Valahol a Szamos mentén – íme a tipikus válasz a település holléte felől érdeklődve. A napokban itt, az ország északkeleti csücskében, Galgóczy Árpád író és műfordító emléktábla-avatóján vettek részt egykori tisztelői, barátai, akik Budapestről érkeztek. Galgóczy Árpádot – írtuk tavaly lapunk március 11-i nekrológjában – „18 évesen, 1947-ben szovjetellenes ellenállás szervezéséért ítéltek húsz év kényszermunkára. Aki hét éven át ette a lágerek sovány kenyerét, és még újabb öt évet húzott le »kihelyezett« magyarként Karagandában, míg végre hazavergődhetett”.
– Kamaszkoráig itt élt szüleivel – hangsúlyozta avatóbeszédében Adorján György, Szamosangyalos polgármestere. Ő még gyermekként ismerte meg a 80-as évek óta a nyarakra hazatelepült Galgóczy Árpádot.
– Megérkezésük nagy hír volt ebben a csöppnyi kis közösségben, akkoriban még nagy feltűnést keltett, ha idegen érkezett. Mivel nyáron tartózkodtak itt, a Szamosra naponta jártak fürödni. Érdeklődtünk is a vendégek után, hogy kik és mifélék. Később tudtam meg, a vendégek és barátaik irodalmárok, a sporthivatalban vagy az informatika területén dolgoznak. Mi több, nemcsak visszatért, hanem feleségével, Katika nénivel együtt Angyalos részévé vált. Templomunkban a déli órákban megszólaló harangszót, de a második világháborús emlékmű ötletét és az önkormányzat előtti világítást is nekik köszönhetjük.
Amikor tavaly megkapták a hírt, hogy többé már nem találkozhatnak vele, képviselő-testületük egyhangúlag döntött arról, hogy a volt szülői házuk, amely már régóta művelődési házként, könyvtárként és orvosi rendelőként is szolgál, felvegye a nevét.
Galgóczy Árpád özvegye, Katalin asszony az író küzdelmes életéről szólva kiemelte, alig töltötte be tizenhatodik születésnapját 1944. november 8-án, a nyugat felé menekülő családot december 30-án beérték a szovjet csapatok. – Imádott édesanyjának meggyalázott holttestét édesapja segítségével vitorlavászonba tekerve, a távoli Dunántúlon, Pusztavámon hantolta el. Édesapja 1946-ban követte feleségét… – emlékezik vissza az asszony. Visszatérve a Szamos mentére Mátészalkán készült az érettségire, s mert minden oka meg volt, hogy küzdjön a megszállók ellen, fegyveres ellenállás helyi szervezésébe kezdett. – És jött 1947. Ez az év elhurcolásának ideje, előtte vizsgálati fogság Debrecenben, Budapesten, Sopronkőhidán. Majd télvíz idején marhavagonokban több száz társával indult az ismeretlen felé. A több hétig tartó „utazás” végállomása Kazahsztán.
Emlékiratainak három kötete: A túlélés művészete, Fények a vaksötétben, Az alagút vége. – Ezerkilencszázhatvanban abba a társadalomba tért haza, amelyben neki nemigen osztottak lapot, de az akarata, hite és szorgalma segítette. A semmire érkezett meg, de az orosz nyelv a tarsolyában volt. Magyarországon, de a világon senki sem fordított le s szedett rímbe egy nyelvből ennyi verset, mint Galgóczy Árpád József Attila-díjas író és műfordító. A 18., 19. és a 20. század jelentős orosz – nem szovjet – költőinek verseit a műkedvelők immár évtizedek óta ismerhetik.
Élete utolsó évéig szálfaegyenes volt és hibátlan memóriájú versidéző. Vörösmarty vagy Lermontov, Arany János vagy Puskin – nagy kedvvel s szívesen skandálta a klasszikusok verseit. Az irodalomtörténész Margócsy István méltatásában kiemelte, milyen pazarul adta vissza műfordításaiban a líra nyelvének gazdag modulációt, a szenvedélyt, a melankóliát, az ironikus kétértelműséget – „mindenféle árnyalatot képes megjeleníteni és újra játszani – a nyelvi és ritmikai formák mesteri és végtelenül hűséges imitálásával […] alighanem ez a műfordítói mesterségnek a legmagasabb foka”.
Szamosangyalos népessége az ötszázas lélekszámot sem éri el. „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – jelzi nagybetűvel a lényeget Berzsenyi. A kis szatmári falu azzal, hogy az író egykori szülőházát – amely a művelődés otthona is – Galgóczy Árpádról nevezte el, tanúsítja: míg mások több mindenben dúskálhatnak, Szamosangyalosnak lelke van.
A szerző nyugalmazott rádiós újságíró
Borítókép: Galgóczy Árpád (Forrás: Wikipédia)
