Amikor Orbánt és TGM-et verték

Talán mégiscsak vannak közös pontjaink, mégsem lehetetlen az értelmes párbeszéd.

Véleményváró baloldal Orbán Viktor párbeszéd tamás gáspár miklós Huth Gergely baloldal tgm jobboldal jobboldaliak 2023. 01. 18. 5:40

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A rendszerváltoztatásnak van egy mélyen bevésődő, szerencsés módon filmen is megőrzött pillanata. 1988. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének harmincadik évfordulóján a pesti Batthyány-örökmécseshez szervezett tüntetést a radikális, antikommunista ellenzék. A demonstráción nemcsak 1849-ről és 1956-ról, de az erdélyi falurombolásról, a gyülekezés és a szólás szabadságáról is szónokoltak volna a szervezők. A beszédeket nem tudták végigmondani, a rendőrség ugyanis brutálisan szétverte a megemlékezést: a résztvevőket gumibottal ütlegelték, tizenhat tüntetőt letartóztattak. Köztük volt Orbán Viktor, a Fidesz alapítója és Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ első ügyvivője is.

A legendás Fekete Doboz (akkoriban természetesen betiltott és üldözött) filmstúdiót Pesty László és Ember Judit képviselte a téren. – Ez volt életemben az első alkalom, amikor komoly rendőrattakot tudtam felvenni – mondja Pesty a Szétszakadt Magyarország című filmünkben, amelynek nyitóképét is az 1988. június 16-én lezajlódó drámai jelenet adja. A Fekete Doboz felvételén az események akkor csúcsosodnak ki, amikor Tamás Gáspár Miklós belekezd szónoklatába, Orbán Viktor pedig oldalról belékarol, hogy a karhatalom ne tudja elrángatni a szónokot. Végül győz a nyers erő, szétválasztják és elviszik a tüntető párost.

Az összekapaszkodás az alkalomnak szólt, már egy évvel később, 1989. június 16-án sem ismétlődhetett volna meg, amikor Orbán Viktor a Hősök terén felrúgta a langyos és békés átmenetben, vagy inkább átmentésben érdekelt elvtársak forgatókönyvét, s történelmi beszédében valódi rendszerváltást, Magyarország szuverenitásának helyreállítását követelte. Az SZDSZ-esek akkor már fanyalogtak és sápítoztak, hogy mit szól majd ehhez Amerika és a Szovjetunió, másfél évvel később pedig a pártállami háttérerőkkel karöltve mesterkedtek a taxisblokád sikerén, s nem sokkal azután együtt meneteltek Kádár János főideológusával, Berecz Jánossal a Demokratikus Charta tüntetésén.

Azóta távolabb nem is kerülhetett volna a két rendszerváltó ikon: Tamás Gáspár Miklós utolsó megszólalásában, a karácsonyi HVG-ben arról értekezett, hogy „mindenhol fasizmust lát”, egykori harcostársát pedig bukott emberként emlegette. A miniszterelnök mégis szép szavakkal búcsúzott tőle: „Elment a régi szabadságharcos” – írta ki a Facebook-oldalára. (Jellemző korszakunkra, hogy a Fekete Doboz híres képsorainak készítői is szakítottak egymással: Pesty László a Fidesz, Ember Judit az SZDSZ holdudvarába tagozódott, Ember Judit még azt is megpróbálta elérni, hogy Pesty soha többé ne vetíthesse és használhassa fel saját, unikális és kordokumentum értékű felvételeit.)

További Vélemény híreink

Orbán Viktor: Isten veled, TGM!

A múlt héten Tamás Gáspár Miklós filozófus mellett egy másik kiemelkedő intellektus, Gerő András történész is itt hagyott minket. A közös bennük az, hogy az elvhű liberálisból a baloldal kemény kritikusává vált Gerőt éppúgy méltatták a baloldali nekrológokban, mint az utóbbi években keményfejű liberálisból neomarxista osztályharcossá avanzsáló TGM-et a jobboldalon. E méltatók, bár kölcsönösen kifejezték a teljes egyet nem értésüket, ugyanakkor elismerték az eltávozottak kivételes erényeit, készségét a vitára, érvelésre.

Hadd emlékezzek meg egy kitűnő, szabadszellemű történészről, Gerő Andrásról – írta például Rónai Egon, az ATV műsorvezetője.

„Hát elment ő is. Hiányozni fog, a minőség, ami ő volt, a minőség, amivel képtelenség volt bármiben is egyetérteni. De jó volt olvasni, hallgatni” – felelte Bayer Zsolt Tamás Gáspár Miklóst magasztalva.

Idézhetnék még sok-sok, kölcsönösen szép búcsúztatást az elmúlt napokból, de a lényeg: ezek szerint van rá igény, hogy egybeforrasszuk a szétszakított Magyarországot! Ezek szerint nincs minden veszve.

Persze nem arról van szó, hogy az őzikék nedves nózijukat ezentúl a farkasok meleg bundáján pihentessék, Szabó Tímea Kocsis Máténak dalolja Karády Katalin legszebb slágereit, én pedig Gulyás Marcival járjam a gopakot, Ukrajna nemzeti táncát. De a Gerő Andrást és a Tamás Gáspár Miklóst övező kölcsönös tisztelet mégiscsak azt jelzi: van igény közös, nemzeti alapokra!

Itt érdemes elgondolkodni azon, hogy kik is ásták ki azokat az árkokat, melyeket idővel sikerült szakadékká mélyíteni. A PestiSrácok.hu A hálózat című rovatában sokat írtunk arról, miként törekedett a rendszerváltó ellenzék megosztására, egymásnak ugrasztására a pártállami titkosszolgálat. A Szétszakadt Magyarország című dokumentumfilmünk is erről szól. Beszédes ÉK ’87 elnevezéssel még titkos állambiztonsági munkaterv is készült, amelyben országosan és szervezetekre lebontva írja le a belügy hírhedt III/III-as csoportfőnöksége, miként kell a formálódó rendszerváltó mozgalmakat összeugrasztani, a kialakuló ellentétek révén pedig lejáratni azokat. A munkaterv részben be is teljesült, az eredmény visszaköszön a demokratikus átalakulást eláruló, a belügyesekkel együttműködő médiamunkások produkcióiból, például az akkor induló Nap TV témáiból.

Természetesen a sikeres (ahogy az irataikban ők nevezték) modellváltásban érdekelt káderek és a velük már akkor is szövetkező pénzügyes-neoliberális elit tagjai önmagukban képtelenek lettek volna tönkretenni a rendszerváltoztató mozgalmak egységét. Sok régi seb amúgy is felszakadt volna, a népi–urbánus vita óhatatlanul kiújult volna, s idővel a mártírok és megvertek fiai nyilván képtelenek lettek volna együttműködni a gyilkosok és verőlegények fiaival.

Mégis azt láthatjuk a baloldalon, hogy mindig azokat szorítják ki a körből, akik valamiféle nemzeti minimumra, kölcsönös elismerésre törekednének. A mi oldalunkon már néha túlságosan is erős a hajlam az együttműködésre, a közös munkára vagy akár üzletelésre, de a baloldalon azonnal kiközösítik, aki fraternizálni mer a „fasisztákkal”. A demokratikus átalakulás évében, 1990-ben a kenyértörés nem véletlenül akkor történt meg, amikor a még markánsan liberális, de legkevésbé sem hazaáruló Fidesz nem volt hajlandó részt venni az SZDSZ és a nómenklatúra közös puccskísérletében, a taxisblokádban, majd nem volt hajlandó felvonulni az első nyilvános össznépi rettegésen, a Charta-tüntetésen.

Ugyanis akkoriban vált a külföldről érkező támogatások és ösztöndíjak alapfeltételévé a nemzeti, keresztény konzervativizmus elutasítása és gyűlölete, továbbá a posztkomcsikkal való kiegyezés. Első körben a Soros-alap testesítette meg mindezt, a források később többféle módon kiegészültek (például a Clinton-, majd Obama-féle alapítványok apanázsaival). Mint látjuk, nincs új a nap alatt: a Biden-dollárokhoz is csak az juthat hozzá, aki kész megtagadni magyarságát, semmibe venni a nemzet alapvető érdekeit.

S lám, mégis itt a fény az éjszakában.

Liberálisként is lehet olyan életművet felmutatni, amely mindkét oldal elismerését kiérdemli. (Valódi konzervatívként ezt nehezebb, de nem lehetetlen elérni.) Tehát meg kellene becsülni a kegyelmi állapotot, melyet két nagyszerű gondolkodó eltávozása hozott el. Mindkét oldalon el lehetne morfondírozni a párbeszéd megnyitásán, az eltérő érvek kölcsönös és értelmes megvitatásán és főleg egy vállalható nemzeti minimum megformálásán. Helyben és a közbeszéd tereiben is meg lehetne keresni és nevezni azokat a másként gondolkodó embereket, akikben még látunk – akárcsak nyomokban – közös pontokat.

Nem mondom, hogy sok esély van az idilli állapot elérésére, de hátha, próbáljuk meg! Abból baj nem lehet.