Felhévizy Félix nevével kezdem a mondandómat – ez neki is régi szokása −, merthogy az új esztendő első napján tőle olvastam a Magyar Nemzet online kiadásában azokat a Koncz Zsuzsa-idézeteket, amelyek gondolatokat ébresztettek bennem (Koncz Zsuzsa nem bírta ki, az év végén még odaszúrt Orbánnak).
A hazai balliberális körökkel szimpatizáló énekesnő időnként szükségét érzi, hogy nekimenjen azoknak a magyaroknak, akiknek fontos a nemzeti elkötelezettség. Ne legyenek kétségeink, ha efféle kötődéséről kérdeznénk az egykori „bálványt”, akkor feltehetően azt felelné, hogy ez az elkötelezettség neki is fontos.
A Kádár-korszakban népszerűvé vált, a szocialista diktatúrát burkoltan bíráló dalai alapján ez hihető is lenne. Kevésbé hihető azonban azóta, hogy néhány ismert társával együtt felsorakozott a balliberalizmus kifeszített zászlója mögé, amely ilyenformán nem lehet „játéka mindenféle szélnek”.
Az egyik tőle származó idézet így fest: „Örülök, hogy »ismert erdei köröknek« nincs más elfoglaltsága, mint tanárokat kirúgatni, lebecsülni, nyilvánosan megalázni, miközben az általuk vezetett magyar gazdaság épp az összeomlás határán van. (…) Mitől gondolhatja bárki is, hogy értelmiség nélkül boldogulhat egy ország?”
Ennél cifrább kijelentése volt az, amely korábban, a 24.hu vele készített interjújában hangzott el. Ebben szégyenkezésének hangot adva mondta: „Kellemetlen náció lettünk a környezetünk számára, és a történelmünkben nem először.”
Koncz Zsuzsa tehát szégyelli a magyarságát, de nem a brüsszeli köldökzsinórba kapaszkodó, idegen érdekeket szolgáló, külföldi támogatást elfogadó ellenzéki „magyarok” miatt. Nem. A keresztény-nemzeti célokat szolgáló és megvalósító magyar kormányzat, illetve az azt negyedik alkalommal megválasztó több milliós szavazótábor miatt.
Bátran kijelenthetjük, hogy ennek a „környezete számára kellemetlen nációnak” a létezését, ezeregyszáz éves európai megmaradását nem a magyar nemzet ellendrukkereinek köszönhetjük. Biztosra vehetjük, ha manapság veszély fenyegetné hazánkat, akkor nem Koncz Zsuzsa elvbarátai sietnének a segítségére. Szellemi elődeik ezt az elmúlt évszázadok alatt sem tették. Sőt!
Az énekesnő idézett gondolatai eszünkbe juttatják egy régen elhunyt, első világháborús katona szavait, amelyeket a Gulyás testvérek (János és Gyula) 1986-ban örökítettek meg felejthetetlen, Én is jártam Isonzónál című dokumentumfilmjükben.
Az idős, mikepércsi illetőségű Kiss Lajos akkor többek között ezeket mondta: „Mikor bejöttek a székely hadosztály katonái mihozzánk [feltehetően 1918 végén a debreceni laktanyába – a szerk.], bementek a mi ezredparancsnokunkhoz, és kérték, menjünk segítségekre, mert most már, hogy soroz a román és szaporodik mindig, az antant adja nekik a fegyvert, most már ők kicsik lesznek ahhoz, hogy megvédjék Erdélyt (…).
