Jobboldali alternatíva Európának (3. rész)

Az elmúlt években az európai pártoknál jelentős jobbratolódást figyelhetünk meg, legalábbis ha a társadalmi, gazdasági és politikai realitásokat figyelembe vevő pártok erősödését jobbratolódásnak hívjuk. Valójában a fősodratú pártok által szélsőjobbnak, vagy esetleg szélsőbalnak nevezett pártok képviselik azt az álláspontot és értékrendet, amelyet valaha a konzervatívok (kereszténydemokrata vagy néppártok) képviseltek a jobboldalon és a szociáldemokraták a baloldalon. Mi történt? Miért jött létre ez a nagy változás?

A változások irányának megfogalmazásában én John R. Schindlert, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársát tartom a legautentikusabbnak, aki egy már régi, 2015-ben a konzervatív The Federalist hasábjain magyarázta meg ezt a nagy átalakulást.

További Vélemény híreink

Jobboldali alternatíva Európának (1. rész)

Schindler szerint az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” ötven év alatt igen sikeres volt. Ezt az új baloldalt vagy kulturális baloldalt nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, például a jövedelmi különbségek mérséklése, a munkavállalók helyzetének javítása. Politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll, amelyeket menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek. Emiatt támogatják a tömeges bevándorlást is, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. A nézeteiket el nem fogadókat szélsőségesnek, a történelem rossz oldalán állónak minősítik.

Azt már én teszem hozzá Schindler értékeléséhez, hogy e kulturális baloldal ideológiai gyökerei az 1923-ban alapított úgynevezett Frankfurti Iskolához nyúlnak vissza, amely az általa kifejlesztett „kritikai elmélettel” lényegében a tradicionális társadalmak értékrendjének aláásását célozza. Az ellenfelek elnémításának eszköze pedig a „politikailag nem korrekt beszéd” üldözése, adott esetekben már börtönnel való büntetése is. Az Európai Unió mai, baloldalról induló vezetői ebből a kultúrmarxista körből kerülnek ki.

De nemcsak a baloldalon ment végbe ilyen szélsőséges változás, hanem a jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás okán, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben – különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti – egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében.

Emellett igen gyakran a kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal más területen is kapcsolódik egymással, így például a multinacionális tőke az, amely különböző alapítványokon keresztül támogatja a kulturális baloldal különböző (általában civil szervezetek formájában megjelenő) szervezeteit, és biztosít számukra közéleti megjelenési lehetőséget sokszor az általa finanszírozott médián keresztül.

Ez a finanszírozás segítségével megvalósuló politikai befolyásszerzés felülírja a választópolgárok választások alkalmával kifejtett akaratát, vagyis a politikusok nem a választók érdekeit képviselik. Érdekes módon ez már az ezredfordulón megmutatkozott. A Gallup közvélemény-kutató intézet már két évtizeddel ezelőtt kimutatta, hogy olyan stabil demokráciákban, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország és Hollandia, az embereknek az volt a véleményük, hogy a választások demokratikusak ugyan, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak (Gallup International Millennium Survey, 1999). De egy egészen friss, a Pew Research Center által készített 2021-es felmérés is azt mutatja, hogy a fejlett demokráciák többségében (például Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország) az embereknek az a véleményük, hogy politikai rendszerük alapvető vagy számottevő reformokat igényel.

Az utóbb említett tanulmány korábbi hasonló felmérései alapján időbeli változást is közöl az emberek kormányzati tevékenységekről alkotott véleményéről. Például arra a kérdésre, egyetért-e azzal, hogy az államvezetés mindenki érdekét szolgálja, 2002-ben a németek 88 százaléka mondta, hogy igen, 2021-ben pedig csak 48 százalék. Olaszországban 88-ról 30-ra, az Egyesült Államokban 65-ről 46 százalékra csökkent ez az arány.

Mindez jól jelzi, hogy az euroatlanti térségben – vagy úgy is mondhatjuk, hogy a „mélyállam” (háttérhatalom) által uralt térségben – egyre nagyobb a kormányzati rendszerekkel való elégedetlenség, és ez megmutatkozik a jobboldali pártok néhány fajsúlyos országban való jelentős előretörésében. Például a jelenleg húszszázalékos támogatottságú német AfD egy évtizede még nem is létezett, ugyanez elmondható a ma vezető olasz kormánypártról, az Olasz Testvérekről és a spanyol Voxról. Svédországban a Svéd Demokraták részei a kormánynak, Belgiumban a nemzeti elkötelezettségű Vlaams Belang tízről 23 százalékra tornázta fel magát.

Döntő változás tehát például az, hogy a jelzett pártok többségbe kerüljenek az Európai Parlamentben, nem várható, mert a szavazók zöme (akárcsak a futballdrukkerek) elég konzervatív, nehezen változtat pártot, különösen, ha a tömegtájékoztatás, sőt esetleg még a munkahely is elítélné, ha valahogy kitudódna, hogy egy a háttérhatalom által szélsőségesnek kikiáltott pártra szavazott.

Ezért a jövő évi európai parlamenti választásoknál inkább arra kellene törekedni, hogy a ma két frakcióban (Európai Konzervatívok és Reformerek – ECR, Identitás és Demokrácia – ID) és az el nem kötelezettek között megoszló képviselőkből egy nagy frakció alakuljon ki, amely néhány alapvető kérdésben, mint például a bevándorlás, a további centralizáció megakadályozása, a klímahisztéria elleni fellépés, a demográfiai problémák megfelelő kezelése, egyetért, a többiben pedig minden képviselő olyan álláspontot foglal el, amilyet akar.

Egy ilyen frakció a jelenlegi előrejelzés szerint mintegy 200 taggal rendelkezhetne a 705 fős testületben és akár a legnagyobb is lehetne (ha a többiek nem egyesülnek), de legalábbis jelentős erőforrásokat és befolyást szerezhetne.

Mivel a tapasztalatok szerint a képviselők zömét újraválasztják, már most el lehetne kezdeni gondolkodni azon, hogy melyek lehetnek azok a kérdések, amelyekben a legtöbb képviselő egyetért és azon is, hogy milyen lehet az a vezetési forma, amely elég tekintélyes ahhoz, hogy egy ilyen csoportot összetartson, de elég rugalmas is, hogy megértse az egyes tagok önálló érdekeit.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója