Merre fordul Janus-arcunk? címmel éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg legelső írásom a Magyar Nemzetben. Ennek apropóján nem nosztalgiázni szeretnék, még kevésbé fényezni magamat, hanem felidézni és folytatni akkori töprengésemet a hagyomány, a múlt, az emlékezet jelentéséről és a jelenben betöltött szerepéről. Újraolvasva akkori cikkemet, úgy látom, hogy három évtized elteltével (mialatt vélhetően némileg műveltebb és tapasztaltabb is lettem), ma is lényegében ugyanazt gondolom, amit akkor kifejtettem.
Ma is úgy vélem – s ha lehet, még határozottabban, mint harminc éve –, hogy a hagyomány a történelmi gondolkodás és a személyes emlékezés által él, illetve kel (újra) életre. Nagyon találónak tartom, amit John Lukacs, a száz éve született, kiemelkedő magyar–amerikai történetíró többször is hangsúlyozott a műveiben, hogy
előrefelé élünk, de csak hátrafelé tudunk gondolkodni, a múltról való gondolkodásunk célja pedig a megismerésen túl a megértés. Ha megismerjük és megértjük az előttünk élt emberek – köztük különösen saját elődeink – életét, gondolatait, cselekedeteit, akkor jobban megismerjük és megértjük önmagunkat is.
Hisz nem „tiszta lappal” jöttünk e világra, s nem velünk kezdődött a történelem. (Bár arra éppenséggel nincs garancia, hogy nem is velünk ér véget.)
Harminc éve azért adtam ezt a címet – Merre fordul Janus-arcunk? – írásomnak, mert mint
Arnold Toynbee, a XX. századi híres angol történész, történelemfilozófus írta, a társadalmi utánzás (mimézis) nemcsak hátra, a múlt felé fordulhat, hanem előre, a jövő felé is. Az ember Janus-arcú lény: előre nézünk és hátra.
De ki volt Janus? A régi rómaiak egyik legősibb istene, aki reggel kitárja és este bezárja az ég kapuit. Alighanem ezért lett minden bemenet és kijárat, minden ajtó és kapu istene, a kezdet és a vég. Kettős jelentését, illetve szerepét az ókori szobrokon úgy ábrázolták, hogy
két szakállas férfifej a tarkójuknál összenőtt – az egyik arc öreg, a másik még ifjú. Ellentétes irányba fordulva ketten együtt (!) mindent látnak: vissza, a múltba és előre, a jövőbe tekintve.
Ez az antik római szemlélet a zsidó–keresztény gondolkodásban is tetten érhető. Az ember olyan, mint a csónakban az evezős: háttal ül a célnak, úgy lapátol előre, a jövő felé. Amit lát, az az út- és időszakasz, amit már megtett, ami mögötte van. Ez a Kierkegaardtól származó kép plasztikusan érzékelteti, hogy az ószövetségi időszemléletből kiinduló keresztény ember szeme előtt nem a jövő van, hanem a múlt – a múltjából próbálja megérteni, mi létének értelme és feladata a jövőre nézve.
Múlt és jövő – hagyományőrzés és megújulás, konzerváció és innováció – együtt, egymással kölcsönhatásban határozza meg utunkat a jelenben.
Lukacs egy helyütt idézi egyik mesterét, Johan Huizinga holland történészt:
A múlttal való közvetlen kapcsolat érzése olyan mély, mint a legtisztább műélvezet, szinte eksztatikus érzés… az ember úgy érzi, hogy a dolgok lényegére tapint, hogy a történelmen keresztül megtapasztalja az igazságot.
A múlttal való közvetlen kapcsolat századokon át jellemezte – és meghatározta – a nagy magyar költők, írók, tudósok, politikusok, publicisták gondolkodását. A gazdag magyar történelmi hagyomány egyik fő eleme az alkotmány. Ahogy harminc éve, most is fontosnak tartom idézni Kemény Zsigmond – aki amellett, hogy jelentős regényíró volt, a magyar történetpolitikai gondolkodás és publicisztika egyik legnagyobb alakja – 1850-ben megjelent híres röpiratát:
Hazánk ősi alkotmányának, Magyarország elismert önállóságának szelleme, mint az élet lehe, körülborított minden egyént. Benne mozgottunk. Általa lélegzettünk.
(Forradalom után) Ma is egyetértek ama megállapításával, hogy „e nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni”.
Már jó ideje úgy látom az ősi (azaz történeti) alkotmány szerepét, ahogy Reményik Sándor Mi a magyar? című, 1941-ben írt versében oly plasztikusan ábrázolta:
Mert test az ország és lélek a nép – / Keret az ország, s az ország-keretben / A magyarság a fejedelmi Kép…
Vagyis az alkotmány az a képkeret, amelyben – a Himnuszban és a Szózatban is kiemelt – honfoglaló Árpád vezér óta elmúlt több mint 1100 év „hős magzatjai”, azaz mintegy negyvenöt nemzedék életképei, képsorozatai mint egy végtelen film kockái peregnek a szemünk előtt.
A magyar történeti alkotmány az a keret, amelyben népünk élete folyt, nemzedékről nemzedékre egymásnak adva át a közös hagyományt. Mert Kölcsey szavaival: a haza nem egyéb, mint egy összetartozó nagy háznép, amelyet saját nyelv, szokások, ősök, saját hagyomány, jó- és balszerencse kötnek együvé s választanak el másoktól.
Babits Mihály írta A magyar jellemről 1939-ben megjelent nagy esszéjében: a magyar a változó világban hagyományosan „posztulál” valami állandóságot. Az egyik ilyen országának állandósága, a „Szent Korona területe”, ezer esztendő óta. Minden hódítás és csonkítás, szétdarabolás ellenére a magyar mindig ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. A másik eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya.
Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni.
Ezért a magyar történelmi viselkedés „vezérlő csillagai” az elvek fenntartása s a jogfolytonosság.
A magyar történeti alkotmány – Korszakok és kihívások címmel igen figyelemreméltó tanulmánykötetet publikált tavaly a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Egyetemi Kiadója. Különböző tudományos hátterű magyar és brit politika- és eszmetörténészek, jogtudósok, politikai filozófusok a történeti alkotmány fogalmára, a magyar politikai gondolkodásban és gyakorlatban betöltött szerepére, illetve a jogfolytonosság és megszakítottság alternatívájára fókuszálva arra a kérdésre is megpróbálnak válaszolni, hogy az ezeréves Magyarországnak vajon egyetlen vagy esetleg több történeti alkotmánya is van-e.
Az izgalmas és tanulságos időutazás új és újszerű felfedezéseit itt és most nem tudom számba venni, csak két megállapítást emelnék ki. Először azt, hogy a középkortól egészen a XX. század közepéig a történeti alkotmány számtalan, radikálisan különböző politikai és társadalmi rendszert élt túl, ráadásul úgy, hogy elfogadható módon teljesített a társadalmi interakciók koordinálását tekintve. Fontos állítás, hogy
a magyar történelem megszakítottságok sorozataként értelmezhető”, és „a történeti alkotmányt valójában a diszkontinuiás traumatikus folytonossága formálta.
Másodszor, a kötet utószavában a Hörcher Ferenc–Pócza Kálmán szerzőpáros rokonszenvesen és egyben meggyőzően érvel amellett, hogy mivel 1944–1945-ben a magyar politikai közösség alkotmányos hagyománya megszakadt, közösségi identitása megtört, újra kell építeni az érzelmi kötelékeket. A történeti alkotmány felélesztése szerintük
lehetőséget kínál a közösség tagjai számára, hogy azonosulhassanak egy közös történelmi örökséggel.
Az alkotmánynak ugyanis a politikai hatalom megalapozásán és korlátozásán túl van egy szimbolikus dimenziója is, ami összefoglalja a nemzet múltjának releváns értelmezéseit, az alkotmányos mítoszokat, emléknapokat és a társadalmi rend megfelelő formájáról szóló politikai diskurzusokat is, s éppen ennek révén hozzájárulhat (ahogy századokon át, nemzedékről nemzedékre hozzájárult) a társadalmi kohézióhoz.
A történeti alkotmány tehát nem a nosztalgiázás, a múltba révedés tárgya, hanem – az élő és ható nemzeti hagyomány szerves részeként – a közösségi identitás és a közösségépítés alapja lehet a jelenben! Mert, ahogy Szabó Zoltán írta nyolcvanöt éve a Magyar Nemzetben: a múlt nemcsak az, ami bevégeztetett, hanem olyasmi is, ami folytatódik.
A magyar múlt: visszatérő múlt. Itt minden, ami megtörtént, vissza-visszatér a jövőben…
Ezért tértem most én is vissza ahhoz a régi vesszőparipámhoz, hogy az ember Janus-arcú: egyszerre nézünk előre és hátra is, mert valami újat csak a múlt újragondolása és újraélése által hozhatunk létre.
A múlt az azonosság hordozója az emberben – ha nincs múltad, semmid nincs és senki vagy.
Ha valamit, ezt az elmúlt harminc év alatt elég jól megtanultam és megtapasztaltam.
