időjárás 1°C Karola , Károly 2023. január 28.
logo
Szánthó Miklós beszéde a Szentesen megrendezett ’56-os megemlékezésen, október 22-én

Csak egy érdek, egy szenvedély van, és ezt úgy hívják, Magyarország

Szánthó Miklós
2022.10.26. 11:00
Csak egy érdek, egy szenvedély van, és ezt úgy hívják, Magyarország

1956. október 23-án délután Budapesten kétszázezer ember ment ki az utcákra, hogy békés tüntetéssel adjon hangot a szabadság, a demokrácia és a nemzeti függetlenség iránti vágyának. 

Azzal a hittel ugrottak neki a kommunista diktatúra erőszakos rendszerének, hogy a rendszer megdönthető, hogy ami lehetetlennek látszik, az mégis lehetséges. 1956-ban a pesti és vidéki srácok és lányok, és mögöttük egy egész nemzet hitt abban, hogy újra saját kezünkbe vehetjük a sorsunkat, hogy újra magyar, és nem idegen hatalmak által irányított életünk lehet. 

A kommunista államvezetés azonban máshogy gondolkodott. Ők fegyveres erőszakkal próbálták meg fenntartani a hatalmi struktúrát. A fővárosban kitört a forradalom.
A Budapestről érkező hírek hallatára október 24-től kezdődően tüntetések zajlottak a vidéki városokban is. 

Nem volt ez másként Szentesen sem, ahol október 25-én többezres tömeg vonult az utcára, hogy összeszedjék a vörös csillagokat, eltávolítsák a vörös zászlókat és ledöntsék a városi szovjet emlékművet. 

Október 27-én megalakult a Szentesi Forradalmi Nemzeti Bizottság is, amelynek elnöke Hering Béla tanár lett. A forradalmi bizottság legfőbb célja a személy- és vagyonbiztonság fenntartása, a főváros élelmezésének megszervezése, és a demokratikus átalakulás előkészítése volt. A tűzoltás olyannyira jól sikerült, hogy a forradalom napjaiban senkinek nem esett bántódása. Szentesen lelkes és tiszta forradalom zajlott. 

Két rövid, de annál küzdelmesebb és reményt keltőbb hétig. A szovjet csapatok ugyanis néhány nappal a budapesti forradalom leverését követően, november 7-én megszállták Szentest. 

A megtorlás itt sem maradt el, jó tett helyébe rosszat várj: elkezdődtek a letartóztatások, a pufajkások házkutatásokkal, éjszakai elhurcolásokkal tartották félelemben a lakosságot. A megtorlás során kilenc szentesi érdekű perben huszonkilenc vádlottat ítélt el a megyei bíróság. Hering Béla tanár, a forradalmi bizottság elnöke tizenkét évet kapott.

Kegyetlen időszak következett a magyar társadalom életében, ugyanis a kommunisták vérszagot éreztek és gyilkolni akartak. Szomorú tény, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásaként több embert végeztek ki, mint az 1848-as forradalom, az 1919-es tanácsköztársaság, és a második világháborúban elkövetett háborús cselekmények megtorlásaként összesen. 

A szabadságharcot eltipró Kádár-rendszer azonban nemcsak a forradalom emlékét igyekezett eltörölni, kiiktatni a nemzet emlékezetéből, hanem a feledés homályába száműzte mindazokat, akiket akasztófára juttattak, bebörtönöztek.

Szándékuk azonban – legalábbis a történelem ítélőszéke előtt – csúfos kudarcot vallott, hiszen ma mégis itt állunk, hogy emlékezzünk 1956 hőseire, akik egy olyan rendszerrel szálltak szembe, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, a társadalmi és gazdasági megalázáson, kisemmizésen alapult. A hősökre, akiknek köszönhetően a külső és a belső megszállók kénytelenek voltak belenyugodni abba, hogy rémisztő túlerejük birtokában sem tudják elvenni tőlünk a múltunkat. 

Nem tudják elvenni tőlünk a hitünket, és nem tudnak megfosztani minket értékeinktől. És jövőnktől sem, hiszen ma már tudjuk, hogy a forradalom győzött, a kommunisták veszítettek.

Forrás: Alapjogokért Központ

Ahogy azt is tudjuk, hogy a szabadságot soha nem adják ingyen. Mi, magyarok tudjuk, hogy az 1956-os eseményeknek rengeteg tanulságuk van, mégis egy kiemelkedik mind közül: mégpedig az, hogy a saját érdekeinkért nekünk kell kiállnunk, mert soha senki nem fog harcolni értünk, ha mi magunk nem tesszük. Ahogy 1956-ban, úgy most sem ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy a nagyhatalmak majd egyengetik az utunkat. 

Nem ringathatjuk magunkat abba hitbe, hogy mások majd minden körülmények között megvédik a magyar családokat. Csak egy szempont, egy érdek, egy szenvedély van, melynek alá kell vetnünk magunkat, és ezt úgy hívják: Magyarország.

Ahogy a történelmünk során oly sokszor, külső elnyomók most is bele akarnak szólni a csakis ránk tartozó nemzeti ügyeinkbe. Manapság keletről újra orosz tankok lánctalpainak csikorgása hallatszik, nyugatról pedig egy neomarxista, magát haladónak és érzékenynek nevező, szivárványos elmebaj kopogtat az ajtónkon, mi pedig két tűz között, a demokrácia és a szabadság élharcosaiként küzdünk nemzetünk megmaradásáért. 

Mert ne legyen kétségünk, a veszély továbbra sem múlt el. Látjuk, érezzük, hogy ma is meg akarják nekünk odakintről szabni, miben kell hinni, mit szabad és mit nem szabad mondani, vagy éppen tenni. Ma is meg akarják nekünk szabni, hogyan kell helyesen gondolkodni, hogyan kell jól és tisztességesen élni. Pontosan ugyanúgy, ahogy ’56-ban a kommunisták tették. 

Csak éppen most új köntösben, a korszellemnek sokkal inkább tetsző, jóemberkedő jelszavak álcájával teszik mindezt. De a céljuk ugyanaz: ne legyünk azok, akik vagyunk, adjuk fel magyarságunkat, nemzeti sajátosságainkat, családunk és gyermekeink biztonságát, energiabiztonságunkat, és idomuljunk hozzájuk. A gond csak az, hogy álmoralizálással még sohasem fűtöttek fel egy lakást.

De mi, itt a vasfüggöny keleti oldalán tanultunk saját történelmünkből, ezért ahogy ’56-ban, úgy most is pontos elképzeléseink vannak arról, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk. Ezért nem fogadjuk el sem az egyoldalú moszkvai, sem az egyoldalú brüsszeli diktátumokat. Persze nem vagyunk ­fafejűek, a hogyanokról természetesen hajlandók vagyunk tárgyalni, de ahhoz előbb a célokról kellene megegyeznünk. 

A közös cél nem lehet más, mint Európa, és benne a magyar érdek képviselete: hogy kimaradhassunk a háborúból, és elkerülhessük, hogy a Brüsszel által kikényszerített szankciók térdre rogyasszák Európát. 

A magyarok forradalmairól egy dolgot érdemes megjegyezni, legyen szó akár fegyverekkel, akár szavakkal vívott szabadságharcról: a mozgatórugója kivétel nélkül a magyar érdek képviselete. Bár keletről jöttünk és nyugatra érkeztünk meg, elmúlt 1100 évünk bizonyítja, hogy se ide, se oda nem lehet minket beolvasztani. Ez legyen iránytűnk a jövőre nézve is: magabírás az internacionalista elnyomással szemben, az önálló cselekvés lehetőségének megőrzése a gúzsba kötve táncolás helyett.

Forrás: Alapjogokért Központ

Végezetül hadd szóljak néhány szót az egyik szentesi ötvenhatosról, Brusznyai Árpád gimnáziumi tanárról, akit a helyiek jól ismernek, hiszen tanulmányait Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban végezte. Brusznyai a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnöke volt és valóban a szabadságharc tisztaságának megóvása, a lincshangulat elkerülése vezérelte. 

Ennek ellenére ’57-ben letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték – első fokon. Miközben életének drámai végkifejletét várta cellájában két verés között, négyéves kislánya így szólt az özvegységre lelkiekben már készülő édesanyjához otthonukban: „Édes Jézuskám, hozd vissza Édesapát, legyen nekem is megint Édesapám. Jézuskám nyisd ki a börtönt, engedd ki Édesapát, akkor nagyon szeretünk Téged, jó? Majd a Szűz Mária hazasegíti Édesapát, a rossz bácsikat meg becsukja, csak nevessél Édesanyám, ne sírj, Édesanya, hazajön Édesapa, csak legyünk nagyon jók.”

Hiába voltak jók, a véreskezű Veszprém megyei párttitkár, Pap János elvtárs személyes közbenjárására az ítéletét a legsúlyosabbra, halálbüntetésre módosították, Brusznyait 1958. január 9-én felakasztották. 

Cellatársától tudni, hogy azt a tizenkét lépést, amit a zárkától a kisfogház kapujáig kellett megtennie, énekelve tette meg. A Himnuszt énekelte. A kivégzőtéren pedig, amikor felolvasták ítéletét, születésének helyét kijavíttatta Kerekegyházáról Derekegyházra, ahol valójában született. Felemelt fejjel, méltósággal vett végső búcsút hazájától.

1956 történelmét a barikádokon harcolók írták meg nekünk – vérrel. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy továbbvigyük és gyerekeink­nek, unokáinknak elmeséljük az ő történetei­ket. Brusznyai Árpádét, Hering Béláét vagy éppen Wittner Máriáét. És a többiekét, akiknek életútja egyszerre példái a bátorságnak, a meg nem alkuvásnak, a hazaszeretetnek. 

Ők azok a fénylő csillagok a magyar történelem egén, akik megtanították nekünk, mit jelent magyarnak lenni, mit jelent a magyar érdekekért harcolni. Köszönjük nekik, hogy ezt megtették, köszönjük, hogy erőt meríthetünk bátorságukból a szuverenitásunk megvédésért ma is folyó küzdelmekhez!

Ne feledjük: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség! Isten áldja az ’56-os forradalmárokat, Isten áldja Magyarországot!

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója által elmondott beszéd szerkesztett változata, amely a Szentesen megrendezett ’56-os megemlékezésen hangzott el október 22-én.)

Borítókép: Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója (Forrás: Alapjogokért Központ)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.