalú brüsszeli diktátumokat. Persze nem vagyunk ­fafejűek, a hogyanokról természetesen hajlandók vagyunk tárgyalni, de ahhoz előbb a célokról kellene megegyeznünk. 

A közös cél nem lehet más, mint Európa, és benne a magyar érdek képviselete: hogy kimaradhassunk a háborúból, és elkerülhessük, hogy a Brüsszel által kikényszerített szankciók térdre rogyasszák Európát. 

A magyarok forradalmairól egy dolgot érdemes megjegyezni, legyen szó akár fegyverekkel, akár szavakkal vívott szabadságharcról: a mozgatórugója kivétel nélkül a magyar érdek képviselete. Bár keletről jöttünk és nyugatra érkeztünk meg, elmúlt 1100 évünk bizonyítja, hogy se ide, se oda nem lehet minket beolvasztani. Ez legyen iránytűnk a jövőre nézve is: magabírás az internacionalista elnyomással szemben, az önálló cselekvés lehetőségének megőrzése a gúzsba kötve táncolás helyett.

Végezetül hadd szóljak néhány szót az egyik szentesi ötvenhatosról, Brusznyai Árpád gimnáziumi tanárról, akit a helyiek jól ismernek, hiszen tanulmányait Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban végezte. Brusznyai a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnöke volt és valóban a szabadságharc tisztaságának megóvása, a lincshangulat elkerülése vezérelte. 

Ennek ellenére ’57-ben letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték – első fokon. Miközben életének drámai végkifejletét várta cellájában két verés között, négyéves kislánya így szólt az özvegységre lelkiekben már készülő édesanyjához otthonukban: „Édes Jézuskám, hozd vissza Édesapát, legyen nekem is megint Édesapám. Jézuskám nyisd ki a börtönt, engedd ki Édesapát, akkor nagyon szeretünk Téged, jó? Majd a Szűz Mária hazasegíti Édesapát, a rossz bácsikat meg becsukja, csak nevessél Édesanyám, ne sírj, Édesanya, hazajön Édesapa, csak legyünk nagyon jók.”

Hiába voltak jók, a véreskezű Veszprém megyei párttitkár, Pap János elvtárs személyes közbenjárására az ítéletét a legsúlyosabbra, halálbüntetésre módosították, Brusznyait 1958. január 9-én felakasztották. 

Cellatársától tudni, hogy azt a tizenkét lépést, amit a zárkától a kisfogház kapujáig kellett megtennie, énekelve tette meg. A Himnuszt énekelte. A kivégzőtéren pedig, amikor felolvasták ítéletét, születésének helyét kijavíttatta Kerekegyházáról Derekegyházra, ahol valójában született. Felemelt fejjel, méltósággal vett végső búcsút hazájától.

Ők azok a fénylő csillagok a magyar történelem egén, akik megtanították nekünk, mit jelent magyarnak lenni, mit jelent a magyar érdekekért harcolni. Köszönjük nekik, hogy ezt megtették, köszönjük, hogy erőt meríthetünk bátorságukból a szuverenitásunk megvédésért ma is folyó küzdelmekhez!

Ne feledjük: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség! Isten áldja az ’56-os forradalmárokat, Isten áldja Magyarországot!

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója által elmondott beszéd szerkesztett változata, amely a Szentesen megrendezett ’56-os megemlékezésen hangzott el október 22-én.)

Borítókép: Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója (Forrás: Alapjogokért Központ)