A szovjet átlagpolgár a Kelet-Európából visszaözönlő szovjet csapattestek katonáit, akik 1991 nyarán már egy, a szétesés végső fázisába jutó állam hadseregének katonái voltak, a saját léthelyzetéből kiindulva ítélte meg. 

Természetesen mindezek a jelenségek, az áruellátás zavarai vagy a tüntető ukrán tömegek sem befolyásolták, hogy élményekkel teli puttonnyal térjek haza. A család tagjai, a szülők és két fiúgyermekük nyitott szívű, rendkívül barátságos, vendégszerető emberek voltak, mindannyian kiváló humorérzékkel voltak megáldva. Mindenüket megosztották velem abban a kis lakótelepi lakásban, amelyben éltek, mindig pozitívan nyilatkoztak Magyarországról és a magyarokról. Búcsúzáskor régi orosz szokás szerint leguggoltunk, és elmondtunk egy fohászt az újabb találkozásért.

Odesszai utamat nem a kalandvágy motiválta, hanem elsősorban a Levickij családdal való találkozás és az orosz nyelv minél magasabb szintű elsajátítása. Az 1980-as években mindenki számára kötelező – ugyanakkor érthető okok miatt a legtöbb magyar nebuló által elutasított – orosz nyelven kívül más idegen nyelv tanulására nem volt lehetőségem az általános iskolában. 1989-ben a kiváló tanulmányi eredmények miatt pedig egyenes út vezetett az ország egyik utolsó orosz nyelvű speciá­lis tantervű osztályába a Veres Pálné Gimnáziumba, ahol az orosz nyelv és kultúra iránti rajongásom csak még jobban megerősödött. 

Azt hiszem, megtapasztalhattam, hogyan indul el az a folyamat, amikor valaki hosszú évek, leginkább évtizedek leforgása alatt idegen nyelvi környezetben élve elfelejti az anyanyelvét, legalábbis elkezdi törni azt. Az odesszai nyaram ideje alatt, tanulékony tinédzserként kizárólag orosz nyelvi környezetben tartózkodtam, mindenhol csak oroszul beszélő emberekkel voltam körülvéve, hetente egyszer beszéltem a szüleimmel pár percet telefonon. Ráadásul az ukrán származású, de az orosz irodalmi nyelvet választékosan beszélő vendéglátóim zsargonja mellett a lakótelepen ízelítőt kaphattam az úgynevezett gorodszkoje prosztorecsiéből, a kevésbé kvalifikált városi elemek beszédmódjából is. Az utolsó éjszakáim egyikén, egy félálomszerű állapotból hirtelen arra riadtam fel, hogy oroszul motyogok magamban.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Borítókép: Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin Moszkvában, az orosz parlamentben 1991 augusztusában (Fotó: AFP/PIKO)