Minden más NGO-hoz hasonlóan a Fight Impunity is tisztább a fehér hónál – legalábbis papíron. Ezért is használhatta fel az NGO-k morális tekintélyét viselt dolgainak elleplezésére. Luca Visentini, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség főtitkára kevesebb mint egy hónappal a hivatalba lépése után lemondott, elismerve, hogy több ezer euró készpénzt vett át Panzeritől. „Panzeri jó hírneve miatt fogadtam el a készpénzadományt” – hozta fel a védelmére, hozzátéve ehhez a Fight Impunity „nonprofit természetét”. Ez azzal ér fel, mintha azt mondta volna: egy nonprofit NGO morális státusa a tisztesség jele.

Kiemelkedő baloldali oligarchák is örömmel hozták magukat összefüggésbe a Fight Impunityvel. Ám amikor felmerültek a korrupciós vádak Panzerivel szemben, tömegével mondtak le a vezetőségi tagságukról. Federica Mogherini, az EU korábbi külpolitikai főképviselője, Bernard Cazeneuve korábbi francia miniszterelnök, Dimitrisz Avramopulosz egykori migrációügyi uniós biztos, Cecilia Wikström volt EP-képviselő, Emma Bonino, szintén korábbi liberális EP-képviselő és olasz exkülügyminiszter egyaránt sietve távoztak a Fight Impunity tiszteletbeli kuratóriu­mából. A szervezetet működtető szélhámosok képmutatása lélegzetelállító. A Fight Impunity az elszámoltathatóság és a nemzetközi igazságosság buzgó hívének mutatja be magát, honlapján azt állítva: célja a harc az emberi jogok súlyos megsértése, illetve az emberiesség elleni bűntettek utáni büntetlenséggel szemben.
Ha azonban bárki venné a fáradságot, hogy megvizsgálja a Fight Impunityt, gyorsan rájönne, hogy nem több egy weboldalnál, PR-gépezetnél, amely jelentéseket készít a világ bajairól. Számos, a szervezettel kapcsolatban lévő prominens politikusnak és asszisztenseik­nek tudniuk kellett, hogy kamu szervezetről van szó, amelyet azért hoztak létre, hogy átverje az uniós illetékeseket és más szponzorokat. Nehéz elkerülni a következtetést, miszerint az emberi jogok és a nemzetek feletti igazságszolgáltatás melletti elkötelezettségük nem akadályozta meg őket abban, hogy anyagi előnyök szerzésére használják fel pozíciójukat.

Érdekcsoportok tízezrei működnek Brüsszelben azzal a feladattal, hogy befolyásolják az EU bürokratikus szabályozóit és politikusait. Így például a brüsszeli NGO-k száma a 2008-as 29 ezerről 2018-ra csaknem 35 ezerre nőtt. Valószínű, hogy azóta is egyre többen lettek, és számuk megközelíti a negyvenezret. Ugyancsak dolgozik Brüsszelben – Európa lobbifővárosában – több mint harmincezer lobbista. A The Economist brit hetilap tavaly arra a következtetésre jutott: mintegy 25 ezer lobbista igyekezett befolyásolni az uniós politikát; éves összköltségvetésük óvatos becslés szerint hárommilliárd euró lehet. Amint azt az EP-képviselőket és az uniós buborék számos más szereplőjét érintő jelenlegi ­korrupciós botrány jelzi, elszámolatlan zseton is nagy mennyiségben áll rendelkezésre az EP-képviselők és -illetékesek befolyásolására.

A gyakorlatban sokszor nehéz különbséget tenni lobbisták és az NGO-k aktivistái között – egyaránt különleges érdekcsoportok tagjaiként tevékenykednek. Tekintve, hogy megannyi nemzeti törvény az uniós bizottságok valamelyikében születik meg Európában, nem nehéz belátni, hogy ezen érdekcsoportok valóságos hadserege miért költ milliókat a törvényalkotás folyamatának befolyásolására.

Az EU működtetői alapvetőnek tekintik az NGO-kkal való együttműködésüket ahhoz, hogy némi legitimációval ruházzák fel intézményüket. Annak érdekében, hogy legitimálja önmagát, az EU gyakran épít az NGO-k morális tekintélyére. Az EU vezetői még arra is készek, hogy átadják hatalmuk egy részét a látszólag felvilágosultabb brüsszeli nem kormányzati szervezeteknek. Az NGO-k azon az alapon élveznek morális tekintélyt, hogy függetlenek és nem lekötelezettjei politikai pártoknak, érdekcsoportoknak és kormányoknak. Hírnevüket, miszerint elfogulatlanok, folyamatosan megerősíti a média, amely független szervezetként kezeli őket, azaz definíció szerint objektívként, ezért aztán mérvadóként, hiszen politikai érdek nem ejt rajtuk foltot. Az NGO-k maguk is gyakran büszkélkednek a piactól és a kormányoktól való függetlenségükkel, valójában azonban – mint Theda Skocpol politikai szociológus a Diminished Democracy (Csökkentett demokrácia) című könyvében megállapítja – „mélyrehatóan egybefonódtak mindkettővel, különösen a kormányokkal”. Gyakran alapítványok, vállalatok és közszervek anyagi támogatását élvezik.

Maga a nem kormányzati kifejezés is különös: olyasmivel határozza meg ezeket a szervezeteket, ami nem jellemzi őket. Más szóval a tekintélyük feltehetőleg olyasmin alapul, amivel nem jellemezhetők. Ugyanakkor a „nem kormányzati” kifejezés magában foglalja az ellenkező előjelű kapcsolatot, tudniillik a kormánnyal valót. Valójában egy NGO helyzete összekapcsolódik azzal, hogy hozzáférése van a kormányokhoz. Egyes esetekben magánvállalatokkal és érdekeltségekkel is szorosan együttműködnek.

Magánérdekeltségek is megkísérlik felhasználni az NGO-k morális tekintélyét, és partnereikké igyekeznek válni. A Katarral és a Fight Impunityvel kapcsolatban lévő politikusok partnersége azt példázza, milyen könnyen átlépheti Brüsszelben egy NGO a határvonalat a korrupció világába.

A szerző az MCC brüsszeli intézetének az igazgatója

Borítókép: Ursula von der Leyen (Forrás: EUROPRESS/AFP)