A múlt héten Tamás Gáspár Miklós filozófus mellett egy másik kiemelkedő intellektus, Gerő András történész is itt hagyott minket. A közös bennük az, hogy az elvhű liberálisból a baloldal kemény kritikusává vált Gerőt éppúgy méltatták a baloldali nekrológokban, mint az utóbbi években keményfejű liberálisból neomarxista osztályharcossá avanzsáló TGM-et a jobboldalon. E méltatók, bár kölcsönösen kifejezték a teljes egyet nem értésüket, ugyanakkor elismerték az eltávozottak kivételes erényeit, készségét a vitára, érvelésre.

Hadd emlékezzek meg egy kitűnő, szabadszellemű történészről, Gerő Andrásról – írta például Rónai Egon, az ATV műsorvezetője.

„Hát elment ő is. Hiányozni fog, a minőség, ami ő volt, a minőség, amivel képtelenség volt bármiben is egyetérteni. De jó volt olvasni, hallgatni” – felelte Bayer Zsolt Tamás Gáspár Miklóst magasztalva.

Idézhetnék még sok-sok, kölcsönösen szép búcsúztatást az elmúlt napokból, de a lényeg: ezek szerint van rá igény, hogy egybeforrasszuk a szétszakított Magyarországot! Ezek szerint nincs minden veszve.

Itt érdemes elgondolkodni azon, hogy kik is ásták ki azokat az árkokat, melyeket idővel sikerült szakadékká mélyíteni. A PestiSrácok.hu A hálózat című rovatában sokat írtunk arról, miként törekedett a rendszerváltó ellenzék megosztására, egymásnak ugrasztására a pártállami titkosszolgálat. A Szétszakadt Magyarország című dokumentumfilmünk is erről szól. Beszédes ÉK ’87 elnevezéssel még titkos állambiztonsági munkaterv is készült, amelyben országosan és szervezetekre lebontva írja le a belügy hírhedt III/III-as csoportfőnöksége, miként kell a formálódó rendszerváltó mozgalmakat összeugrasztani, a kialakuló ellentétek révén pedig lejáratni azokat. A munkaterv részben be is teljesült, az eredmény visszaköszön a demokratikus átalakulást eláruló, a belügyesekkel együttműködő médiamunkások produkcióiból, például az akkor induló Nap TV témáiból.

Természetesen a sikeres (ahogy az irataik­ban ők nevezték) modellváltásban érdekelt káderek és a velük már akkor is szövetkező pénzügyes-neoliberális elit tagjai önmagukban képtelenek lettek volna tönkretenni a rendszerváltoztató mozgalmak egységét. Sok régi seb amúgy is felszakadt volna, a népi–urbánus vita óhatatlanul kiújult volna, s idővel a mártírok és megvertek fiai nyilván képtelenek lettek volna együttműködni a gyilkosok és verőlegények fiaival.

Ugyanis akkoriban vált a külföldről érkező támogatások és ösztöndíjak alapfeltételévé a nemzeti, keresztény konzervativizmus elutasítása és gyűlölete, továbbá a posztkomcsikkal való kiegyezés. Első körben a Soros-alap testesítette meg mindezt, a források később többféle módon kiegészültek (például a Clinton-, majd Obama-féle alapítványok apanázsaival). Mint látjuk, nincs új a nap alatt: a Biden-dollárokhoz is csak az juthat hozzá, aki kész megtagadni magyarságát, semmibe venni a nemzet alapvető érdekeit.

S lám, mégis itt a fény az éjszakában.

Liberálisként is lehet olyan életművet felmutatni, amely mindkét oldal elismerését kiérdemli. (Valódi konzervatívként ezt nehezebb, de nem lehetetlen elérni.) Tehát meg kellene becsülni a kegyelmi állapotot, melyet két nagyszerű gondolkodó eltávozása hozott el. Mindkét oldalon el lehetne morfondírozni a párbeszéd megnyitásán, az eltérő érvek kölcsönös és értelmes megvitatásán és főleg egy vállalható nemzeti minimum megformálásán. Helyben és a közbeszéd tereiben is meg lehetne keresni és nevezni azokat a másként gondolkodó embereket, akikben még látunk – akárcsak nyomokban – közös pontokat.

Nem mondom, hogy sok esély van az idilli állapot elérésére, de hátha, próbáljuk meg! Abból baj nem lehet.

Borítókép: Tamás Gáspár Miklós író, filozófus (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)