Jelszavaink valának, hazátlan haladás, legyen minden okos. Hogy felismerik az arcodat, az ujjad nyomát, tisztában vannak a vásárlási szokásaiddal, és a porszívód befigyel az ágyadba. Hogy nézed a telefonodat és ő néz téged. A tartózkodási helyed nem tartozik a magánszférádba. Hogy nincs magánszférád, elvitte a cica. Totálisan feltérképezett tájseb vagy. Tök mindegy, hogy hol született Vörösmarty Mihály. Mindez eddig világos. Ámde és ugyanakkor mindezekhez eddig soha nem látott intenzitással csatlakozik a kapzsiság és a pofátlan magabiztosságból eredő általános hülyének nézés. A legegyszerűbb példa. Bemegyek a „boltba”, azaz a multihoz. Mert bemegyünk, ugye. Olyan ez, mint egy szabadegyetemmel összekötött tanösvény.

Új szót tanulunk a dzsentrifikáció után: a kapzsinflációt. A szokásos simlizéseken (összevissza kirakott ártáblák, az akciók­ra vonatkozó részletek hangyányi betűkkel és zűrzavarosan, az eredetinek feltüntetett ár soha a büdös életben nem volt annyi és még sorolhatnám napestig) túl irgalmatlan árakkal szembesül az egyre üresebb kocsikat tologató kedvetlen közönség. Mintegy megelevenedik előttem egy korábban hivatalt viselt élelmiszeriparért és kereskedelempoliti­káért felelős államtitkár örökbecsű kijelentése, mely szerint ez nem árharc, hanem ársarc. Pontos. És szöges ellentétben áll az úgynevezett kommunikációs kampányokkal. És hát az égegyadta világon semmi nem indokolja – már a kapzsiságon, a harácsoláson és az extraprofit hajszolásán túl.

Sem háború, sem szankciók, sem olajár, ami egyébként elindult lefelé, miközben a gázolajé a kutakon meg fölfelé. Ugyanakkor a mezei polgárnak könnyen az a kényszerképzete támadhat, hogy ezek érinthetetlenek. Röhögve kifizetik az esetleges bírságot, mint az egyszeri BMW-s, midőn hazatér egy gyilkossági kísérletből, oszt’ minden ugyanúgy megy tovább. Amíg hagyjuk. Egyhetes totális bojkott lehet, hogy jót tenne nekik.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Bach Máté)