Lázár János le ne mondjon!

Mostanában rájár a rúd a magyar vasútra. Egyre több önmagába zárt szédelgő öli meg magát szándékosan vagy véletlenül a vonat elé lépve, mindennaposak a vasúti átjárókban történő ütközések, a minap siklott ki a felújítás elmaradása miatt szerelvény a Keleti pályaudvaron, és az említettektől nem teljesen függetlenül a késések is rombolják az utazóközönség bizalmát, rontják az emberek közérzetét.

Ráadásul a globalista baloldal felvette a közösségi közlekedést az egészségügy és az oktatás mellé olyan témának permanens kormánybuktató kampányához, amelyen keresztül hatékonyan lehet terjeszteni a minden rossz, minden az összeomlás szélén áll, itt már élni sem lehet hangulatát.

De javaslom mindenkinek, a vágányok mellett tessék vigyázni, ne hagyjuk magunkat megvezetni.

Gyerekkoromban olvastam egy könyvét Moldova Györgynek, ami olyan pontossággal világított rá a magyar néplélek máig velünk élő problémáinak gyökerére, amit azóta sem tudott felülmúlni senki. Az Akit a mozdony füstje megcsapott című irodalmi igényességű szociográfia sokkal több mint látlelet a magyar vasút korabeli állapotáról. Magyarázatot ad arra is, az óriási technikai fejlődés ellenére, hogy a sokkal modernebb körülmények között miért maradhatott olyan minden ma is a MÁV háza táján, mint akkoriban volt. Az autósokra szokták mondani, hogy személyiségük torzulásai, sem Istent, sem embert nem ismerő önzőségük, kivagyiságuk, önmagukon kívül senkit figyelembe nem vevő önteltségük tökéletesen leképeződik abban a viselkedésben, ahogyan vezetnek az utakon. Nagyon úgy tűnik, a közösségi közlekedés állapotában pedig egyszerre van jelen az egész társadalom minden betegsége és nagyszerűsége. Mint ahogy elsuhan a hatvanéves csotresz mozdony mellett az emeletes villanymotorvonat.

Az olvasott ember tehát nem vezethető meg azzal a primitív propagandával, hogy minden késésért Lázár János miniszter a hibás.

Gondoljunk a kis vidéki állomás bejárati váltójának kezelőjére, akit minden áthaladó gyorsvonat két imára késztet. Az elsőre akkor, amikor megérkezik az ütött-kopott, több éve cserére érett sínekre, a másikra akkor, amikor valamilyen rejtélyes ok, véletlen vakszerencse folytán most sem siklik ki. Szóval veszélyes üzemről beszélünk, amióta csak elindult az első fekete füstöt okádó gőzös Vácra. Illenék azzal a felelősséggel megszólalni ügyében, amit ez a veszélyesség megkövetel.

A demagóg ellenzéki rikácsolás azon része természetesen jogos, hogy a kormány tegyen meg mindent annak érdekében, hogy csökkenjen ez a veszély a lehető legkisebb mértékűre, és jussunk el úti célunkhoz jóval rövidebb idő alatt, mint száz éve.

A felelőtlen hőbörgést éppen az különbözteti meg a felelős döntéstől, hogy utóbbi összefüggéseiben látja és láttatja a sok égető problémát, és a kijavításukra úgy rendel erőforrásokat, hogy közben tudja, képtelenség egyszerre mindent helyrehozni, ezért sorrendet állít, tervez és szervez.

Ennél persze sokkal könnyebb kiállni a peronra, és a miniszter lemondását követelni, mert ismét nem érkezett meg időre a hat húszas.

Nemrég elütött valakit a Szegedről indult intercity, emiatt Kistelek előtt vesztegelt órákig. A menetrendben következő szerelvény melléje állt, arra tudtak átszállni az utasok. Amikor Budapesten szerettek volna lenni, éppen hogy megérkeztek Kecskemétre. Egyik ismerősöm ott volt közöttük, és elképedve mesélte, hogy barátja éppen Pekingből tartott Sanghajba a szuperexpresszel, és nem sokkal tartott hosszabb ideig az útja, mint azoké, akik aznap Szegedről a fővárosba szerettek volna eljutni.

Ki ezért a felelős? Sokat gondolkodtam, mi lehetne ilyenkor a gyorsabb megoldás. Ám ha lehetne is rövidebb a helyszínelés – amit különösen halálos baleset esetében kétlek –, a mozdonyvezető akkor sem tudja folytatni a munkáját, ha őt, esetleg a mozdonyt le kell cserélni, az ugyanis ugyanolyan hosszadalmas, mint bevárni a mentesítő szerelvényt, esetleg buszt. Ha borul a menetrend, az kihatással van az egész vonal minden járatára, és minimum fél nap, mire helyreáll a közlekedés. Ennyi ideje van minden egyes hasonló esetben Magyar Péternek terjeszteni a tudományos mindensz…rizmus jegyében a fokozottan rossz közérzetet, hiszen mindenki át tudja élni, milyen a tehetetlen várakozás egy álló szerelvény kocsijában, lekésve munkát, üzletet, élményt vagy szerelmet. Ha pedig jó sokan érzik magukat borzalmasan, az Orbán-fóbiások arcán halvány mosoly fut át, és azonnal a megkaparintható koncok lebegnek lelki szemeik előtt.

De éppen ezért gondolom, hogy honfitársaim józanabb többsége nem ül fel a pöcegödrök aljára süllyedt színvonalú ellenzéki demagógiának. Nem a rendőrt és a vasutast kellene hülyéznünk, nem a kormányt kellene minden bajunkért hibáztatnunk.

Nem ártana inkább mélyen magába néznie mindenkinek – élünkön persze a politikusokkal –, és megvizsgálni, megtettünk-e mindent a saját hatókörünkben, hogy a ránk bízott dolgok jobban menjenek, hatékonyabban szolgálják életünket, nagyobb rendben legyenek. Mert ez lenne az alapfeltétele annak, hogy az olyan közös dolgaink, mint a vasút is, pontosabban, gördülékenyebben működjenek.