– írta Mackinder 1904-ben, amikor ez a terület az Orosz Birodalomhoz tartozott. Azzal érvelt, hogy e terület potenciális hatalmának kibontakoztatása lehetővé teheti az azt ellenőrző kontinentális hatalom számára a világ uralmát. Elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: „Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.” Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy straté­giai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” (Oroszország) körül. Ezért a világsziget, vagyis Eurázsia körüli „külső félhold” erőinek (vagyis az angolszász, a tengeri hatalmaknak) stratégiájának annak kell lennie, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a Szívföldtől, és azokat a „szigeti civilizáció” (angolszász hatalmak) befolyása alá helyezzék.
Ebből az ideológiából kiindulva Brzezinski az 1997-ben kiadott Nagy sakktábla című könyvében sorra értékeli az akkor már felbomlott Szovjetunió déli államainak potenciális helyzetét. Rámutat, hogy az újonnan függetlenné vált kaukázusi államok – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – megnövelték Törökország lehetőségeit arra, hogy visszaszerezze a térségben egyszer már elveszített befolyását. Ukrajna függetlensége pedig alapjai­ban kérdőjelezte meg Oroszország azon igényét, hogy egy közös pánszláv identitás zászlóvivője legyen. 

E nézetből következett azután a 2004. évi „narancsos forradalom” meg a 2014-es kijevi puccs támogatása, ahol a tüntetések helyszínén, a Majdan téren megjelent John McCain amerikai szenátor és Viktoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes is. McCain a következőképpen biztatta a tüntető tömeget: „Azért vagyunk itt, hogy támogassuk az önök igaz ügyét, Ukrajna szuverén jogát, hogy szabadon és függetlenül dönthessen saját sorsáról. És a sors, amit önök keresnek, Európában van.” Victoria Nuland teát és süteményeket osztogatott a tüntetőknek és egy Ukrajnáról szóló 2013 decemberében tartott nemzetközi üzleti konferencián azt is elárulta, hogy Ukrajna függetlenné válása óta már ötmilliárd dollárt költöttek az ukrán demokratikus erők támogatására. Mindez egyébként nem volt elég, ahhoz, hogy az ukrán nép szabadon és függetlenül dönthessen saját sorsáról, a kívánt fordulat eléréséhez még a tömegbe is kellett lövetni.
Kétségtelen, hogy a NATO kiterjesztésének jelentős támogatói voltak az Egyesült Államokban, ám akadtak szép számmal ellenzők is. Ilyen volt például a tekintélyes Cato Institute, amely egy tanulmányában már 1996-ban arra figyelmeztetett, hogy a NATO terjeszkedése egy új Jaltát eredményez, Európa ismét két ellenséges katonai blokkra lesz osztva, csak most a határok keletebbre kerülnek. 1997-ben negyven neves amerikai közéleti személyiség írt egy levelet Clinton elnöknek, amelyben kifejtették, hogy a NATO bővítésére irányuló törekvés történelmi léptékű politikai hiba. Oroszország jelenleg nem jelent fenyegetést nyugati szomszédaira, és a közép- és kelet-európai nemzetek nincsenek veszélyben. Emiatt a NATO bővítése sem nem szükséges, sem nem kívánatos, és ezt a rosszul átgondolt politikát le lehet és le kell állítani. A nyílt levelet számos elismert szenátor és más személyiség írta alá, például Robert McNamara, a Kennedy- és a Johnson-kormány volt védelmi minisztere, Paul Nitze nagykövet, Reagan elnök fegyverzetellenőrzési főtárgyalója.

Még 2014 márciusában írta a The Washington Postban a következő figyelmeztetést: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország. Az orosz történelem a Kijevi Ruszban kezdődött. Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott vele. Az orosz szabadságért vívott legfontosabb csaták némelyikét, kezdve az 1709-es poltavai csatával, ukrán földön vívták. A fekete-tengeri flotta – Oroszország eszköze a földközi-tengeri hatalom kivetítésére – hosszú távú bérleti szerződés alapján a krími Szevasztopolban állomásozik. Még az olyan híres disszidensek is, mint Alekszandr Szolzsenyicin és Joszif Brodszkij is ragaszkodtak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem, sőt Oroszország szerves része.”

Emellett a 2014-ben elüldözött Janukovics elnök és az általa bebörtönzött Julia Tyimosenko is ellene volt a NATO-ba való belépésnek. Bár Tyimosenko esetében a Wikipedia ennek ellenkezőjét állítja, Dick Cheney, az USA elnökhelyettese 2008-ban pont azért utazott Kijevbe, hogy a valóban fenntartás nélkül Nyugat-barát Juscsenko elnök és a miniszterelnöki posztot betöltő, az orosz és nyugati orientáció között egyensúlyt kereső Tyimosenko között lévő ellentéteket elsimítsa. Oroszország még 1997-ben egy olyan egyezményt írt alá a NATO-val, amelyben kijelentik, hogy nem tekintik egymást ellenfeleknek, de ezt követően röviddel a NATO már az Orosz Föderáció határáig terjeszkedett. 2008-ban Oroszország egy összeurópai biztonsági rendszerre tett javaslatot, amelyet Franciaország és Németország támogatott is volna, ám a kezdeményezést végül a NATO elutasította. Ez évben volt a NATO bukaresti értekezlete, ahol hét NATO ország (Franciaország, Németország, Magyarország és a Benelux államok) tiltakozása ellenére meghívták Ukrajnát és Georgiát (Grúziát) a NATO kötelékébe.

A mai háborús helyzet lépésről lépésre alakult ki, úgy, hogy közben mind Amerikában, mind Európában jelentős személyiségek, sőt Európa esetében a legjelentősebb országok tiltakoztak a NATO további keleti terjeszkedése ellen. Mindhiába.

Az ukrajnai szélsőjobboldali vezetés az utolsó ukránig kész harcolni. Végül Amerika sem engedheti meg magának, hogy támogatottja veszítsen. A háború tehát folytatódik, és százezrek fognak még meghalni, mielőtt a józan ész, vagy inkább a teljes kimerültség felülkerekedik.
(Vége)
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Ukrán katonák (Fotó: MTI/AP/Libkos)