„A felvilágosodás nem talált, de nem is keresett igazságot, mert a jellegzetesen felvilágosodott gondolkozók egyetlen, ismételten és hangsúlyozottan egyetlen tevékenysége sem az igazságkutatás volt, hanem bosszúhadjárat az egyház és a kereszténység és a vallás és a spiritualitás ellen, és (egészen kevés kivétellel) minden, az utóbbi négyszáz év alatt kimondott gondolat nem az igazságkutatás, hanem az egyházon való bosszú jegyében keletkezett, éppen ezért a fundamentum absolutum szempontjából zérusnak tekinthető, mintha senki sem mondott volna semmit” – írja nagy bölcselőnk, Hamvas Béla.
Ez a liberalizmus hatja át azokat a magukat kereszténynek mondó propagandistákat is, akik valójában meghamisítják a keresztény tanítást.
„Jó érzés számomra az, hogy el tudom fogadni a másik embert, legyen bármilyen szempontból más, mint én. És ez az érzés örömmel és felszabadultsággal tölt el. Mert a másik embernek úgy tudok örülni, ahogy ő van” – mondja például a keresztény-nemzeti tábort és az egyházat rendre gyűlölettirádákban támadó Perintfalvi Rita végzett teológus, a Grazi Egyetem katolikus fakultásának tanára, aki magát progresszív kereszténynek vallja.
„Szeretnénk előmozdítani a valódi, egymást kölcsönösen gazdagító párbeszédeket, támogatni, erősíteni kívánjuk a közösségeket és a közösségi szemléletet, továbbá hozzá kívánunk járulni, hogy nagyobb nyitottsággal forduljunk egymáshoz, jobban elfogadva, hogy nem vagyunk egyformák, mindenki hordozhat értékeket” – ez a magát szintén kereszténynek valló Szemlélek blog hitvallásából való.
Márpedig mindez visszafogottan értékelve is tévtanítás. Liberális kereszténység ugyanis nincs. Aki a kereszténységre bármilyen jelzőt aggat, az eltéríti, meghamisítja azt. A liberalizmus ellentétes a kereszténységgel. „Elvont eszméket ültet át erőszakosan, tekintet nélkül a történeti fejlődésre. Így minden téren oktalan, erőszakos és veszedelmes helyzeteket produkál. Nem veszi tekintetbe, hogy az élet nem mechanikus, hanem organikus. A liberalizmus hórihorgas, holdkóros, kimángorolt lelkű léhűtőket állít a világba. Olyanokat, akik nem növekednek, hanem kinyújtottak, s akik összeroskadnak ürességük terhe alatt” – állapítja meg pontosan nagy székesfehérvári püspökünk, Prohászka Ottokár Az egyház demokráciája című munkájában.
Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy minden létező jelenséget egyenértékűnek kell tekinteni, és úgy kell elfogadni, ahogy van. Épp ellenkezőleg. A relativizmus ellen küzdeni kell, világosan különbséget téve jó és rossz, helyes és helytelen, erény és bűn között.
Bár mindannyian újra és újra elbukunk, ez nem ok a beletörődésre, még kevésbé a kudarcok vagy mások vétkeinek elismerő elfogadására. Mert Szent Ágostonnal szólva „jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani”. Ugyanő tanítja Vallomásaiban, hogy „a vétkeket, melyek természet ellen vannak, mindenkor és mindenhol gyűlölnünk és büntetnünk kell […]”.