Valahol a Szamos mentén – íme a tipikus válasz a település holléte felől érdeklődve. A napokban itt, az ország északkeleti csücskében, Galgóczy Árpád író és műfordító emléktábla-avatóján vettek részt egykori tisztelői, barátai, akik Budapestről érkeztek. Galgóczy Árpádot – írtuk tavaly lapunk március 11-i nekrológjában – „18 évesen, 1947-ben szovjetellenes ellenállás szervezéséért ítéltek húsz év kényszermunkára. Aki hét éven át ette a lágerek sovány kenyerét, és még újabb öt évet húzott le »kihelyezett« magyarként Karagandában, míg végre hazavergődhetett”.
– Kamaszkoráig itt élt szüleivel – hangsúlyozta avatóbeszédében Adorján György, Szamosangyalos polgármestere. Ő még gyermekként ismerte meg a 80-as évek óta a nyarakra hazatelepült Galgóczy Árpádot.
– Megérkezésük nagy hír volt ebben a csöppnyi kis közösségben, akkoriban még nagy feltűnést keltett, ha idegen érkezett. Mivel nyáron tartózkodtak itt, a Szamosra naponta jártak fürödni. Érdeklődtünk is a vendégek után, hogy kik és mifélék. Később tudtam meg, a vendégek és barátaik irodalmárok, a sporthivatalban vagy az informatika területén dolgoznak. Mi több, nemcsak visszatért, hanem feleségével, Katika nénivel együtt Angyalos részévé vált. Templomunkban a déli órákban megszólaló harangszót, de a második világháborús emlékmű ötletét és az önkormányzat előtti világítást is nekik köszönhetjük.
Amikor tavaly megkapták a hírt, hogy többé már nem találkozhatnak vele, képviselő-testületük egyhangúlag döntött arról, hogy a volt szülői házuk, amely már régóta művelődési házként, könyvtárként és orvosi rendelőként is szolgál, felvegye a nevét.
Galgóczy Árpád özvegye, Katalin asszony az író küzdelmes életéről szólva kiemelte, alig töltötte be tizenhatodik születésnapját 1944. november 8-án, a nyugat felé menekülő családot december 30-án beérték a szovjet csapatok. – Imádott édesanyjának meggyalázott holttestét édesapja segítségével vitorlavászonba tekerve, a távoli Dunántúlon, Pusztavámon hantolta el. Édesapja 1946-ban követte feleségét… – emlékezik vissza az asszony. Visszatérve a Szamos mentére Mátészalkán készült az érettségire, s mert minden oka meg volt, hogy küzdjön a megszállók ellen, fegyveres ellenállás helyi szervezésébe kezdett. – És jött 1947. Ez az év elhurcolásának ideje, előtte vizsgálati fogság Debrecenben, Budapesten, Sopronkőhidán. Majd télvíz idején marhavagonokban több száz társával indult az ismeretlen felé. A több hétig tartó „utazás” végállomása Kazahsztán.
