Sokáig tagadni próbálta Brüsszel, de ma már több ottani vezető politikus, EP-képviselő szájából elhangzott, hogy valójában éppen a gyermekvédelmi törvény az, amiért nem juthatunk hozzá a helyreállítási alapból nekünk jogosan járó pénzekhez. 

Vagyis Brüsszel egy döbbenetes dolgot tett: egy eleve tagállami jogkörbe tartozó jogszabályunk kérdésébe beleszólt, szembemenve ezzel a lisszaboni szerződéssel, vagyis alapjogszabályokat sértett. De ezt még tetézte azzal, hogy be is perelt bennünket ebben a témakörben, ami ezek után égbekiáltó nonszensz. Nem beszélve arról, hogy mindezt összeköti a nekünk járó pénzek visszatartásával, ami abszolút pofátlan és aljas eljárás velünk szemben.

(A legújabb, Európai Parlament velünk szembeni támadásaival ehelyütt nem is kívánok foglalkozni.)

Persze, a bizottság magyarázkodik, és az unión belüli kereskedelmi jogokkal igyekszik magyarázni a pereskedését és a pénz visszatartását, hiszen arra hivatkozik, hogy a genderpropaganda is kereskedelmi termék, s az unióban a kereskedelem, a szolgáltatások szabadsága alapjognak minősül.

Helyben vagyunk. 

Amit ugyanis Brüsszel állít, az színtiszta és szemenszedett csúsztatás.

Miért?

Azért, mert az alapvető jogok között, ha ütik egymást, rangsorolni kell. Alapvető joggá vált a maastrichti szerződés nyomán a négy gazdasági szabadság – a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása a tagállamok között –, ám ettől még az alapvető emberi és állampolgári jogok nem veszítettek az érvényükből. Vagy talán az unió elitje szerint igen?

Mi a fontosabb: egy gyermek alapvető emberi joga biológiailag adott természetes emberi nemének kifejlődésében és joga a szüleik általi gondoskodásra, vagy egy teljesen álságosan „kereskedelmi” célúnak hazudott, a gyermekek természetes nemi fejlődését eltorzítani akaró propagandatevékenység meghatározott, genderideológiát gyártó NGO-k, drag queenek, transzvesztiták által?

A válasz nem lehet kérdéses.

Az első alapjog, valódi emberi jog, a második egy származtatott, az unió által a témára erőszakolt „jog”, amire 1992 előtt még csak nem is hivatkozhatott volna a brüsszeli elit. 

Torzítsuk el mi is egy kicsit a kérdést!

Mi lenne akkor, ha a pedofílokat képviselő társaságok is kereskedelmi jogokra hivatkozva adnának ki kiadványokat arról, hogy a pedofília nem súlyos bűncselekmény, hanem – az újbeszél szerint – „gyermekszeretet”? Mi lenne, ha sorban adnák ki a könyveket erről, majd később az óvodákban és iskolákban is terjeszteni akarnák ezt? Akkor a bizottság a kereskedelmi jogokra hivatkozva megtiltaná bármelyik tagállamnak, hogy a pedofília ellen törvényt alkossanak, vagy ha van, azt visszavonassák a bíróság által?

De menjünk tovább! 

Nemrég Spanyolországban felvetődött egy új „állatjóléti törvény” elfogadásának lehetősége, amely kimondaná, hogy az állatokkal való közösülés nem minősül bűncselekménynek, következmények nélkül lehet megtenni. A WEF, vagyis a Klaus Schwab által vezetett Világgazdasági Fórum – kedvenc globalista szervezetem… – is felzárkózott mind ehhez, és azt javasolja, hogy a többi országban is terjeszteni kell az állatokkal való közösülés újraértelmezését. Németországi LMBTQ-mozgalmárok már felvetették, hogy a zoofília elfogadása okán a Z betű is kerüljön a iménti mozaikszóba, amelyben ott van az igény, hogy az állatokkal való együttélés is legyen elfogadott, hiszen a szeretet „határtalan.”

Ezek után teszem fel a kérdést: ha a zoofílisták terjeszteni akarják majd az állatokkal való együttélés, kvázi „házasság” lehetőségét – hiszen, mint tudjuk, „a család az család” –, méghozzá kiadványokban, óvodákban és iskolákban, akkor a nagytekintélyű bizottság majd pereket indít a zoofílok kereskedelmi jogainak védelmében? Na, ennyit az őrületről.

Most pedig arról néhány mondatot, hogy mit tehetünk mi ebben a helyzetben, amibe belekényszerített bennünket Brüsszel. 

Kiinduló tételem a következő: egészen egyértelműen megjósolható, és szinte biztosan arra számíthatunk, hogy az Európai Bíróság ítéletében elmarasztalja majd hazánkat a gyermekvédelmi törvény miatt, és arról határoz, hogy a törvényt törölnünk kell. Ezt szinte borítékolhatjuk. Természetesen fellebbezhetünk, húzhatjuk az időt, de a végeredmény ugyanaz lesz.

A kérdés ezek után adott: mit fogunk akkor tenni? Egyszóval: mit tehetünk? Szerény véleményem szerint három út áll akkor előttünk.

Első: elfogadjuk az ítéletet, és töröljük a magyar jogrendből a gyermekvédelmi törvényt. 

Ezt nem javasolnám, két okból. Egyrészt azért, mert maga a bizottság és a bíróság járt, jár el jogtalanul, lábbal taposva az lissszaboni szerződést és az alapjogi chartát. Tehát ők a törvénytelenek, és törvénytelen eljárásokat nem szabad betartani, azokkal szembe kell szállni.

Másrészt, nemzeti identitásunk és nemzeti karakterünk alapja egyik nagyon fontos alapja a gyermekvédelmi törvényünk. Egyben szuverenitásunk szimbóluma is – persze, többek között, a migrációval szembeni ellenállásunk, a béke iránti elkötelezettségünk és a birodalmi, szuperföderalista elképzelésekkel szembeni fellépésünk mellett. Ha a gyermekvédelmi törvényt feladnánk, önmagunkat, családpolitikánk alapjait adnánk fel, s mindazt, amit eddig felépítettünk. Más országoknak is, akik bennünk látják a reményt, rendkívül rossz üzeneteket küldenénk. Onnan kezdve nem maradna szinte senki az unióban, aki a brüsszeli jogi diktatúrának ellen tudna vagy merne állni. 

Második: látszólag elfogadnánk a bíróság döntését, mert szükségünk van az unió pénzére, de igyekeznénk valahogy kijátszani a döntést „okosban”, némi átalakítással, de valahogy ügyeskedve benne hagyva a gyermekvédelmi törvény lényegét. Úgy, hogy egy kicsit átvernénk a brüsszelieket – volt már erre példa. Egy kis fifika, egy kis ügyesség, egy kis magyaros ravaszság, és a kecske is jól jár és a káposzta is megmarad.

Erre azt mondom: nem tudom. Talán igen, talán nem. Nekem annyira azért nem tetszene ez a fű alatti megoldás, mert nem vállalnánk fel egy olyan konfliktust nyíltan, ami számunkra alapvetően fontos. Hogy is mondta Ady? Petőfi nem alkuszik. Ettől persze még lehet is, szükséges is sok esetben megalkudni, kompromisszumot kötni. Ez nem ördögtől való. De! Alapvető, lényeges, identitásunk legfontosabb kérdéseiben én inkább Petőfi felé húzok. De ez persze egy vélemény, és lehet, hogy nincs igazam.

Végül a harmadik: nem hajtjuk végre a bíróság jogerős ítéletét, tehát egész egyszerűen nem töröljük el a parlamenttel a gyermekvédelmi törvényt.

Én teljes szívvel ez utóbbit javaslom.

Ez precedens értékű lépés lenne egy tagállam részéről, de szerintem éppen ebben rejlik a nagyszerűsége és a nagyívűsége.

Ugyanis ezáltal jeleznénk a következőket. a) A bizottság és a bíróság valójában jogszerűtlenül beleszólt egy tagállam belügyeibe, és ez teljességgel elfogadhatatlan, ez az unió hagyományos értelemben vett végét jelenti. Ha ebben engednek a tagállamok, az unió valóban teljhatalmú, a jogállamiságon és demokrácián túllépő autokráciává válik, korlátok nélkül, s innentől kezdve azt csinál, amit nem szégyell. Ezt nem engedhetjük, mert mi még mindig az unió fennmaradását szeretnénk, de nem azon az áron, hogy kialakul egy valahai Moszkva vagy egy mostani Egyesült Államok az unióból. 

b) Arra késztetjük ezzel a lépéssel a teljes Európai Uniót a tagállamokkal, a bizottsággal, parlamenttel együtt, hogy valóban vita induljon el arról, mi történik az unióban, hova jutott, s merre mehet tovább. Ez a vita ugyanis tavaly is elmaradt, amikor egyfajta szánalmas látszat-konferenciasorozat zajlott az unió lehetséges jövőjéről, minden érdemi következmény nélkül.

Egy ilyen lépés ugyanis mindenkit állásfoglalásra késztetne, s végre igazi érvek csaphatnának össze, igazi és valós újragondolása történhetne meg annak, mi legyen az unióval. 

És ne féljünk! Lesznek, akik kiállnak mellettünk. Csak József Attilát idézem ide A bűn című verséből: „És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen, jelez, csak ennyit: Vannak itt… s te nem vagy idegen…”

Európa földjén járunk, talpunk alatt Európa. Amerre lépünk, annak kulcsfontosságú jelentősége van.

Bortókép: Illusztráció (Fotó: AFP)