Én pedig két héttel ezelőtt azt igyekeztem megmutatni, hogy egy kicsit mindkét félnek igaza van; a szerződés aláírásának nem volt reális alternatívája, ugyanis ha nem történik meg, az a kárpátaljai magyarság helyzetét már rövid távon is rosszabbá tette volna.

A szerződés aláírója, édesapám, Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter bent is volt a Hír TV-n futó Politikai hobbista című műsoromban, ahol igyekezett elmagyarázni a szerződés szükségességét, illetve tisztázni annak vitatott elemét, négy „bűvös” szót. A szövegben ugyanis szerepel, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései, „és nem is lesznek”. A szerződés bírálóinak egyik fő vesszőparipája, hogy ilyet nem lett volna szabad aláírni, hiszen ez egy „biankó csekk”, és bármit is hoz a jövő, bármilyen is lesz a történelmi-geo­politikai helyzet, mi örökre lemondtunk közel egy évezreden át Magyarországhoz tartozó, igazságtalanul elcsatolt területekről.

És ez, lássuk be, jogos fenntartás. Olyannyira, hogy maga Antall József is ellenezte. Hiteles beszámolók szerint dühös volt, amikor kiderült, hogy ez a fél mondat bekerült a szerződésbe; pontosan azt mondta ő is, hogy egy politikus semmilyen, nem erőszakos út követéséről nem mondhat le a jövőre nézve, ha úgy hozza számára a történelem. 

– tette hozzá Antall. Vagyis, ha változik a világ, akkor az álláspontunk is változhat.

Jó kérdés: akkor miért került be ez a mondat az alapszerződésbe? Volt egy pletyka, hogy a külügyminisztérium egyik posztkommunista dolgozója (rengeteg ilyen volt, hiszen a posztkommunista apparátus teljes lecserélésére egész egyszerűen nem állt rendelkezésre a megfelelő emberanyag) csempészte bele a szövegbe, átverve feletteseit, köztük magát a külügyminisztert. 

És Magyarország, mint az újjáalakuló európai világrendben a Nyugat kötelékeibe és politikai intézményeibe igyekvő, a nagy európai összeborulásban mintaszerűen viselkedő, posztszovjet örökségét mindenben maga mögött hagyni akaró állam, példamutató módon magáévá tette ezt a nyugatról kapott formulát. Ráadásul Leonyid Kravcsuk, Ukrajna akkori elnöke korrekt partnernek tűnt, és a kisebbségi jogok védelmére és bővítésére, Beregszász megye autonómiájára, vámmentes szabadkereskedelmi zónává alakítására tett vállalásai komolyan vehetőnek tűntek.

A szerződést foggal-körömmel védelmezők itt követik el azonban az óriási hibát. 

(Furcsa módon épp az oroszbarát elnökök alatt volt jobb dolguk. Ami persze nem is olyan furcsa, hiszen Kucsma és Janukovics is az Ukrajnában élő sokmilliós orosz kisebbség miatt hozott kisebbségbarát intézkedéseket, aminek a „farvizén” a kárpátaljai magyarok is profitáltak valamennyit.)

Tehát az orosz agresszió jogos elítélése mellett Ukrajnát is a helyén kellene kezelni. Persze van, aki szeretné – érthető módon – azt hinni, hogy az ukránok szabadságharcukat vívják, és ragaszkodik is ehhez a naiv ideához. És az is érthető, ha valaki elkötelezett atlantistaként ahhoz is ragaszkodik, hogy Amerika jót akar az egész világnak, így nekünk, magyaroknak is. De az az idealizmus ma már egyszerre veszélyes és komikus is. Ha ezt sikerülne meghaladni és kimondani, hogy igen, akkor ez tűnt jó megoldásnak, de az ukránok gazember módon semmit sem tartottak be belőle, a Nyugat (élén az USA-val) pedig egyáltalán nem kényszerítette erre, akkor ezt a közvélemény is elfogadná.

Olyan pletykák szintén keringenek (állítólag egy egyházi vezetőtől, akinek bejárása volt az akkori ukrán kormányzati körökbe), hogy Kravcsuk elnök egyszer indulatosan kifakadt, hogy „ha kell a magyaroknak Kárpátalja, hát akkor vigyék”. Nem zárhatjuk ki teljesen, hogy ez a mondat elhangzott, nemcsak az indulatok, de akár némi alkohol befolyásoltsága alatt is. Arrafelé van ennek hagyománya… sőt inkább akkor csodálkozunk, ha egy keleti szláv vezető soha nem mond/csinál részegen semmi hülyeséget. Hruscsov is így adta oda Ukrajnának a Krím-félszigetet. (Jó, ez a sztori egy picit bonyolultabb ennél, hiszen a Szovjetunión belül maradt, tehát nem volt igazi jelentősége, de Hruscsov ettől még valószínűleg tényleg be volt rúgva.) Szóval lehet, hogy Kravcsuk szűk körben mondott ilyet, amikor épp frusztrálta az éppen csak függetlenné vált ország temérdek problémája, amik között Kárpátalja is inkább nyűgnek tűnt, mint értéknek. (Némi aranybányákat leszámítva ugyanis csekély hasznot, ám annál több nehézséget jelentett a hegyes, fejletlen infrastruktúrájú vidék; szemben Ukrajna többi részével, az ásványkincsekben gazdag keleti területekkel vagy épp a déli, Fekete-tengerhez közel eső, kiváló termőtalajú csernozjomövezettel.) De az, hogy egy frissen függetlenné vált állam magától lemondjon meglévő területeiről, a nonszensz kategóriába tartozik.

De még ha el is játszunk egy ilyen gondolatkísérletet, hogy mi lett volna, ha… Ha Ukrajna tényleg felajánlotta volna Kárpátalját, és mi elfogadjuk, az tökéletes „bizonyíték” lett volna a minket a nemzetközi porondon ­amúgy is folyton revizionista törekvésekkel vádoló Románia számára, hogy „lám, lám, tessék, mi megmondtuk, hogy a magyarok területeket akarnak visszaszerezni, most Kárpátalját, holnap Erdélyt”. És a világpolitikában mindig ügyesen helyezkedő románoknak ezt el is hitte volna a Nyugat, és még akár azt is el tudták volna érni, hogy emiatt mindenféle anyagi segítséget, befektetést vonjanak meg Magyarországtól, tiltsanak ki minket az euró­pai intézményekből és így tovább. És Csehszlovákia és Szerbia kórusban mondták volna ugyanezt, így összezárt volna ellenünk a kisantant. És ez az ott élő magyarok számára tragikus következményekkel járt volna.

Szóval összegezve és lezárva ezt az egész kérdést: 

És ezek a kitörési pontok és potenciális szövetségesek nagyon fontosak. Ez a tízmilliós, az egykori kisantant tagjai által körbevett, beszorított ország szövetségesek nélkül képtelen az érdekeit érvényesíteni.

és ezért ígéretes az a korábban soha nem látott jó viszony, ami a szerbekkel kezd kialakulni, Orbán Viktor és Alekszandar Vucsics kiváló reálpolitikai meglátásainak köszönhetően.

S még egy utolsó gondolat, ha már a szerbek szóba jöttek: a horvátoknak azért sikerülhetett, azért kaphattak újabb területeket is, mert a szerbekkel szemben nagyon határozottan támogatta őket a Nyugat. Ma már tudjuk, az USA 1992-től kezdve eldöntötte, hogy Oroszországot többé nem engedi vissza a világpolitika színpadára. Az oroszokkal szoros szövetséget ápoló szerbek tehát automatikusan ellenségnek minősültek. A velük szemben harcoló horvátok pedig kedvező elbírálást kaptak. Ezért ítélték el Hágában Milosevicset, és mentették fel Gotovinát. De ez már egy másik sztori…

Borítókép: Novák Katalin magyar államfő és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök találkozója Kijevben 2023. augusztus 23-án (Fotó: Europress/AFP)