Európa (főnév): földrész, amely Afrika fölött és Ázsiától nyugatra található. A WikiSzótár ezt a meghatározást adja, a következő példamondatokkal: „Magyarország Európa egyik országa”; „Európa számos különböző kultúrájú nép otthona”. Szerintünk is így van. És a túloldal szerint? Ők felettes ént, politikai rendőrt látnak Európában, amely előbb-utóbb megmenti végre őket a magyar kormány uralmától. Nem lánctalpakkal teszi – Európának nincs is sok lánctalpasa, és azok közül is sokat Ukrajnának adott –, hanem az uniós pénzek megvonásával, ilyen-olyan eljárásokkal. Előbb vagy utóbb így lesz ez, remélik ők, a túloldalon.
De már csalódottak, fásultak. Az ő Európájuk, vagy amit annak hisznek, minden paláver és csinnadratta dacára tizenhárom év alatt sem sietett a megmentésükre. Ez pedig hosszú idő, és ezt ők is tudják. A Facebook-fotóikon ők sem úgy néznek már ki, mint 2010-ben, sokan közülük megöregedtek vagy nincsenek fotóképes állapotban, az ital és a cigi csendben végzi a dolgát, egyesek közülük már nem is élnek. Ismert liberális értelmiségiek nagyra nőtt csemetéje mondta 2013 körül, szűk körben, magát büszkén kihúzva, arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni: Bajnai Gordon külügyminisztere. (Nem Korányi Dávid volt.) Ma már aligha bízik ilyesmiben – nem buta fiú. Egy másik távoli ismerős nagyon lelkesen kampányolt, önkénteskedett az ellenzék javára 2018 tavaszán, de akkor sem jött össze nekik, ami 2006 óta soha nem sikerül. 2022-re az illető elfáradt, már egy gyufaszálat nem tett keresztbe. Egyesek közülük kivándorolgatnak – kitántorognak, ahogy József Attila írta.
De valóban annyira hiányoznak-e, mint magukról feltételezik?
A barátaim közül én vagyok szinte az egyedüli, akinek a gyerekei Magyarországon élnek. Ez nagyon rossz az országnak, és ezen belül a munkaerőpiacnak
– kesereg Simor András volt jegybankelnök egy izraeli lapban.
Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Az elmúlt hetekben sok helyütt jártam a színházi olimpiától kezdve sportlétesítményen és népszerű kirándulóhelyen át könyvbemutatóig és pódiumbeszélgetésig – mindenütt sok-sok fiatal arc. Ha ma bárhol magamnál idősebbnek tűnő munkavállalót látok, feltűnik, pedig ötvenhárom évesen nem készülök még a temetőbe. Valahogy sehol nem tör rá az érzés az emberre: úristen, hol vannak innen a Simor barátainak a gyerekei?!
Apropó, külföldre település. A 2003-as EU-csatlakozási népszavazás előtt nem az volt a nagy reklámszöveg, hogy milyen jó lesz ez az Európai Unió, hiszen például külföldön is munkát tudunk vállalni?! Persze gyorsan kiderült, nem eszik olyan forrón a kását, azonnal csak a britekhez, az írekhez meg a svédekhez mehettünk, a különösen a szakembereinknek kulcsfontosságú német és osztrák munkaerőpiac csak hét év késéssel nyílt meg. Akkor meg – már 2011-et írtunk – ráfogták, hogy „a Zorbán” elől mennek el az emberek. Nem inkább a 2008–10-re kialakult súlyos gazdasági helyzet elől vagy amiatt, hogy az itteni fizetésükből nem tudták törleszteni a devizahitelük megugrott részleteit, mert senki nem védte meg a bankoktól az érdekeiket a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején? Á, dehogy!
