Macront sem kell félteni, ő is szereti beverekedni magát a világhíradókba, de e sorok írásakor a legfrissebb gyöngyszem Zelenszkijé: Putyin szerinte nem mer atomtámadást indítani Ukrajna ellen, mert fél a hatalma elvesztésétől. Moszkvában nyilván nagyon szeretik az ilyen beszólásokat. Két-három vodka után meg bizonyára még jobban. 

Mindezt egyébként a Bohdan Hmelnickij Nemzeti Akadémián mondta az ukrán Napóleon, ami önmagában baljóslatú: keresve sem találni a névadó derék hetmannál a saját nemzetére kártékonyabb nemzeti hőst. Kijev fura ura egyébként még ezt is mondta az orosz atomfenyegetésről: „Ők elmebeteg emberek, ez tény. Ezért nem lehet teljesen kimondani, hogy képesek vagy nem képesek erre. Mert a beteg emberrel nehéz zöld ágra vergődni.” Még szerencse, hogy Zelenszkij maga a kiegyensúlyozottság élő szobra, idegei pedig kötélből vannak. Elvégre egy ukrán szappanopera castingján szigorúbb az alkalmassági vizsga, mint Putyinnak volt a KGB-nél.

Az öt eredeti, deklarált atomhatalom – az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező állandó tagjai – közül a legújabb korban csak a briteket vezették nők: Margaret Thatcher, Theresa May, majd Liz Truss; utóbbi szerencsére csak pár hétig. Az Egyesült Államokban sokat papolnak ugyan a nőjogokról, de csak férfi elnökeik voltak, és ez a jelek szerint egy darabig marad is így. Persze, ha Hillary Clinton lett volna az alternatíva, akkor jobb is. A franciák is legfeljebb première dame-­ként, azaz az államfő általában dekoratív feleségeként láttak szívesen hölgyeket az Élysée-palotában. II. Katalin orosz cárnő, különösen pedig Vu császárnő, az egyetlen női kínai vezető uralma pedig már a régmúlt homályába vész.

Európa legveszélyesebb országainak élén ma javakorabeli férfiakat látunk, akik a hazafiasság és a keménység álarca mögött személyes presztízsharcot vívnak egymással: ki a legnagyobb legény a gáton? Sorsuk összekapcsolódik országuk sorsával, az pedig más országokéval: Putyin naggyá tenné Oroszország anyácskát, de utóbbi is Putyint, viszont Putyin nem lehet elég nagy, ha Zelenszkij is nagy – és fordítva. Ahhoz, hogy egyikük nagy legyen, a másikuknak kicsinek kell lennie. Nem termetre, mert egyikük sem éppen égimeszelő, hanem gloire-ban és grandeurben, ahogy egy művelt francia (elnök) mondaná, azaz dicsőségben és képletes nagyságban. Itt lép be a képbe Macron, aki a britek uniós kilépésével és Angela Merkel távozásával az Európai Unió legfontosabbja szeretne lenni, és Párizst is maga mellé, az Olümposz ormaira vizionálja. Országának és önmagának a nagysága szintén egymást feltételezi. De ehhez Putyint kicsivé kell tennie.

Lássuk be, az Élysée-palota nem a legalkalmasabb helyszín a szerény egó kidolgozására. Macron, miközben ujjaival dobol wengefából készült mélybarna íróasztalán, amelyet a nagy Thierry Lemaire tervezett, majd pillantását Hantai Simon a dolgozószobája falán függő festményéről, a Rózsaszín írásról – egy tükör segítségével – önmagára veti, hiszen igazán fessül fest stílusosan franciakék öltönyében, amelyet a Jacob & Cie luxusszabóságtól rendeltek, előbb-utóbb óhatatlanul a férfiasságára fókuszál. Tizennyolc éven felülieknek való részlet következik: pár száz atomtöltetről van szó. Ez több mint amivel a legtöbben rendelkezünk, így Zelenszkij is: Ukrajna épp egy budapesti csúcsértekezleten mondott le a Szovjetuniótól örökölt nukleáris arzenáljáról, harminc évvel ezelőtt. De mégis csak a töredéke Putyin készletének. Pusztán azért, mert a közepesen potens Macron Európa urának érzi magát, mi nem szeretnénk vele menetelni a nukleáris vágóhídra.

A mintegy háromezer éves Iliász olvasója jót szórakozhat rajta, ahogy Akhilleusz és Agamemnón, ezek a valóban kitűnő vitézek nagyra nőtt óvodások módjára veszekednek és sértegetik egymást hosszasan – pontosan miért is? Mindkettő félti a trójaiaktól zabrált hadizsákmányát, különösen annak ékkövét: Akhilleusz a szép Briszéiszt, Agamemnón pedig a nem kevésbé mutatós Khrűszéiszt, akire Gyurcsány módjára lecserélte „öregecskedő feleségét”. Valójában mindketten azért háborúskodnak, hogy önmagukat fényezzék; és hogy mindez még kínosabb legyen, Ak­hilleusz, aki a háborúval a halhatatlanság helyett a dicsőséget (macronul: a gloire-t) választotta, még sírva (!) el is nyafogja lelki nyomorát az anyjának. Mint mondjuk Zelenszkij egy amerikai tévének.

Mi meg itt állunk Vlagyimir Vlagyimiroviccsal, a szájkaratéban deli vitéz Volodimir Olekszandroviccsal és Emmanuellel, akinek neve azt jelenti: velünk az Isten. Ha csak úgy nem. Kollégákkal közösen azért tettünk közzé figyelemfelkeltő véleménycikket e hasábokon (Másfél percre vagyunk az armageddontól, 2024. május 2.), valamint indítottunk többnyelvű Facebook-oldalt Megelőző csapás – Mondj nemet az atomháborúra címmel, mert szándékunk szerint ezekkel „üzenünk az atomhatalmak vezetőinek, hogy elég volt a kölcsönös hergelésből, az egyre gátlástalanabb fenyegetőzésből”. Idézzük többek között Sharon Wei­ner fegyverkezési kutatót, aki szerint az elrettentés stratégiája rendkívül ingoványos talaj, sok a bizonytalansági tényező, nem lehet kiszámítani az ellenfél reakcióit.

Kelet-Euró­pában durván százmillió halottal kalkuláltak a Varsói Szerződés támaszpontjait – ezer célpontot – és légvédelmét ért csapások, illetve az úgynevezett atomcsapadék nyomán.

Ha valaki túléli az atomcsapást, meghal majd a nukleáris télben. „Ha a termonukleá­ris háborúra vonatkozó amerikai terveket végrehajtják, akkor az az égő városok százaiban tomboló heves tűzvészek révén füstöt és kormot bocsátana fel a sztratoszférába, ahonnan nem ürülne ki esőzés révén, hanem egy évtizedig vagy tovább ott maradna. Beborítaná a Földet, és visszatartaná a napfény legnagyobb részét. Az utolsó jégkorszak szintjére mérsékelné a Föld hőmérsékletét, világszerte elpusztítana minden terményt, csaknem egyetemes éhínséget idézve elő egy-két éven belül” – magyarázza e fogalmat Steinbock. Több milliárd halottról van szó.

A görögök sokat tudtak az emberről, pedig nem volt még atom. 

De idézhetnénk az egyszeri kellékest is: ha a színpadon kint van a fegyver, akkor használni is fogják.