Mint a kurtizánkodás, legalább annyira ősi mesterség ez is. Amióta két lábra álltunk, közösségekbe szerveződtünk, léteznek árulók, akik e közösségeket rendre elárulják, titkaikat kiszolgáltatják, a várkapukat kinyitják az ellenségnek. Sokszor nem is kapzsiságból, a harminc ezüstért, hanem puszta gonoszságból. Vagy hogy bosszút álljanak korábbi barátaikon. Megtorolják, hogy emitt – tehetségtelenségük vagy hitvány jellemük okán – senkik voltak, amott meg talán, reményeik szerint, mindenek lehetnek. Persze végül odaát se lesznek semmik.
Az áruló mindenképpen dögkútban végzi, varjak lakomájaként. Aki a harminc ezüstöt odaveti neki, az is pontosan tudja, az árulóban nem szabad bízni. Aki egyet elárult, elárulja a következőt is. Mint a hamis kutya, amelyik megharapta a gazdát: többé már senki sem bízhat benne.
Arisztokratész a Krisztus előtti VII. században az árkádiai Orkhomenosz királya volt, aki a második messzéniai háborúban, a Kaprosz melletti csatában árulóvá lett. Tettére csak húsz évvel később derült fény, akkor viszont haladéktalanul halálra kövezték – meséli Plutarkhosz. Akkoriban még nem ismerték a modern kori bolondériát, a bűnözők legjobb barátját: az elévülést. Régi idők árulásairól olvasva szembetűnő, hogy annak idején még a gazembereknek is volt valamiféle lelkiismeretük. Még ők is tudták, hogy amit elkövetnek, az bűn. És szégyellték magukat. Szintén Plutarkhosz írja: „Vagy miféle vigaszt jelentett az orkhomenosziaknak, akik fiaikat, barátaikat, rokonaikat veszítették el Lükiszkosz árulása miatt, hogy őt sok évvel később egy olyan betegség támadta meg, amelytől a teste oszlásnak indult, s ezért mindig a folyóba mártózott, s áztatta magát, miközben egyre esküdözött és átkokat szórt saját fejére, hogy bár akkor rothadt volna meg, amikor árulóvá vált, és hitszegést követett el?” Ahogyan Júdást is hamar utolérte a lelkiismerete, miután elkövette a világtörténelem leghíresebb árulását.
Érdekes mindezt összevetni a maiakkal. Ugyan, mikor jutna eszükbe korunk árulóinak, hogy hamut szórjanak a fejükre? Soha napján, kiskedden. Az Európát eláruló, migránsokkal elárasztó, szankciókkal tönkretevő, háború felé taszigáló globalista ügynökök hírből sem ismerik a szégyen fogalmát. Hát a „mieink”?
A dolláron hizlalt, washingtoni sorvezetőt makogó, olimpiát gyilkoló, brüsszeli szankciókért esdeklő gyászhuszáraink nemhogy nem szégyellik – egyenesen büszkék árulásaikra. S árulásaikat érdemként lobogtatva követelnek maguknak elismerést, szavazatokat, hatalmat – elárult közösségüktől.
A Károly Róbert elleni sikertelen merényletet elkövető Záh (Zách) Felicián sorsa is közismert. „Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendék fiát és hű szolgáját – akik elfutottak, de meg nem menekülhettek – lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán” – olvashatjuk a Képes Krónikában.
