„Io sono Miklos, sono uomo, sono una padre, sono Ungarese, sono Cristiano” (Miklós vagyok, férfi vagyok, apa, magyar, keresztény).
Hölgyeim és uraim – elnézést, hogy csak ezt a két nemet használom, de a magyar alkotmány és a természet törvényei szerint is csak ennyi létezik –, köszönöm, hogy itt lehetek. A köszönet mellett az első szó a gratulációé. Gratulálok Önöknek, nemcsak ehhez a fantasztikus rendezvényhez, de olasz jobboldali barátaimnak is a történelmi választási eredményhez. Magyarországon úgy mondjuk: „A félénk nem győz ellenséget” – Önök nem féltek, szembeszálltak a baloldallal és le is győzték azt. Önök érték el ezt a sikert, de kérem, engedjék meg, hogy az örömükben osztozzunk, mert a barát örömben is, bánatban is barát. És mi, magyar konzervatívok az Önök barátai vagyunk, ha esik, ha fúj.
De egy győzelem még nem menti meg Európát. Mert Európa bajban van. Európa a mi hazánk, az EU a mi családunk – és az ember félti a hazáját és aggódik a családjáért, ahogy aggódunk a gyermekünkért is, ha hülyeséget csinál. És ma Brüsszel úgy viselkedik, mint egy infantilis kamasz – hiába figyelmezteti az ember, hogy baj lesz a végén, tovább játszik a tűzzel. Hogy pusztán bosszantásból vagy direkt, nehéz már megállapítani. Hiába minden figyelmeztetés, a woke és a politikai korrektség foglyává vált mai eurokrata elit az alapító atyák szándékával szemben politikai uniót, Európai Egyesült Államokat akar létrehozni a kontinensen – miközben egységes európai démoszról nem beszélhetünk.
És ehhez a mesterséges nemátalakító műtéthez egyfelől intézményi, másfelől ideológiai nyomás alá helyezik a tagállamokat: a jogállamiság és a demokrácia uniós értékeire hivatkozva ki akarják szervezni a döntéshozatalt lokális, tagállami szintről föderális szintre. A jogállamisági és kötelezettségszegési eljárások, a bizottság, az EP és az Európai Unió Bíróságának lopakodó jogalkotása mind erről szólnak. Ráadásul a valódi demokratikus akaratnyilvánítást, a választásokat negligálják, ha nekik nem tetsző eredmény születik. Azt mondják, legitimitás szempontjából fontosabb az EU-s értékeknek történő megfelelés, mint a nép szava – ahogy erről korábban Jean-Claude Juncker is beszélt a magyar migrációs népszavazás kapcsán, vagy ahogyan Ursula von der Leyen is, mikor nemrég kijelentette, megvannak az eszközeik Olaszországgal szemben, ha a jobboldal kerül hatalomra.
Másfelől szintén az uniós értékekre – egyenlőség, igazságosság – hivatkozva ideológiai nyomás alá helyezik az országokat: „Csak akkor lehetsz jó ember, ha megtagadod az európai civilizáció zsidó–keresztyén alapjait” – mondják. A sokszínűség nevében valójában egy uniformizált falansztertársadalmat akarnak létrehozni Európában. Mindenhol legyen multikulturális, kevert társadalom, minden legyen szivárványos, a férfiak mindenhol szülhessenek – de legalábbis joguk legyen rá minden tagállamban. Azt mondják az „uniós értékekre”, hogy azok semlegesek – hiszen elviekben ezek azok a „közös értékeink, amelyeket mindannyian osztunk” –, ugyanakkor a nap végén mindig kiderül: egy demokrácia csak liberális lehet – ha nem liberális, akkor állítólag már nem is demokrácia.
Saját gyökereink megtagadása, a cancel culture, a múlt bűnösségére hivatkozva a történelem elfelejtése ráadásul politikai amnéziához vezetett, az európai progresszív előkelőségek elvesztették a politikai tudást, a politikai képességet a nagyon is velünk élő történelmi konfliktusok kezelésére. Ennek vagyunk most szemtanúi az orosz agresszió szülte ukrajnai háború kapcsán is. Az energetikailag függőbeteg EU szankciókat vet ki a világ egyik legnagyobb energiaexportőrére, Oroszországra.
Én úgy tudom, hogy szankciókat úgy szokás kivetni, hogy az jobban fájjon annak, akire kivetik, mint aki kiveti. De most láthatóan nem ez a helyzet: a háborút elindító Oroszországot nem sikerült térdre kényszeríteni, a béke egyre távolabb kerül, Európában viszont az elhibázott szankciók miatt egyre emelkedő energiaárak inflációs spirálhoz, azon keresztül gazdasági válsághoz vezetnek.
Brüsszel a szankciós politikával így lényegében behozta a háború gazdasági hatásait az unióba. Mit látunk tehát, mit mutat a nagy kép? A politika ciklikusságát: a baloldal hagymázas ígéretekkel hatalomra kerül, válságot okoz, az emberek pedig ekkor a jobboldalhoz fordulnak, hogy tegye helyre a dolgokat. Ahogy történt ez korábban Magyarországon és Lengyelországban, és most Olaszországban is. És általában miután a helyzet normalizálódik, újra jön a baloldal, a jóemberkedő ígéretekkel, hogy visszakerüljön a hatalomba.
Mi tehát a feladatunk most, hogy megmentsük országainkat és Európát is?
Hogy egyszerre tartsuk meg a többséget és szolgáljuk az igazságot. Mert ha a többség nem az igazságot szolgálja, akkor a többség nem ér semmit. De ha az igazságot nem tudjuk összehozni a többséggel, nem tudunk cselekedni az igazság érdekében. Az igazság tehát erő nélkül keveset ér – és fordítva.
Az olasz, a magyar vagy a lengyel jobboldal összeszerveződése a maguk országaiban azt mutatja, hogy a konzervatívok képesek egyszerre erősek is lenni és az igazságot is képviselni. Az előttünk álló feladat, hogy ezt az összeszerveződést elérjük nemzetközi szinten is, hogy megvalósítsuk a liberálisok rémálmát: a nemzeti erők nemzetközi összefogását.
Ne arra figyeljünk tehát, ami szétválaszt, hanem arra, ami összeköt!
Lássuk meg és lássuk be, hogy az Isten, haza, család értékközösségét olyan globális támadások érik, melyek alól nem tudunk kibújni, sem itt Rómában, sem Budapesten, sem Varsóban, sem a tengerentúlon! Józan ésszel, realista pragmatizmussal, de bátran és őszintén fel kell vennünk a harcot a nyílt társadalom hálózatával. De látnunk kell azt is, hogy egyidejűleg fenyegetnek bennünket szocialisztikus birodalmi logikák, az egyik nyugatról, a másik keletről. Mi egyikből se kérünk, mi nem akarunk egyikbe se beolvadni.
