Vegyünk nagy lélegzetet, és szögezzük le máris: dicséretben részesítjük a 444.hu-t. Azért tesszük ezt, mert elolvasták legutóbbi írásomat, amelyben felvetettem, hogy a belvárosi értelmiség úgy tesz, mintha ők lennének az ország, de „Csanyteleken vagy Csurgón egyáltalán nem róluk fantáziálnak az emberek”. Ez utóbbi mondatról a 444.hu-nál mélyen elgondolkodtak, és példamutató módon úgy döntöttek, próbát tesznek: kirándultak egyet Csanytelekre, hogy megkérdezzék az embereket arról, amit leírtam.
Iszonyatos viszontagságok után, vihar tépte, betyárok szaggatta, sáros ekhós szekérrel végül befutottak Csanytelekre. Nem kis teljesítmény ez, hiszen a Madách tértől 130-nál is több kilométert kellett megtenni a bátor sajtómunkatársaknak. Ott aztán, a falu közepén előkapták a mikrofont, megállítottak néhány embert, majd elmentek oda, ahova minden budapesti riporter el szokott menni vidéken: a kocsmába.
A végeredmény természetesen ugyanaz, mint amit írásomban előre jeleztem. Kiderült, hogy a csanytelekieket egyáltalán nem érdekli, ami őket, a budapesti liberálisokat felcsigázza.
Egy lány elmondta, hogy fogalma sincs, kicsoda Magyar Péter. Egy biciklit toló asszony nem is akart megállni, aztán kibökte, hogy nem szereti azt az embert. A kocsmában szintén úgy fogalmazott egy fiatalabb srác, hogy nem szimpatikus neki Magyar Péter. Akadt olyan férfi, aki kerek perec megmondta, őt nem érdekli a politika.
Végezetül az is elhangzott az összeállításban, hogy Csanytelek fideszes falu. Ezért igazán kár volt betyárokon és viharfelhőkön áttörve idáig szekerezni a panorámás fővárosból.
A 444.hu becsületére legyen mondva, korrekten bemutatták a csanyteleki összképet, igaz, ellensúlyozásként azért gyorsan elutaztak két közeli városba is. Ott aztán találtak néhány ellenzéki polgárt, mi pedig szinte éreztük, micsoda belső megkönnyebbüléssel tértek vissza budapesti otthonukba, megőrizve a pislákoló hitet, hogy nem mindenki fasiszta Magyarországon, csak úgy uszkve a hetven százalék.
Hogy voltaképpen milyenek a csanytelekiek, arról máris kétféle nézet létezik az országban. Az egyiket a filmhez kommentálóknál olvastam: szerintük buták, ostobák, igénytelenek, mert fogalmuk sincs, kicsoda Magyar Péter. Többek szerint félnek is, mert rettenetes terrorban élnek ott a távoli vidéken, persze hogy nem mernek nyilatkozni a szabadság mikrofonos küldötteinek, mert kicsinálják őket a fideszes téeszelnökök.
És persze – olvasom újra a régi vádat – elmaradottak is, hiszen fogalmuk sincs, mi zajlik a világban, nem jutnak el hozzájuk a modern hírközlés vívmányai, nem interneteznek, nem olvasnak, nem tájékozódnak, következésképpen nem is szavaznak. Nincs véleményük, csupán rabszolgák, kifosztott cselédek.
Ezzel szemben én tudom, nem pedig hiszem, hogy a csanyteleki ember – ahogyan minden vidéki – pontosan úgy él, ahogyan kell. Például nem nyáladzik örömében, hogy Alföldi Róbert gestapósokkal őrizteti a színpadon a Szent Koronát, mert az ő életében ennek semmi jelentősége nincs. Persze a budapesti díszsznobokéban sincs, de hát ők ezt soha nem mernék bevallani, mert ők úgynevezett „tényezők”, ők „számítanak” (miközben nyilván kisbetűs senkik, szerencsére semmiről nem döntenek, még csak az kellene…). Igaza van a csanyteleki embernek abban is, hogy Magyar Péter sem fontos neki, miért is lenne az, amikor momentán olyan messze áll tőlük, mint az SZDSZ az újjáalakulástól.
Lássuk tisztán: Magyar Péter egy hímnemű politikusfeleség, belvárosi piperkőc, erőszakos bolond, pont olyan, mint azok, aki jelenleg istenítik. Valójában mit kellene kezdeni vele Csanyteleken? Reggel hatkor kellene gondolni rá, amikor az ember feltesz egy zsák tápot a biciklijére? Az árnyékos teraszon áradozzanak róla, ahova odaszűrődik a készülő körömpörkölt illata, és éppen koccintgatnak a rokonokkal? Vagy akkor kellene ájtatosan Magyar Pétert felidézni, amikor Csanyteleken ez a kormány minden eddiginél többet adott nekik? Nem a süket duma számít, hogy a kormánynak nem ez a dolga, meg hogy valójában mindenütt dúl a félelem és a szegénység, merthogy ez hazugság (még akkor is, ha a belvárosi értelmiség betegesen ezt szajkózza).
Csanytelek ugyanis – ahogyan a teljes magyar vidék – másfél évtizeddel ezelőtt végre kiemelkedett abból a trágyadombból, amiben Gyurcsányék tartották az országot. Aki ezt nem hiszi el, szíveskedjen újra elzarándokolni Csanytelekre (vagy az ország bármelyik kistelepülésére), hülyeségek helyett pedig inkább azt kérdezze meg a helyiektől, hogy mit használnak, mit vettek birtokba az elmúlt tizennégy évben.
Keressenek meg országszerte néhány országgyűlési képviselőt is, akik majd tételesen elsorolják, hogyan újult meg a települési úthálózat, hol épültek játszóterek, hány iskolát, középületet szépítettek meg, mennyire zsugorodott össze a munkanélküliség, milyen sok mindent kaptak a gyermekes családok.
A magyar valóság teljesen más, mint amit folyamatos ajvékolással egyesek terjesztenek, persze mindeközben halvány fogalmuk sincs a vidékről. Nem járnak ott, nem ismerik, csak úgy gondolnak valamit, és előadják nagyképűen, mintha két méterről meg tudnának különböztetni egy kotlát a garabolytól (házi feladat: kinyomozni a megfejtést, de nyugi, a csanytelekiek máris értik).
Tartozom még annak bevallásával, hogy Csanytelek azért jutott az eszembe, mert szülőföldem határán fekszik, sokat jártam arra, még fociztam is ott, amikor a Szentesi Kinizsi kölyökcsapatát erősítettem. Csurgót pedig azért választottam, mert szépen alliterált Csanytelekre.
De írhattam volna Nyírmeggyest vagy Lentiszombathelyt, hiszen ismerem a hazámat, jártam és járok mindenütt, és nem idegenként, hanem barátként. Mert tudja a fene, mindenütt barátaim vannak, és nem menekülnek előlem az emberek, mint a 444.hu szemmel láthatóan budapesti jelmezt öltő, úgy beszélő, úgy kérdező, úgy viselkedő riporternője elől. Aki konkrétan úgy festett ott, mint disznótor idején egy állatgyilkosság ellen agitáló zöldaktivista – elég hülyén. Nem is értem, miért kellett volna válaszolni a kérdéseire. Én is otthagytam volna bús egymagában, mint Szent Pál a 444.hu-t.
Szóval – magunk között szólva – Csanytelek az egész ország.
Csak remélni merem, hogy a mostani kirándulást követően a 444.hu stábja felöltözik rendesen, szépen elautózik kis falvakba országszerte, de nem a kocsmába, inkább a templomba, művházba vagy a polgármesteri hivatalba mennek információkért. Majd megpróbálják felfogni, hogy amiben ők szentül hisznek a saját perverz, zsúfolt, mocskos környezetükben, nem az egyetlen járható út Magyarországon.
Akadnak ugyanis ebben az országban milliószámra emberek, akik egyenesebbek, normálisabbak, okosabbak, értelmesebbek, egészségesebbek, szebbek és jobbak, mint ők. Nekik, a budapesti liberálisoknak kellene felnőniük a vidéki magyarokhoz, nem pedig fordítva. Kis erőfeszítéssel sikerülhet, kollégák.
A remény hal meg utoljára.
Borítókép:
