Schindler szerint az új baloldal „hosszú menetelése az intézményeken keresztül” ötven év alatt igen sikeres volt. Ezt az új baloldalt vagy kulturális baloldalt nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, például a jövedelmi különbségek mérséklése, a munkavállalók helyzetének javítása. Politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll, amelyeket menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek. Emiatt támogatják a tömeges bevándorlást is, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. A nézeteiket el nem fogadókat szélsőségesnek, a történelem rossz oldalán állónak minősítik.
Azt már én teszem hozzá Schindler értékeléséhez, hogy e kulturális baloldal ideológiai gyökerei az 1923-ban alapított úgynevezett Frankfurti Iskolához nyúlnak vissza, amely az általa kifejlesztett „kritikai elmélettel” lényegében a tradicionális társadalmak értékrendjének aláásását célozza. Az ellenfelek elnémításának eszköze pedig a „politikailag nem korrekt beszéd” üldözése, adott esetekben már börtönnel való büntetése is. Az Európai Unió mai, baloldalról induló vezetői ebből a kultúrmarxista körből kerülnek ki.
De nemcsak a baloldalon ment végbe ilyen szélsőséges változás, hanem a jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás okán, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben – különösen ami a tradicionális társadalmak lebontását illeti – egyetért. Egyetért például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében.
Emellett igen gyakran a kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal más területen is kapcsolódik egymással, így például a multinacionális tőke az, amely különböző alapítványokon keresztül támogatja a kulturális baloldal különböző (általában civil szervezetek formájában megjelenő) szervezeteit, és biztosít számukra közéleti megjelenési lehetőséget sokszor az általa finanszírozott médián keresztül.
Ez a finanszírozás segítségével megvalósuló politikai befolyásszerzés felülírja a választópolgárok választások alkalmával kifejtett akaratát, vagyis a politikusok nem a választók érdekeit képviselik. Érdekes módon ez már az ezredfordulón megmutatkozott. A Gallup közvélemény-kutató intézet már két évtizeddel ezelőtt kimutatta, hogy olyan stabil demokráciákban, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország és Hollandia, az embereknek az volt a véleményük, hogy a választások demokratikusak ugyan, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak (Gallup International Millennium Survey, 1999). De egy egészen friss, a Pew Research Center által készített 2021-es felmérés is azt mutatja, hogy a fejlett demokráciák többségében (például Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország) az embereknek az a véleményük, hogy politikai rendszerük alapvető vagy számottevő reformokat igényel.
Az utóbb említett tanulmány korábbi hasonló felmérései alapján időbeli változást is közöl az emberek kormányzati tevékenységekről alkotott véleményéről. Például arra a kérdésre, egyetért-e azzal, hogy az államvezetés mindenki érdekét szolgálja, 2002-ben a németek 88 százaléka mondta, hogy igen, 2021-ben pedig csak 48 százalék. Olaszországban 88-ról 30-ra, az Egyesült Államokban 65-ről 46 százalékra csökkent ez az arány.
Mindez jól jelzi, hogy az euroatlanti térségben – vagy úgy is mondhatjuk, hogy a „mélyállam” (háttérhatalom) által uralt térségben – egyre nagyobb a kormányzati rendszerekkel való elégedetlenség, és ez megmutatkozik a jobboldali pártok néhány fajsúlyos országban való jelentős előretörésében. Például a jelenleg húszszázalékos támogatottságú német AfD egy évtizede még nem is létezett, ugyanez elmondható a ma vezető olasz kormánypártról, az Olasz Testvérekről és a spanyol Voxról. Svédországban a Svéd Demokraták részei a kormánynak, Belgiumban a nemzeti elkötelezettségű Vlaams Belang tízről 23 százalékra tornázta fel magát.
Döntő változás tehát például az, hogy a jelzett pártok többségbe kerüljenek az Európai Parlamentben, nem várható, mert a szavazók zöme (akárcsak a futballdrukkerek) elég konzervatív, nehezen változtat pártot, különösen, ha a tömegtájékoztatás, sőt esetleg még a munkahely is elítélné, ha valahogy kitudódna, hogy egy a háttérhatalom által szélsőségesnek kikiáltott pártra szavazott.
Ezért a jövő évi európai parlamenti választásoknál inkább arra kellene törekedni, hogy a ma két frakcióban (Európai Konzervatívok és Reformerek – ECR, Identitás és Demokrácia – ID) és az el nem kötelezettek között megoszló képviselőkből egy nagy frakció alakuljon ki, amely néhány alapvető kérdésben, mint például a bevándorlás, a további centralizáció megakadályozása, a klímahisztéria elleni fellépés, a demográfiai problémák megfelelő kezelése, egyetért, a többiben pedig minden képviselő olyan álláspontot foglal el, amilyet akar.
Egy ilyen frakció a jelenlegi előrejelzés szerint mintegy 200 taggal rendelkezhetne a 705 fős testületben és akár a legnagyobb is lehetne (ha a többiek nem egyesülnek), de legalábbis jelentős erőforrásokat és befolyást szerezhetne.
Mivel a tapasztalatok szerint a képviselők zömét újraválasztják, már most el lehetne kezdeni gondolkodni azon, hogy melyek lehetnek azok a kérdések, amelyekben a legtöbb képviselő egyetért és azon is, hogy milyen lehet az a vezetési forma, amely elég tekintélyes ahhoz, hogy egy ilyen csoportot összetartson, de elég rugalmas is, hogy megértse az egyes tagok önálló érdekeit.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
