Egyfelől mindenképpen, hiszen ma már senki sem csodálkozik rá az erdélyiekre, csak az elkeseredett küzdelem hevében buggyan ki egyesekből a „románozás”. Egy Magyarországon született, később aztán a Gyimesekben letelepedett néptáncos, népzenész házaspártól hallottam, akkor érezhették, hogy már nem csupán vendégek, hanem gyökeret eresztett helyi lakosok, amikor ellenlábasaik is akadtak. Nos, a Csíkszereda és kisebb léptékben a Gyergyó már évek óta megfelel eme kritériumnak, hiszen – persze csak jégkorongban – talán Újpesten sem viseltetnek olyan ellenszenvvel a Ferencváros iránt, mint Csíkban.
Másfelől viszont az erdélyi csapatok mintha túlzottan is belesimultak volna az itteni miliőbe.
Kisebb léptekben ugyanaz a folyamat ment végbe a Székelyföldön, mint Magyarországon: a kiépülő infrastruktúrával párhuzamosan a sportágat másfél évtizeden át tápláló lobogó lángot takarékra vették. Hol van már a „Ti húszan egy nemzetért” hazafias hevülete? A Csíkszereda, a Gyergyó és – hogy róla se feledkezzünk meg – a Brassó is tele van tűzdelve légiósokkal, úgy is mondhatnánk, külföldi játékosok nélkül e csapatok sem boldogulnak.
A hoki a székelyek nemzeti sportja – vallják ők maguk és hirdetjük mi is, de a legalább az Erste-liga szintjét megütő játékosok számában ez nem tükröződik. Pedig csíki hokidrukkernek lenni – ahogy manapság mondják – továbbra is életérzés. A csapatot Brassótól Debrecen át Újpestig mindenütt durván százfős tábor buzdítja, és győztes meccsek után mindig kijár a fiúknak a székely himnusz.
A hajrájához érkező 2023–24-es idényben igazából két hír ütötte át a szélesebb ingerküszöböt. Az egyik Kevin Constantine árulása, majd Canossa-járása. Az amerikai szakember két éven át dolgozott Magyarországon. Ebből az első parádésra sikeredett, hiszen történeti eredményként a Fehérvár először az ő irányításával jutott be 2022-ben az osztrák bajnokság döntőjébe. Ő az, őt vártuk, sóhajtottak fel sokan a sportágban. A fehérvári sikeren felbuzdulva szövetségi kapitánynak is kinevezték a tengerentúli edzőt. Utólag természetesen mindig könnyű okoskodni, de nem biztos, hogy jó húzás volt. A magyar válogatott, bár hatalmas küzdelemben, Ausztriával szemben csupán büntetőkkel alulmaradva, kiesett az elitből a 2023-as finnországi világbajnokságon. Ami természetesen nem kudarc, de úgy tűnt, végre ismét szerencsés a csillagok állása, van esély a bennmaradásra. Egészségesen, bizonyítási vágytól égve ott volt a csapatban valamennyi tapasztalt, külföldön is bizonyított játékosunk, és a fiatalok közül is többen berúgták a válogatott ajtaját. Néhányan már a vb előtt morogtak, Constantine annyira mégsem jó edző, mint remélték, s ha túlzás is lenne azt állítani, hogy megbomlott az egység, de az a szent szövetség sem jellemezte a válogatottat, mint mondjuk Pat Cortina idején.
Constantine nem is annyira a vb-n, mint azután égett le: érvényes szerződése dacára önkényesen odahaza vállalt munkát. A botrány két újabb felvonással dagadt tovább. Constantine-t előbb felmentették amerikai klubjánál; messziről fülelő ember azt hall, amit akar, Magyarországon mindenesetre egy mínuszos hírt mindenki úgy értelmezett, hogy a különben is keményfejű tréner rasszista indítékkal bántalmazta az egyik játékosát. Ezek után Constantine októberben váratlanul Csíkszeredában tűnt fel, sőt ő irányította a Sportklubot a Gyergyó elleni bajnokin, ami után lesújtott a sértett szövetség, három pont levonással, pénzbírsággal büntette a székely csapatot, akár a kizárást is kilátásba helyezve, ha nem szakít az exkapitánnyal. Január végi hírként a büntetés jogerőre emelkedett, annak valamiért már nincs hírértéke, hogy Constantine továbbra is Csíkszeredában dolgozik, a román bajnoki meccseken ő maga dirigálja a csapatot, csupán az Erste-ligában ül fel a lelátóra.
Kis magyar jégkorongabszurd.
A másik országos szintre emelkedett esemény a hazai rendezésű olimpiai selejtező, helyesebben előselejtező torna volt, amelyen a magyar válogatott a jégen nem tudta kiharcolni a továbbjutást, ám a belarusz válogatott továbbra is érvényben lévő kizárása miatt augusztusban mégis játszhat – tegyük hozzá, csekély reménnyel – a 2026-os milánói részvételért. A mieink az első helyről döntő mérkőzésen Japánnal szemben maradtak alul 2-1-re, ami az olimpián túlmutatva is rossz hír. Az április végén, május elején esedékes, ezúttal ismét divízió I/A világbajnokságon ugyanis Japánt mindenképpen le kellene győzni a visszakerülés érdekében, mert különben ugyan mire számíthatnánk a két favorit, a házigazda Olaszország, valamint Szlovénia ellen.
Pedig úgy kell a siker a sportágnak, mint egy falat kenyér. Továbbmegyek, a feljutás önmagában kevés, a válogatottnak – s nem csak a férfiaknak, a nőknek is – stabilan meg kellene vetnie a lábát az elitben. Kell az eredmény, különben a magyar hoki visszasüllyed oda, ahonnan három évtizede tényleg csodával határos módon felkapaszkodott: az ingerszegény középszerből.
A jelenből a múltba visszatekintve még tisztábban látszik, hogy az ezredfordulót követő évtizedben a jégkorong és – más dimenzióban bár, de hasonlóképpen – a kézilabda népszerűségét paradox módon a labdarúgás hiánya is táplálta. A sikeréhség, más megközelítésben a nemzettudat megélése iránti vágy, amire napjainkban legkönnyebben és legtisztábban a sport kínál lehetőséget.
Immár egy évtizede, ha korszakhatárt akarunk kijelölni, akkor a Norvégia ellen 2015 őszén győztesen megvívott Európa-bajnoki pótselejtező óta ismét versenyképes a magyar labdarúgás. Aki ki akar törni a futball árnyékából, aki hallatni akarja a hangját, annak eredményt kell felmutatnia. A kézilabda megtalálta a kiutat, igaz, a neheze, a két olimpiai selejtező még előttünk van. Jégkorongban a divízió I és az osztrák bajnokság már nem inger. Ingázás helyett szintet kell lépni, mielőtt elolvadna a most még vastag jégpáncél.
