A szabadságról és Verdier őrmesterről

Vidnyánszky Attila igazgató beszámolt a színház jövő évadának terveiről a Nemzeti Színház magazinjában. Ebben többek között ezt olvashatjuk:

„Marx Tőkéje viszont nagyon régóta, még beregszászi igazgatói időszakomban kezdett el foglalkoztatni. Egyetemistaként olvastam először, bár akkor még csak tanulóként, rendezőként később figyeltem fel arra a drámai potenciálra, ami Marx mondataiból árad. A pénz, a tőke vagy az osztályharc csupa olyan fogalom, ami megszemélyesítve egy egész életünket meghatározó drámát ír le. Jelenleg jegyzetelek, de a szemem előtt már megjelennek képek. Mindenesetre igazi ínyencségnek ígérkezik a következő évad végén, aztán majd meglátjuk, hogyan haladunk vele, lehet, hogy átcsúszunk a következő évad elejére. Az efféle műhelymunkák esetében ezt a szabadságot megadhatjuk magunknak…”

Na most, én a magam részéről nagy híve vagyok a szabadságnak. Alig-alig tudnék hirtelen felsorolni olyan dolgokat, amelyeknek még a szabadságnál is nagyobb híve vagyok.

Mondjuk talán a normalitás lenne ilyen. Meg a friss vargánya, nagyjából bárhogyan elkészítve. De a szabadság az tényleg fontos, na.

Viszont én a szabadságot, már ha megszemélyesítem, úgy képzelem, hogy kifogástalan, nagyon konzervatív öltönyt visel és cvikkert. És jártában-keltében mindenhol felhívja a figyelmet a szükséges keretekre és szabályokra, máskülönben könnyen úgy járunk, ahogy a Nyugat járt, és a szabadságot összetéveszti a semmivel meg az abnormálissal.

Így például jó öreg barátunk, a szabadság, ha bemegy egy színházba, nem mulasztja el felhívni az ott lévők figyelmét, miszerint színházban úgynevezett színdarabokat, drámákat állítunk színpadra vagy más irodalmi műveket, amelyeket alkalmassá tettünk előbb a színpadra vitelre, továbbá mindenféle zenés darabokat még. Netán kabarét, na jó.

Ebből pedig mindenféle dolog következik.

Például, hogy színpadra állítás előtt legalább valami zenét kell szereztetni a Tőkéhez. Magam egy vígoperát vagy egy vérbő operettet tudok elképzelni, amely esetben a mesterséges intelligencia (MI) segítségével életre keltjük Feleki Kamillkát és Honthy Hannát, s Kamillka játssza majd Marx Károlyt, Hannácska meg a tőkét, s együtt fognak ismét beugrani a nagybőgőbe, amely most a termelési módokat lesz hivatott szimbolizálni.

Ezalatt a háttérben Kaucsiánó Bonifác gróf szép tenor hangon elénekli, hogyaszongya „egy gép, amely nem vesz részt a munkafolyamatban, haszontalan. Ezenkívül áldozatul esik a természeti anyagcsere romboló hatalmának. A vas megrozsdásodik, a fa elkorhad. A fonál, amelyet nem szőnek vagy nem kötnek meg, veszendőbe ment gyapot. Az eleven munkának kell ezeket a dolgokat megragadnia, halottaikból feltámasztania, csak lehetséges használati értékekből tényleges és ténykedő használati értékekké változtatnia.”

Ezen a ponton a Marxot játszó Kamillka még beleszól recitálva, miszerint „a tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, mennél többet szívott be” – valamint „ringó vállú csengeri violám kisangyalom, gyúrjad, gyúrjad, sej de ma a bokám letáncolom, ringasd, ringasd rezgő vállad magadhoz csalj, héthatáron nincs szebb nálad ihaj csuhajj haj haj haj!”

Nekem ezek a képek jelentek meg egyelőre…

De abban is biztos vagyok, ha belevágunk ebbe a másfajta, nem öltönyös és nem cvikkeres szabadságba, akkor nem szabad megállnunk félúton.

Ebben az esetben színpadra kell majd állítanunk Vlagyimir Iljics Lenin klasszikusát, A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905) című alapművet, Vecsei H. Miklóssal a címszerepben, vagyis ő alakítja majd a szociáldemokrácia két taktikáját, míg a vendégművésznek meghívott NoÁr pedig 1905-öt.

S ha ezzel elkészültünk, haladéktalanul el kell kezdeni próbálni Engels vérbő komédiáját, A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című remekművet, ahol NoÁr már főszerepet kap, ő lesz a szocializmus, Nagy Ervin pedig az utópia. (A tudományt ebben az adaptációban talán Alföldi Róbertre kellene osztani…)

Jövő évadra, azt hiszem, elég lesz ennyi újdonság.

Jövő utánra viszont meg kellene próbálni végre színre vinni Marxtól A gothai program kritikáját, amely remekül vezetné fel az évad legnagyobb dobását, vagyis a Kommunista kiáltványt Marxtól és Engelstől, amelyben az Európát bejáró kísértetet Magyar Péter alakítaná, míg a Kommunista kiáltvány áriát Rost Andrea énekelné.

Így tudnánk igazán meglepni a mieinket a választás évében…

A Katonában pedig a Máté Gábor rendezné meg ezekkel egy időben a Mein Kampfot, hadd nézzen maga elé hülyén az törzsközönsége is. Ami még eszembe jut, az Rejtő halhatatlanja, A tizennégy karátos autó, amikor az elcsigázott Verdier őrmester ezt a monológot adja elő:

„Verdier: (Jóakaratú szomorússággal.) Ne ugass, mert eltiporlak, te becsület nélküli kétszínű sintéroktató… (Mereng, a padlót nézve, megviselten. Végül valami elhatározás érlelődött benne.) Nna! (Feláll.) Hát, ide hallgasson. Most még a 27-es közlegény kéri majd, hogy két néger szolga gyaloghintón vigye kivonuláskor, ezt persze aláírom, és ha perceken belül befut a kérése, hogy az őszi nagygyakorlatokra a kincstár költségén elkísérhessék vidám hölgyismerősei, ennek sem lehet akadálya, sőt megelőzzük kérelmében, és parancsot kap még ma az ezredtrombitás, hogy hajnalban hárfázással jelezze az ébresztőt, mert félő, hogy a 27-es közlegény véletlenül felébred és megjelenik a sorakozásnál!… De ha ezzel készen van, akkor akasszon ki egy táblát az erőd kapujában a következő szöveggel: Elaggott, vidéki levélkézbesítők, lóápolók és reumás nyugdíjasok kényelmes otthonra találnak, ha felvétetik magukat újoncnak a francia idegenlégióba. Teljesen hülyék számára kedvezmény, különleges elbánás, altiszti rangban sürgölődő szárazdajkák… Hogy az a mennydörgős…”

Így.

Azt persze alig-alig tudnám megmagyarázni, miért éppen ez jutott eszembe. Ha valakinek van ötlete, mondja el…