Az egyik legforróbb nyár az 1991-es volt a Szovjetunió történetében. Persze nem a meteorológiai mérések szerint, hanem a politikai klímát tekintve: ez év augusztusában szűnt meg a kommunizmus legnagyobb laboratóriuma. Abban az évben másodikos gimnazista voltam, tizenhat éves, s a nyári szünet nagy részét a Levickij család szíves invitálásának eleget téve Odesszában töltöttem, így testközelből lehettem szemtanúja a birodalom haláltusájának.
Odesszát nem véletlenül aposztrofálták akkoriban a szovjet Marseille-nek. A XVIII. század legvégén alapított város lakói eleinte nem is „nagyoroszok” vagy „kisoroszok” (ukránok) voltak, hanem a Földközi-tenger medencéjének partvidékéről idesereglő különféle etnikumok, elsősorban franciák, olaszok és görögök.
A kereskedelmi és hadikikötő háttérbázisának szánt polgári város kialakításában és tervezésében is francia és olasz mérnökök játszottak vezető szerepet. Nem meglepő ezért az egységes építészeti arculatát őrző város európai karaktere és mediterrán hangulata. A lakosság etnikai szerkezete a XIX. század végére teljesen átalakult, a város úttörő telepesei eltűntek, helyüket elsősorban oroszok, zsidók és ukránok, illetve legalább féltucatnyi más kisebbség vette át.
Az utolsó, 1989. évi szovjet népszámlálás adatai szerint már az ukránok voltak a legtöbben, a lakosság 49 százalékát tették ki, ám kisebbségben voltak az együttesen 51 százalékos relatív többséget alkotó oroszokkal, zsidókkal, bolgárokkal és román ajkúakkal (a hivatalos szovjet frazeológia szerinti moldovánokkal) szemben. Odessza és a környéke nem csak az etnikai sokszínűsége miatt izgalmas mikrokozmosz. A város alatti katakombák rejtélyes világa, a város környékének egyedülálló természeti adottságai, a limánok különleges mikroklímája, az egységes és 1991-ben sem kopottas városkép, benne a világ egyik legszebb és legmonumentálisabb operaházával, a tengerparti sétányok, a helyi lakosok erős lokálpatriotizmusa, a város imponáló irodalmi hagyományai az orosz és szovjet-orosz irodalom hozzá kötődő krémjével (Alekszandr Puskin, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Valentyin Katajev, Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov, Iszaak Babel) és a mindebből ihlető erőt merítő sajátos odesszai humor valóságos ékszerdobozzá varázsolják a világnak eme szegletét.
1991-ben ebben a gyönyörű városban is megmutatta magát a szovjet rögvalóság. Rögtön feltűnt az élelmiszerboltok kongó üressége – láttam olyan boltot, ahol halkonzerven és dunsztosüvegbe töltött nyírfaszörpön (ma már nagy becsben tartják és kiváló minőségben is gyártják ezt a nedűt) kívül semmit nem lehetett kapni. Pékárut és kenyeret csak meghatározott időpontokban hoztak a boltokba, amire hatalmas sorokban verődtek össze az emberek.
Az alapvető élelmiszernek számító tejtermékeket, húst, zöldség- és gyümölcsféléket a piacról vagy – mivel az Odessza környéki ukrán falvakban nagy hagyományai voltak a kertgazdálkodásnak, jó minőségű zöldség- és gyümölcsfélét termelő háztájit sokfelé lehetett találni – kis falusi parasztgazdaságokból szereztük be. Mindazonáltal a Szovjetunió lakossági áruellátásának egészét ekkor jellemző hiánygazdálkodás Odesszát nem is érintette annyira súlyosan, mint a birodalom központi területein lévő nagyvárosokat (Moszkva, Leningrád). Ez annak volt köszönhető, hogy a kikötői áruforgalomból származó külföldi termékek egy jelentős része a helyi (fekete)piacokon landolt.
A luxuscikknek számító márkás európai ruhák, az elektronikai eszközök, sőt még az édesipari termékek is gyakran a virulens feketekereskedelem révén voltak beszerezhetők, noha a feketegazdasággal szemben Mihail Gorbacsov pártfőtitkár már a kezdetek kezdetétől harcot hirdetett.
Zavarba ejtő, néha egyenesen tolakodó volt a megtömött, hatalmas kézitáskákat cipelő, bazárokba siető vagy onnan jövő emberek látványa. Amikor ezt elmeséltem a Szovjetunióból Magyarországra települt, azeri származású gimnáziumi orosz nyelvtanáromnak, azt találta mondani:
Az egész Szovjetunió egy nagy feketepiac.
Minden bizonnyal az itteni illegális cserekereskedelem felett a helyi pártvezetés is szemet hunyt – a kiemelt belföldi turisztikai övezetnek számító Odesszába nyaranként érkező tízezrek ellátását másként nem is lehetett volna biztosítani. Szinte nem múlt el úgy hét az itt töltött nyaram ideje alatt, hogy ne lett volna valamilyen tüntetés vagy tömegrendezvény a város központi részein. Tisztán emlékszem arra, hogy a vonuló tömeg ilyenkor ukrán nemzeti szimbólumokat használt, és városszerte feltűnő volt az ukrán nemzeti jelképek egyre erőteljesebb szimbolikus térfoglalása.
Június 19-én, amikor Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka utolsó szovjet katonaként elhagyta Magyarország területét, én már Odesszában voltam. A híres képsort, amint a szovjet tábornok átsétál a záhonyi Tisza-hídon a Szovjetunióba (a szovjet oldalon beült egy Volgába), a szovjet állami televízió közvetítésében néztem végig. Furcsa élmény volt ezt abból az irányból látni.
Úgy tapasztaltam, hogy Silov távozásának képsorait a környezetemben lévők meglehetősen rezignáltan vették tudomásul. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy a peresztrojka már jelentősen depolitizálta a hadseregről való közbeszédet, az 1980-as évek második felében nyilvánosságra kerülhettek a szovjet hadseregen belüli visszaélések, a súlyos atrocitások, a gyilkosságok, a csicskáztatás jelensége.
A szovjet átlagpolgár a Kelet-Európából visszaözönlő szovjet csapattestek katonáit, akik 1991 nyarán már egy, a szétesés végső fázisába jutó állam hadseregének katonái voltak, a saját léthelyzetéből kiindulva ítélte meg.
A megoldhatatlan politikai, gazdasági és társadalmi krízishelyzettel küzdő, végső soron zsákutcába érkező Szovjetunió szociális problémáit csak tovább feszítették a lakhatással és egzisztenciával nem rendelkező, egykor Kelet-Európában szolgáló katonák (és családtagjaik) százezrei.
Természetesen mindezek a jelenségek, az áruellátás zavarai vagy a tüntető ukrán tömegek sem befolyásolták, hogy élményekkel teli puttonnyal térjek haza. A család tagjai, a szülők és két fiúgyermekük nyitott szívű, rendkívül barátságos, vendégszerető emberek voltak, mindannyian kiváló humorérzékkel voltak megáldva. Mindenüket megosztották velem abban a kis lakótelepi lakásban, amelyben éltek, mindig pozitívan nyilatkoztak Magyarországról és a magyarokról. Búcsúzáskor régi orosz szokás szerint leguggoltunk, és elmondtunk egy fohászt az újabb találkozásért.
Odesszai utamat nem a kalandvágy motiválta, hanem elsősorban a Levickij családdal való találkozás és az orosz nyelv minél magasabb szintű elsajátítása. Az 1980-as években mindenki számára kötelező – ugyanakkor érthető okok miatt a legtöbb magyar nebuló által elutasított – orosz nyelven kívül más idegen nyelv tanulására nem volt lehetőségem az általános iskolában. 1989-ben a kiváló tanulmányi eredmények miatt pedig egyenes út vezetett az ország egyik utolsó orosz nyelvű speciális tantervű osztályába a Veres Pálné Gimnáziumba, ahol az orosz nyelv és kultúra iránti rajongásom csak még jobban megerősödött.
Viktor Silov távozását követően az orosz megtanulása mellett még egy nyomós érvem lett: többé nem kellett, lehetett a megszállók nyelvével azonosítani.
Azt hiszem, megtapasztalhattam, hogyan indul el az a folyamat, amikor valaki hosszú évek, leginkább évtizedek leforgása alatt idegen nyelvi környezetben élve elfelejti az anyanyelvét, legalábbis elkezdi törni azt. Az odesszai nyaram ideje alatt, tanulékony tinédzserként kizárólag orosz nyelvi környezetben tartózkodtam, mindenhol csak oroszul beszélő emberekkel voltam körülvéve, hetente egyszer beszéltem a szüleimmel pár percet telefonon. Ráadásul az ukrán származású, de az orosz irodalmi nyelvet választékosan beszélő vendéglátóim zsargonja mellett a lakótelepen ízelítőt kaphattam az úgynevezett gorodszkoje prosztorecsiéből, a kevésbé kvalifikált városi elemek beszédmódjából is. Az utolsó éjszakáim egyikén, egy félálomszerű állapotból hirtelen arra riadtam fel, hogy oroszul motyogok magamban.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa
Borítókép: Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin Moszkvában, az orosz parlamentben 1991 augusztusában (Fotó: AFP/PIKO)
