Tüntetés volt nem is olyan régen a budapesti orosz nagykövetség előtt. Nagyon helyes. Mert az nem úgy van, hogy ha jó sokáig provokálnak minket, akkor elgurul a gyógyszerünk és odapörkölünk, ez nem elintézési mód. Aztán meg azért is jó egy ilyen demonstráció, mert ékes bizonyíték. Szabad gyülekezni, szólni, sőt kiabálni, ezek jogok, demokratikusak, lehet élni velük, sehol egy árva, fejmagasságban repülő gumilövedék, esetleg lovasroham. Az oroszokért sem vagyok túlságosan oda, ez a mi családunkban valahogy beleivódott a génekbe vagy mi, mindenesetre öröklődött, apáról fiúra szállt, mint a Fradi-drukkerség, ruszkik haza, éljen a haza. Mert az oroszok feszt jöttek, a ki tudja hányadik ukrán front, ugye.
Ukrán front. Na mindegy is, illetve nem, de mindegy. Nálam ez elég radikálisan csapódott le, magamban még azon közmegegyezés ellen is berzenkedtem, hogy minden, a csatatéren elesett katona hősi halott, és passz. Nem értettem ugyanis, hogy ha a ki tudja hányadik ukrán front katonája végigerőszakolja a magyar nőket a II. kerületben, majd utána az elsőben kap egy golyót a fejébe, akkor mikor lett hős? Útközben? Bizonyára elvesztem a szómágia útvesztőjében, de tagadhatatlanul voltak averzióim doszt.
De vissza a követség elé. Cseh Katalin, a Momentum Mozgalom európai parlamenti képviselője például nagy ívű beszédében a következőket mondta a helyszínen, többek között: „Ukrajna népe és a kárpátaljai magyarok azért harcolnak, azért áldozzák az életüket, mert az Európai Unióhoz akarnak tartozni. A történelem egyik legsikeresebb együttműködéséhez, ami békét hozott egy száz éve háborúzó kontinensre, ami jólétet és biztonságot ad a polgárainak. Gyalázat, hogy Orbán Viktor legszívesebben kisétálna ebből a szövetségből.” Anyám, borogass! És itt felrémlik egy pillanatra, amint anyám borogatást tesz a homlokomra gyerekkoromban, és mindezt azért teheti meg, mert kamaszkorában megúszta valamelyik ukrán front előrenyomulását. Elkalandoztam már megint, bár azért keretek közé szorulva, de nézzük most már ezt a néhány fenti mondatot egy másik szemszögből.
Ahonnan az látszik, hogy a kárpátaljai magyarok nem pont azért adják a jogfosztottságban, irgalmatlan nyomás alatt élt életüket és vérüket, mert ahhoz az Európai Unióhoz szeretnének tartozni, amelyik cinikusan semmibe vette és veszi az emberi és kisebbségi jogaikat, hanem mert egyszerűen nincs más választásuk. Aki nem tudott idejében lelépni, azt összefogdossák, és viszik a vágóhídra. Hogy aztán lelkileg és testileg megnyomorítva térjen vissza a totális kilátástalanságba. Esetleg hullazsákban, amint azt egy jövőbelátó filantróp már évtizedekkel ezelőtt javasolta. Mert az angolszász anyák nehezen viselik a koporsók látványát, hiába takarják le (eleinte) nemzeti zászlóval, csak azon jár az agyuk, hogy hány darabban van benne az a kölyök, aki nemrég még ott bicajozott a ház előtt. Ugye? Agyrém.
Vessünk egy pillantást az „egyik legsikeresebb együttműködésre”. Részben igaz. Magam például azért váltam szkeptikusból unionistává annak idején, mert úgy véltem, rendben, jöjjön egy újabb kolhoz, ha ez az ára annak, hogy a németek és a franciák menetrendszerű egymásnak feszülése miatt ne váljon csatatérré a kontinens. Egyébként több száz az a száz év, ami háborúkkal telt, de ezt most hagyjuk.
És jó, akkor benyeljük, hogy a jólétükért és a biztonságukért a művelt Nyugat odahajította fél Európát a szovjetnek.
Egyébiránt mindeközben éppen ez a jólét és biztonság törik apró darabokra a szemünk láttára egy másik földrész érdekei mentén, egy velejéig korrupt bürokrácia aktív közreműködésével. Ugyanakkor viszont még az is van, hogy miközben Cseh Katalin a biztonság kedvéért és rutinból orbánozik egy jóízűt a végén, Európa kezd kijózanodni, és a népek most tömegtüntetéseken követelik mindazt, amit a magyarok döntő többsége az elejétől fogva.
