A politika adja a megértés kulcsát ahhoz a kérdéshez, hogy Németország egyházi élete miért esett az akadálytalan progresszivista nyomulás látszólagosan könnyű zsákmányául. Ennek a politikának a működési mechanizmusát a protestáns vonalon mutatom meg.
Az anyagi zsarolási tényező
Az egyházi adók Németországban már régóta nem fedezik az egyházi szükségleteket. Emiatt a keresztény egyházak különböző államsegélyekre szorulnak. Mivel a szociális intézményrendszer elemei (kórházak, idősotthonok) legnagyobb részben egyházi fenntartásban vannak, az államnak sem érdeke az egyházak összeomlása. Az így kanalizált támogatást azonban az állam püspökökön és különböző Kirchenratokon (egyházi tanács) keresztül folyósítja.
Paradox módon a valódi evangéliumi protestáns hitet képviselő gyülekezetek képesek az önfenntartásra, és ezen indok alapján éppen őket zárják ki az állami segélyezésből.
A belegyházi megaláztatás
Ilyen közeg mellett a kiürülő templomok liberális lelkészeinek csak egyetlen dolgot kell tudniuk: kinek köszönhetik még a német viszonyok között is igen jónak számító fizetésüket. Kompenzálásképpen „magas műveltségüket” és az egyház (valójában maguk) társadalmi vezérszerepét hangoztatják önfényező módon. A valóságban azonban olyan ócska, megvehető eszközök, akiknek segítségével a püspök mindig képes lesz többséget létrehozni a különböző zsinati szervekben.
Ez a kreált többség teszi ki megalázó leszavazási és lelki zsarolásoknak az igazi evangéliumi protestáns hitűeket, akik elé csúfoló megoldási lehetőséget is adnak: „Miért nem mentek el szabadegyháziaknak?”
Azok kitartóbbjai pedig minden megkeseredettségük mellett is felemelik a fejüket, és azt válaszolják: „Miért mi mennénk ki onnan, ahol valójában mi vagyunk otthon?!”
A belegyházi degenerálódás
Quinton Caesarnak a legutóbbi nürnbergi evangélikus Kirchentagon (egyházi nagygyűlés) bemutatott produkcióját az igei elhatárol(ód)ás és a biblikus rendre utasítás elmaradásának ordító csendje követte. Az esemény beszámolóit végigböngészve azonban korántsem ezt a „prédikációt” tartom a legrosszabbnak. Volt itt ugyanis mindenfajta modernizált „prófétai cselekedet”. Az „Érezzétek [más fordítás szerint : „ízleljétek”] és lássátok meg, hogy jó az Úr!” (34. zsoltár 9. verse) mottója alapján a mindenfajta emberi érzékekre ható mezítlábas ösvények, pszichodrámák, fényképerdők, festett kövek, fényeffektek stb. azonban mindenről szóltak, csak a bűnből valósággal megszabadító isteni kegyelem evangéliumáról és az „igehirdetés bolondságáról” (I. Korinthusi levél 1. rész 21. vers) nem.
A politikai zsarolási tényező
A különböző zsarolási manőverek különösen azóta lettek erősek, amióta a progresszivista erők akadálytalan politikai befolyáshoz jutottak az egyházban. Az EKD (németországi protestáns egyházak szövetsége) ugyanis automatikusan alkalmazza a német állami antidiszkriminációs törvényeket, ennek következtében elég egy önbevallási nyilatkozat, amely szerint az illető az evangélikus egyház érdekében szeretne dolgozni, és már választható. Semmiféle objektív hitbeli, erkölcsi kritériumot nem lehet elébe állítani, példának okáért konfirmációt, horribile dictu keresztséget. Ennek megfelelően,
ha megfelelő politikai hátszele van, egy muszlim is akadály nélkül egy evangélikus Kirchenrat tagjává választathatja magát. Zöld és szociáldemokrata politikai aktivisták tömegei választatták be magukat a Kirchenratokba. Nyíltan hirdetett ateisták akarják „segíteni” „egyházukat”.
És hogy miben? Természetesen nem a lelki-szellemi-lélekszámbeli felépülésben, nem az igei tanítás, a kegyes és bibliai erkölcsöknek megfelelő (megszentelt) élet elmélyítésében, hanem az egyház „modernizációjában”, az új elvárásokhoz való alkalmazkodásában. És ennek a progresszivista társadalmi behódoltatásnak a püspökök társadalmi hatóerő és befolyás címen korlátlan teret adnak.
Arról nem is szólva, hogy amikor néhány éve
egy hamburgi lelkész merészelte jegyesoktatáson a homoszexualitást a Biblia alapján bűnnek nevezni (ahogy az is, a paráznaság egyéb formái közé sorolandó utálatos cselekedet), nem volt elég, hogy a radikális LMBTQ-aktivisták szólás- és véleménynyilvánítási szabadsága odáig terjedt, hogy üvegbedobálásokkal és hangszórózással a lelkész nyilvános istentiszteleteit megzavarhatták, őt személyében inzultálhatták, de még törvény elé is állították.
A Német Evangélikus Egyház pedig nemhogy kiállt volna a keresztények szólásszabadsága és a keresztény meggyőződés szabad vallásának biztosítása érdekében! Míg ugyanis az állami bíróság „csupán” pénzbüntetéssel sújtotta nevezett lelkészt, az ottani Kirchenrat állás- és palástvesztéssel.
Dialóguskényszer vagy kényszerdialógus?
A terrornak és megfélemlítésnek ebben a közegében kezdenek az egyházi (?) modernisták különböző „dialógusokat”. A felvetett témák hagyományosan az ökogyülekezetek, a társadalmi igazságosság, a genderegyenlőség és a (totálisan) befogadó egyház lettek, amely mellé a nürnbergi Kirchentagon felzárkózott a demokráciavédelem jelszava is. Most tekintsünk el attól, hogy az első pontnak teremtésvédelem címszó alatt lehetne pozitív keresztény olvasata is, hogy a társadalmi igazságosság keresztény gondolata hagyományosan etikai alapú megkülönböztetési többletet jelentett a marxista egyenlősítéssel szemben.
Itt azonban korántsem előbbiről van szó, hanem új típusú, „antirasszista”, valójában „ellenpólusú” újrasszista módon kell keresztény nyelvezetbe öltöztetni egy proletárhelyettesítő újmarxista genderdiktatúrát. A 3–4. ponttal kapcsolatban pedig még az Újszövetség is így ír: „Avagy nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjetek; se paráznák (!), se bálványimádók, se házasságtörők (!), se pulyák [pedofilok], se férfiszeplősítők [efebofilok], se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” A totális isteni befogadás pedig az Úr Jézus Krisztus keresztáldozatában megragadható bűnbocsátó kegyelemhez van kötve: „Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által.” (I. Korinthusi levél 6. rész 9–11. versek)
Ahogy
Frank-Walter Steinmeier német államfőnek a már sokszor emlegetett nürnbergi Kirchentagon elmondott Aufruf zu Einsatz für Demokratie (Felhívás demokráciavédelemre) című beszéde is lényegében egy pszichotikus háborús propagandauszítás volt,
a „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Máté ev. 5. rész 9. vers) igazságáról való teljes megfeledkezéssel.
Mindezekben a kérdésekben tehát
az egyházi (?) modernisták tudatos szélbal-radikális álláspontot vesznek fel, ahol a „párbeszédben” úgy követelnek fenyegető, zsaroló modorban „kompromisszumot”, hogy tudva tudják, minden egyeztető, közelítő lépés csakis a bibliai igazság rovására tett megalkuvás lehet.
A valódi kereszténységnek ezt a behódoltatását pedig a korábban látott többségi elv segítségével erőltetik keresztül. Így teszik „kívülvaló” emberek az igazi fiakat idegenné saját közösségeikben, és veszik el az egyháznak azt a só-, kovász- és világosságjellegét, amellyel Isten dicsőségére szolgálhatna a világ – egyre kevésbé létező – német részében is.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa
