Merre fordul Janus-arcunk? címmel éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg legelső írásom a Magyar Nemzetben. Ennek apropóján nem nosztalgiázni szeretnék, még kevésbé fényezni magamat, hanem felidézni és folytatni akkori töprengésemet a hagyomány, a múlt, az emlékezet jelentéséről és a jelenben betöltött szerepéről. Újraolvasva akkori cikkemet, úgy látom, hogy három évtized elteltével (mialatt vélhetően némileg műveltebb és tapasztaltabb is lettem), ma is lényegében ugyanazt gondolom, amit akkor kifejtettem.
Ma is úgy vélem – s ha lehet, még határozottabban, mint harminc éve –, hogy a hagyomány a történelmi gondolkodás és a személyes emlékezés által él, illetve kel (újra) életre. Nagyon találónak tartom, amit John Lukacs, a száz éve született, kiemelkedő magyar–amerikai történetíró többször is hangsúlyozott a műveiben, hogy
előrefelé élünk, de csak hátrafelé tudunk gondolkodni, a múltról való gondolkodásunk célja pedig a megismerésen túl a megértés. Ha megismerjük és megértjük az előttünk élt emberek – köztük különösen saját elődeink – életét, gondolatait, cselekedeteit, akkor jobban megismerjük és megértjük önmagunkat is.
Hisz nem „tiszta lappal” jöttünk e világra, s nem velünk kezdődött a történelem. (Bár arra éppenséggel nincs garancia, hogy nem is velünk ér véget.)
Harminc éve azért adtam ezt a címet – Merre fordul Janus-arcunk? – írásomnak, mert mint
Arnold Toynbee, a XX. századi híres angol történész, történelemfilozófus írta, a társadalmi utánzás (mimézis) nemcsak hátra, a múlt felé fordulhat, hanem előre, a jövő felé is. Az ember Janus-arcú lény: előre nézünk és hátra.
De ki volt Janus? A régi rómaiak egyik legősibb istene, aki reggel kitárja és este bezárja az ég kapuit. Alighanem ezért lett minden bemenet és kijárat, minden ajtó és kapu istene, a kezdet és a vég. Kettős jelentését, illetve szerepét az ókori szobrokon úgy ábrázolták, hogy
két szakállas férfifej a tarkójuknál összenőtt – az egyik arc öreg, a másik még ifjú. Ellentétes irányba fordulva ketten együtt (!) mindent látnak: vissza, a múltba és előre, a jövőbe tekintve.
Ez az antik római szemlélet a zsidó–keresztény gondolkodásban is tetten érhető. Az ember olyan, mint a csónakban az evezős: háttal ül a célnak, úgy lapátol előre, a jövő felé. Amit lát, az az út- és időszakasz, amit már megtett, ami mögötte van. Ez a Kierkegaardtól származó kép plasztikusan érzékelteti, hogy az ószövetségi időszemléletből kiinduló keresztény ember szeme előtt nem a jövő van, hanem a múlt – a múltjából próbálja megérteni, mi létének értelme és feladata a jövőre nézve.
Múlt és jövő – hagyományőrzés és megújulás, konzerváció és innováció – együtt, egymással kölcsönhatásban határozza meg utunkat a jelenben.
Lukacs egy helyütt idézi egyik mesterét, Johan Huizinga holland történészt:
A múlttal való közvetlen kapcsolat érzése olyan mély, mint a legtisztább műélvezet, szinte eksztatikus érzés… az ember úgy érzi, hogy a dolgok lényegére tapint, hogy a történelmen keresztül megtapasztalja az igazságot.
A múlttal való közvetlen kapcsolat századokon át jellemezte – és meghatározta – a nagy magyar költők, írók, tudósok, politikusok, publicisták gondolkodását. A gazdag magyar történelmi hagyomány egyik fő eleme az alkotmány. Ahogy harminc éve, most is fontosnak tartom idézni Kemény Zsigmond – aki amellett, hogy jelentős regényíró volt, a magyar történetpolitikai gondolkodás és publicisztika egyik legnagyobb alakja – 1850-ben megjelent híres röpiratát:
Hazánk ősi alkotmányának, Magyarország elismert önállóságának szelleme, mint az élet lehe, körülborított minden egyént. Benne mozgottunk. Általa lélegzettünk.
(Forradalom után) Ma is egyetértek ama megállapításával, hogy „e nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni”.
