Mint a kurtizánkodás, legalább annyira ősi mesterség ez is. Amióta két lábra álltunk, közösségekbe szerveződtünk, léteznek árulók, akik e közösségeket rendre elárulják, titkaikat kiszolgáltatják, a várkapukat kinyitják az ellenségnek. Sokszor nem is kapzsiságból, a harminc ezüstért, hanem puszta gonoszságból. Vagy hogy bosszút álljanak korábbi barátaikon. Megtorolják, hogy emitt – tehetségtelenségük vagy hitvány jellemük okán – senkik voltak, amott meg talán, reményeik szerint, mindenek lehetnek. Persze végül odaát se lesznek semmik.
Az áruló mindenképpen dögkútban végzi, varjak lakomájaként. Aki a harminc ezüstöt odaveti neki, az is pontosan tudja, az árulóban nem szabad bízni. Aki egyet elárult, elárulja a következőt is. Mint a hamis kutya, amelyik megharapta a gazdát: többé már senki sem bízhat benne.
Arisztokratész a Krisztus előtti VII. században az árkádiai Orkhomenosz királya volt, aki a második messzéniai háborúban, a Kaprosz melletti csatában árulóvá lett. Tettére csak húsz évvel később derült fény, akkor viszont haladéktalanul halálra kövezték – meséli Plutarkhosz. Akkoriban még nem ismerték a modern kori bolondériát, a bűnözők legjobb barátját: az elévülést. Régi idők árulásairól olvasva szembetűnő, hogy annak idején még a gazembereknek is volt valamiféle lelkiismeretük. Még ők is tudták, hogy amit elkövetnek, az bűn. És szégyellték magukat. Szintén Plutarkhosz írja: „Vagy miféle vigaszt jelentett az orkhomenosziaknak, akik fiaikat, barátaikat, rokonaikat veszítették el Lükiszkosz árulása miatt, hogy őt sok évvel később egy olyan betegség támadta meg, amelytől a teste oszlásnak indult, s ezért mindig a folyóba mártózott, s áztatta magát, miközben egyre esküdözött és átkokat szórt saját fejére, hogy bár akkor rothadt volna meg, amikor árulóvá vált, és hitszegést követett el?” Ahogyan Júdást is hamar utolérte a lelkiismerete, miután elkövette a világtörténelem leghíresebb árulását.
Érdekes mindezt összevetni a maiakkal. Ugyan, mikor jutna eszükbe korunk árulóinak, hogy hamut szórjanak a fejükre? Soha napján, kiskedden. Az Európát eláruló, migránsokkal elárasztó, szankciókkal tönkretevő, háború felé taszigáló globalista ügynökök hírből sem ismerik a szégyen fogalmát. Hát a „mieink”?
A dolláron hizlalt, washingtoni sorvezetőt makogó, olimpiát gyilkoló, brüsszeli szankciókért esdeklő gyászhuszáraink nemhogy nem szégyellik – egyenesen büszkék árulásaikra. S árulásaikat érdemként lobogtatva követelnek maguknak elismerést, szavazatokat, hatalmat – elárult közösségüktől.
A Károly Róbert elleni sikertelen merényletet elkövető Záh (Zách) Felicián sorsa is közismert. „Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendék fiát és hű szolgáját – akik elfutottak, de meg nem menekülhettek – lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán” – olvashatjuk a Képes Krónikában.
Aki azt képzeli, csak a „barbár” ókorban meg a „sötét középkorban” bántak el ilyenformán az árulókkal, az téved. A Habsburgokhoz törleszkedő gróf Zichy Ödönt például 1848-ban Lórévnél kötötték föl Görgey Artúr parancsára. Előzőleg ugyanis megtalálták a hintójában a Magyarországra törő Jellasics menlevelét és negyvenhárom darab kiáltványt, amelyek a Batthyány-kormány ellen lázították a délszlávokat és a magyar csapatokat. Ugyanekkor a Székelyföldön Balázs Emánuel zászlóaljparancsnok is megkeserülte, hogy az ellenséggel kokettált: őt helyben fölkoncolták.
Hány és hány Zichy Ödön lázít ma idegen országokban, külföldi lapokban a törvényes magyar kormány ellen? És nem 43, hanem 43 millió kiáltványban követelnek szankciókat saját hazájuk ellen. Árulás ez is? Nyilvánvalóan. Ám az úgynevezett jogállam, a „liberális” jogrendszer, a mindenféle „fékek és ellensúlyok” célja éppen az, hogy az efféle bűnök büntetlenül maradhassanak. Meg aztán időközben önvédelmi ösztöneink is eltompultak, fásult rabjai lettünk ennek a dagonyás, jót a gonosszal összemosó, mindent relativizáló bábeli zűrzavarnak. Ahol az árulók árulózzák leghangosabban az őket leleplezőket.
Háborúban végképp főbenjáró bűn az ellenséggel összejátszás. Ha még tudna, mesélhetne erről az orosz Makszim Kuzminyov, aki 2023-ban orvul lelőtte két pilótatársát, majd a gondjaira bízott Mi–8-as helikopterrel átrepült az ukránokhoz. Árulásáért félmillió dollárt és új személyazonosságot kapott Zelenszkijéktől. Utána Spanyolországban bujkált, ám nem sokáig élvezhette a júdáspénzt: orosz ügynökök rátaláltak, hat lövéssel kivégezték, majd távoztukban autójukkal áthajtottak a holttestén.
Ha nem is hadászati jelleggel, de itt és most is háború dúl. Háború a lelkek, az elmék feletti uralomért. Sunyi, alattomos öldöklés ez. Nem ágyúkkal vívják, hanem genderpropagandával, abortuszklinikákkal, amerikai nagykövetségi eligazításokkal. Mi pedig szuverenitásvédelmi törvénnyel védekezünk, olykor békemenettel.
Mi az árulás, ha nem az, hogy a magyarországi baloldal egyre újabb nemzeti hatásköröket akar átjátszani az eszét vesztett, minket kolonizáló brüsszeli Negyedik Birodalomnak? Hol az euró bevezetését követelik, amivel a független magyar pénzpolitikát szüntetnék meg, s végtelen zsarolási lehetőséghez juttatnák Brüsszelt. Hol a magyar ügyészséget számolnák föl, bedarálva azt az Európai Ügyészség nevű globalista erőszakszervezetbe. A montréali születésű, momentumos Cseh Katalin a minap azt közölte: a magyar ügyészség nem független, ezért, „ha szeretnénk, hogy az európai pénzek megfelelő kontroll alatt legyenek, akkor az Európai Ügyészséghez való csatlakozás az egyetlen garancia erre”. Kacag a májunk. Az a Cseh Katalin aggódik az uniós pénzekért, akinek a családi vállalkozásához köthető céghálózata mintegy ötmilliárd forintnyi brüsszeli forráshoz jutott hozzá bűncselekménygyanús körülmények között. Az ügyben már két gyanúsított van. Amennyire jól fekszik Brüsszelben Cseh Katalin, biztos nem bánná, ha az ő ügyét is az Európai Ügyészség vizsgálná. Megbízható elvtársnőre csak nem lőnek – gondolhatja.
Vagy árulás-e megszavazni a Magyarországot válogatott hazugságokkal támadó, eljárásokkal és a nekünk járó pénzek elvételével fenyegető jelentéseket? Amelyek valójában nem a magyar kormányt, hanem a magyar embereket sújtják? Maga Ujhelyi István 2015-ben, a Tavares-jelentés idején még azt ecsetelte: „Sem korábban, sem a jövőben nem fogok megszavazni olyan javaslatot, amely a 7-es cikkely alkalmazását szorgalmazza, vagy amely legalábbis megnyitja a lehetőségét az állampolgárokat is érdemben sújtó szankcióknak.”
Tehát akkor még ő is tisztában volt vele: ha az „igen” gombot nyomja, az valamiféle hazaárulás. Aztán 2018-ban gond nélkül megszavazta a hazájának még ártalmasabb Sargentini-jelentést. A lejtőn nincs megállás. Megkövezéséről azóta sem érkezett hír.
S végül ott van a baloldal legújabb messiása, a feleségét szobába záró, könyvekkel dobáló, börtönben megrohadással fenyegető Magyar Péter, akinek rövid, ám annál dicstelenebb közéleti pályafutását máris két, ormótlan árulás szegélyezi. Elárulta azt a politikai közösséget, amelynek rivaldafényében évekig érdemtelenül süttethette magát, s amelynek köszönhetően olykor havi nettó négymilliót guríthatott haza. Továbbá elárulta családját, feleségét, akit éveken keresztül lelki terrorban tartott, lehallgatott, majd a felvétel közzétételével zsarolt.
Atyaég, micsoda mélységek ezek!
Nekünk, magyaroknak árulókból is a leghitványabbak jutottak.
