Már jó ideje úgy látom az ősi (azaz történeti) alkotmány szerepét, ahogy Reményik Sándor Mi a magyar? című, 1941-ben írt versében oly plasztikusan ábrázolta:

 Vagyis az alkotmány az a képkeret, amelyben – a Himnuszban és a Szózatban is kiemelt – honfoglaló Árpád vezér óta elmúlt több mint 1100 év „hős magzatjai”, azaz mintegy negyvenöt nemzedék életképei, képsorozatai mint egy végtelen film kockái peregnek a szemünk előtt. 

Babits Mihály írta A magyar jellemről 1939-ben megjelent nagy esszéjében: a magyar a változó világban hagyományosan „posztulál” valami állandóságot. Az egyik ilyen országának állandósága, a „Szent Korona területe”, ezer esztendő óta. Minden hódítás és csonkítás, szétdarabolás ellenére a magyar mindig ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. A másik eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya. 

 Ezért a magyar történelmi viselkedés „vezérlő csillagai” az elvek fenntartása s a jogfolytonosság.

A magyar történeti alkotmány – Korszakok és kihívások címmel igen figyelemreméltó tanulmánykötetet publikált tavaly a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Egyetemi Kiadója. Különböző tudományos hátterű magyar és brit politika- és eszmetörténészek, jogtudósok, politikai filozófusok a történeti alkotmány fogalmára, a magyar politikai gondolkodásban és gyakorlatban betöltött szerepére, illetve a jogfolytonosság és megszakítottság alternatívájára fókuszálva arra a kérdésre is megpróbálnak válaszolni, hogy az ezeréves Magyarországnak vajon egyetlen vagy esetleg több történeti alkotmánya is van-e.

Az izgalmas és tanulságos időutazás új és újszerű felfedezéseit itt és most nem tudom számba venni, csak két megállapítást emelnék ki. Először azt, hogy a középkortól egészen a XX. század közepéig a történeti alkotmány számtalan, radikálisan különböző politikai és társadalmi rendszert élt túl, ráadásul úgy, hogy elfogadható módon teljesített a társadalmi interakciók koordinálását tekintve. Fontos állítás, hogy 

Másodszor, a kötet utószavában a Hörcher Ferenc–Pócza Kálmán szerzőpáros rokonszenvesen és egyben meggyőzően érvel amellett, hogy mivel 1944–1945-ben a magyar politikai közösség alkotmányos hagyománya megszakadt, közösségi identitása megtört, újra kell építeni az érzelmi kötelékeket. A történeti alkotmány felélesztése szerintük 

 Az alkotmánynak ugyanis a politikai hatalom megalapozásán és korlátozásán túl van egy szimbolikus dimenziója is, ami összefoglalja a nemzet múltjának releváns értelmezéseit, az alkotmányos mítoszokat, emléknapokat és a társadalmi rend megfelelő formájáról szóló politikai diskurzusokat is, s éppen ennek révén hozzájárulhat (ahogy századokon át, nemzedékről nemzedékre hozzájárult) a társadalmi kohézióhoz.

A történeti alkotmány tehát nem a nosztalgiázás, a múltba révedés tárgya, hanem – az élő és ható nemzeti hagyomány szerves részeként – a közösségi identitás és a közösségépítés alapja lehet a jelenben! Mert, ahogy Szabó Zoltán írta nyolcvanöt éve a Magyar Nemzetben: a múlt nemcsak az, ami bevégeztetett, hanem olyasmi is, ami folytatódik. 

Ezért tértem most én is vissza ahhoz a régi vesszőparipámhoz, hogy az ember Janus-arcú: egyszerre nézünk előre és hátra is, mert valami újat csak a múlt újragondolása és újraélése által hozhatunk létre. 

 Ha valamit, ezt az elmúlt harminc év alatt elég jól megtanultam és megtapasztaltam.