Húsz év leforgása alatt, 1999 és 2019 között 15,6 százalékkal csökkent azoknak az újszülötteknek a száma, akiknek mindkét szülőjük francia. Ugyanezen időszakban viszont azoké, akiknek legalább az egyik szülőjük külföldi, 61,3 százalékkal nőtt, azoké pedig, akiknek mindkét szülőjük az, 49,8 százalékkal. 2019-ben az újszülöttek csaknem harmadának külföldön született az egyik szülője. Ugyanebben az évben tízből több mint kilenc újszülöttnek (91,4 százalékuknak) az Európai Unión kívül látták meg a napvilágot a szülei azoké közül, akinek mindkét szülője külföldön született. 2016-ban a fiú újszülöttek csaknem egyötöde arab-muszlim utónevet kapott. Ez az arány az 1960-as évekig még csaknem nulla volt.
A nagy népességcsere valóságtartalmáról szóló vita tehát nem más, mint kolosszális szellemi átverés.
Ez a történelmi népváltás a szemünk előtt játszódik le, mégpedig olyan ólomköpeny védettségében, amelyet az egymást követő kormányok tartottak fent, irányítva ezt a visszafordíthatatlan betelepítést. Ezeréves Franciaországunk kiárusításáról van szó olyan népességeknek, amelyek jelentős része nem hajlandó beilleszkedni. És hogy még jobban kizsigereljék a francia népet, amelyet meg fognak fosztani a saját országától, az elitünk törvényeket hozott a „bennszülöttek” elhallgattatására és bűnösnek nyilvánítására, ha pisszenni mernek. Azt, hogy meg akarjuk védeni kulturális örökségünket, és jogot formálunk rá, hogy urak legyünk a saját várunkban, jobb esetben retardált franciáskodók tébolyának tekintik, rosszabb esetben a visszataszító rasszizmus megnyilvánulásaként, amit el kell ítélni. A hazafiakat aljas frátereknek nézik: bevándorláspártijaink szerint Franciaország mindenkié.
1960-ban egyetlen újszülöttet se neveztek el Mohamednek. Ma ez a leggyakoribb név a szülészeteken.
Emlékszem, hogy a Maghreb-országokból érkezett számos bevándorlónk, különösen a harkik (egykor a franciák oldalán harcoló algériaiak) franciásítani akarták arab család- és utónevüket, hogy jobban beilleszkedjenek. Ez a gyakorlat az érkezők szakadatlan áradatával megszűnt. Választott politikusaink árulása és a média hazugsága mellett minden figyelmeztetést elhallgattattak, minden, a bevándorláspárti közbeszéd ellen lázadót démonizáltak. Az eredmény: 2022-re a helyzet ellenőrizhetetlenné vált, politikusaink pedig a bevándorlók túszaivá. Minden végbement, aminek nem kellett volna. Törvényeket hoztunk, hogy a megkérdezése nélkül kényszerítsük rá a gall népre a bevándorlást. Megnyitottuk a határokat. A revansista politikai iszlámmal felélesztettük a vallási ellentéteket. Szemet hunytunk az utcai imádkozás, a szegregált uszodák, a fehérek számára tiltott műhelyek felett. Kapituláltunk keresztény ünnepeinkkel kapcsolatban, meghunyászkodva vettük ki szentjeinket a naptárainkból. Megőriztük a ius solit, a születésen alapuló állampolgárságot, amellyel visszaélnek.
Kiárusítottuk a francia állampolgárságot, amelyet azonban soha nem vontunk meg a kettős állampolgár bűnelkövetőktől.
Feladtuk az asszimiláció szabályait a különbözőséghez való jog javára. A másság befogadása nevében engedtünk a közösségi keretek közé való mindenféle bezárkózásnak. A tolerencia és a bűnbánat nevében átírtuk az összes tantervünket. Megtagadtuk a történelmünket, és a csirkefogók országává tettük Franciaországot. Az antirasszizmus nevében szemet hunytunk a migránsbűnözés felett.
