Emlékiratainak három kötete: A túlélés művészete, Fények a vaksötétben, Az alagút vége. – Ezerkilencszázhatvanban abba a társadalomba tért haza, amelyben neki nemigen osztottak lapot, de az akarata, hite és szorgalma segítette. A semmire érkezett meg, de az orosz nyelv a tarsolyában volt. Magyarországon, de a világon senki sem fordított le s szedett rímbe egy nyelvből ennyi verset, mint Galgóczy Árpád József Attila-díjas író és műfordító. A 18., 19. és a 20. század jelentős orosz – nem szovjet – költőinek verseit a műkedvelők immár évtizedek óta ismerhetik.
Élete utolsó évéig szálfaegyenes volt és hibátlan memóriájú versidéző. Vörösmarty vagy Lermontov, Arany János vagy Puskin – nagy kedvvel s szívesen skandálta a klasszikusok verseit. Az irodalomtörténész Margócsy István méltatásában kiemelte, milyen pazarul adta vissza műfordításaiban a líra nyelvének gazdag modulációt, a szenvedélyt, a melankóliát, az ironikus kétértelműséget – „mindenféle árnyalatot képes megjeleníteni és újra játszani – a nyelvi és ritmikai formák mesteri és végtelenül hűséges imitálásával […] alighanem ez a műfordítói mesterségnek a legmagasabb foka”.
Szamosangyalos népessége az ötszázas lélekszámot sem éri el. „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – jelzi nagybetűvel a lényeget Berzsenyi. A kis szatmári falu azzal, hogy az író egykori szülőházát – amely a művelődés otthona is – Galgóczy Árpádról nevezte el, tanúsítja: míg mások több mindenben dúskálhatnak, Szamosangyalosnak lelke van.
A szerző nyugalmazott rádiós újságíró
Borítókép: Galgóczy Árpád (Forrás: Wikipédia)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!