Ugyanazon a helyen, ahol mindig bandáztunk, a vászon előtti első sorban üldögélt Őze is, aki két tojást lopott el az otthoni készletből, így titokban belopózhatott a háború utáni években. És tudom, hogy Őze Lajos ugyanabban a tóban fogott pontyot, ahol később én, hogy ugyanabba a középiskolába járt, ahova oly sok ismerősöm. Hogy öt évvel idősebb apámmal talán ismerték egymást, ki tudja, ahogyan múlott a dadogás, talán egyszer átszóltak egymásnak a fodrásznál, vagy közös tanáruk, cimborájuk, csajuk volt, mit tudom én, bármi előfordulhat Szentesen, mint tudjuk. 

Őze Lajos emlékét, ahogyan apámét és mind-mind a régiekét, már régen betemette az idő. Ma azonban a szentesi filmszínház Őze Lajos nevét viseli. Jó látni a feliratot, amikor olykor elhaladok mellette. Mégis örökké arra gondolok, szentesiként, újságíróként, emberként egyaránt, vajon szerette-e a szülőföldjét Őze Lajos? Nem önigazolásképpen, nem a szokásos, bevett szentesi patriotizmus miatt kérdezem, dehogy. Egyszerűen csak fel akarok csippenteni néhány kipottyantott darabkát a titkos kincsből, kedves szót, szép emléket, baráti hangot, bármit, ami nem a boldogtalanságról tudósít minket.

1982-ben a Film, Színház, Muzsika hetilap hazakíséri Szentesre Őze Lajost. Színes fényképeket is közölnek a cikkben, a színjátékos édesanyját ölelgeti, kedves tanárával, a nyolcvankét éves Arató Istvánnal üldögél, akiről Őze minden lehetséges alkalommal elmondta, hogy emberséget kapott tőle, hiszen megkülönböztetett szeretettel tanította („megértette a dadogásomat, s külön feleltetett”). Őze 1982-ben ellátogat a régi házba, az Árpád utcába is, de nem engedik be az új lakók, így a szomszéd Konkoly nénihez kéredzkednek be, „az ő portájáról nézzük gyerekkorom terepét”. Őzének fáj, hogy a város megváltozott, hogy eltűnt az állomásra vezető hársfasor, de nem tetszik neki az „új, modernkedő építészeti buzgalom” sem.

Mit mesél még 1982-ben Őze Lajos? Például ezt: „Szerettem kiállni a kapuba, mert onnan messzire elláttam, egészen Szegvárig. Ez a messziség nekem a végtelen távoli világot jelentette. Az embert látásra nem nevelik, beleszületik a helybe, s lát, ameddig lát. Síkon, itt az Alföldön messze lát, néha túlságosan is messze. Itthoni életünkből éreztük, tudtuk, hogy lesz 1956, s azt is tudtuk, mi lesz a vége.” 

És ezt is: „Gyermekkoromban babáztam. Egy csutkababám volt, s egyszer azt éltem át, azt játszottam (?), hogy a baba meghalt. Kora estére járt, beletettem egy dobozba, elvittem, s az ürgesoron eltemettem. És megsirattam. Azóta foglalkozom a halál gondolatával. Mi az, hogy nincs? Mi az, hogy van? Mi az, hogy élünk?”

Ha Szentesről valakivel beszélgetnem kellene, két dolgot feltétlenül elmondanék. Az egyik, amiről egy ízben Cserna-Szabó András írónk (persze ő is szentesi) beszélt, hogy létezik a mi városunkban valami limeseken túli, furcsa humor, ami összeköt bennünket. Őzében is – a legkomorabb szerepeitől eltekintve – mindig ott csillog a fekete pajkosság, ami olykor persze rémes és szörnyű, de egyúttal könnyekig kacagtató. 

Másrészt Szentesen – és ezt meg kell értenie az olvasónak – nemigen vannak olyan cukiforma emberek. D. L. szegedi barátom meséli, hogy ha az alsóvárosi paraszttól az ő gyermekkorában bármit megkérdeztek, az illető összehúzta a szemét, és viszontkérdezett: oszt mér’ kérdi? Igen, ez nem a békés Dunántúl, nem a csintalan Erdély, nem a korrekt Felvidék. Szentest háromszor építették újjá a különféle dúlások után, előfordult, hogy néhány mocsárba, sásba, nádba elrejtőző családon kívül mindenki elmenekült innen. Az sem véletlen, hogy a város címerében ott a pálma, ami a zsoltár szerint maga az élet záloga, az elpusztíthatatlanságé, a kitartásé, a dacé, és igen, néha a magányé és kívülállásé is.

Bent a nagybátyám römizik a barátaival, ugyanannál az asztalnál, harminc éve minden este. Időnként ismerősök zuhannak ki a szabad ég alá, fürdőgatyában, papucsban, hangos szóval. Mindenki tud és szeret mesélni. Hallgassunk inkább, ma nem mi fecserészünk. Cigarettafüst, esti fuvallatok, távoli csobbanások a medencéből. Itthon vagyunk.

Őze Lajos rám néz, mosolyog. Jó boldognak látni őt. A szenvedés elillant, felszívódott az időben, nem maradt más, mint Virág elvtárs, Bodor László és Gyurica Miklós. Meg a kilátás Konkoly néni portájáról, a halastó, a régi mozi. Rajta Őze Lajos nevével. Igazából semmi más nem számít.

Borítókép: Őze Lajos színművész a Magyar Rádió stúdiójában 1968-ban, Ciril Kosmac és Mitja Mejak Tantraduj című rádiójátékának felvételén (Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)