2010-es ottjártunkkor rabtartóik valamiféle luxusfogházként igyekeztek bemutatni a börtöntelepet. A globális terrorizmus – perek híján vélt vagy valós – nehézfiúi (akkor éppen 174 fő) tájképeket, csendéleteket festve, zsír­krétával satírozva múlatták évtizedekre nyúlt szabadidejüket az amerikai adófizetők pénzén. A könyvtárban az idősebbek köré­ben (nem vicc!) Tom és Jerry kalandjai voltak a legnépszerűbb DVD-k, a fiatalabbak inkább az akciófilmeket kedvelték. De rongyosra forgatták arab kiadásban Harry Potter kaland­jait, az egyetlen orosz nyelven olvasónak pedig Tolsztoj Háború és békéjét és hasonlókat rendelt a táborvezetés. Akkoriban a foglyok kényszertáplálásának ügye foglalkoztatta a nemzetközi közvéleményt.

Mindenesetre groteszk világ tárult elénk ezen a jogi senki földjén. Ahogyan a mai világpolitikai álláspontokat tekintve az is abszurd, hogy miközben az MSZP-vezetésű Medgyessy-kormány a 2000-es évek első felében az akkori amerikai politika feltétlen szolgálatába szegődött (a D–209-es elvtárs és barátai 1990 után egy esélyt kaptak még a Nyugattól; értsd, nem kettőt), Gerhard Schröder német szociál­demokrata kancellár nem szállt be a „készségesek koalíciójába”.

Ma Oroszország és Ukrajna ügyében éppen fordított a helyzet a mindenen vigyorgó, gumiképű Olaf Scholzcal. Mindig érdekes megfigyelni a világpolitika és a tömegkultúra összjátékát is: a jelenlegi amerikai külügyminiszter, Antony Blinken és a feltétlen Amerika-barát washingtoni magyar exnagykövet, Simonyi András amatőr zenészekként történetesen a Készségesek koalíciója elnevezésű zenekarban muzsikáltak együtt. A magyarok készségességét akarta kifejezni a Bajnai-kormány is, amikor az amerikaiak már rájöttek arra: összeszedniük könnyebb volt a guantánamói foglyokat, mint megszabadulniuk tőlük. Ekkor már próbálták a külföldre is rásózni őket. Ennek összehangolására egy hazánkban is jól ismert diplomatát is felkértek, ám ­Daniel Fried­nek, valamint utódjának a bicskája is beletört az ügybe.

Mindenesetre 2009 decemberében – micsoda véletlenek vannak, Bajnai Gordon fehér házi látogatása előtt három nappal! – megérkezett Magyarországra az akkor 44 éves „519-es fogoly”, egy gázai palesztin férfi, aki itteni szabadon bocsátása után feladta a leckét a magyar titkosszolgálatoknak. (Obama ezzel együtt sem tudott időt szakítani Bajnaira, akinek így Joe Biden alelnökkel kellett beérnie.) 

Sőt a guantánamói foglyok számának további csökkenésével – például azért, mert meghalnak – még magasabb összeget tesz majd ki a számla.

A más országokat morálisan pellengérre állító amerikai külpolitikát számos szégyenfolt hiteltelenítette az elmúlt évtizedekben. Ezek gyakran, bár nem kizárólag Amerika nagy és kétes megítélésű háborúihoz kapcsolódnak. Hozzájuk sorolható a vietnámi, My Lai-i vérengzés vagy az iraki Abu Ghraib mellett az afganisztáni háború nyomán kialakított Guan­tánamo is. A különbség az, hogy utóbbi a jelennek is része. Bidennek egyébként hírek szerint nem volt szerencséje azzal, hogy a Ha­mász tavalyi izraeli terrortámadása az utolsó pillanatban keresztülhúzta a tervét, hogy rásózzon néhány foglyot Ománra. De az amerikai elnöknek így is csaknem három éve lett volna arra, hogy betartsa a Guantánamo bezárására tett ígéretét, amit nem tett meg. Pedig ebben az esetben morálisan érvényesebb lenne a szava, amellyel kioktatja Izraelt, hogyan kell helyesen küzdeni a terrorizmus ellen.

Végül a szeptember 11-i háromezer áldozat családtagjainak is tisztább elégtétel lenne, ha az al-Kaida terroristáinak életben maradt cinkosait tisztességes eljárással vonnák felelősségre. Guantánamo olyan, mintha Magyarország megállapodna Borzasztóföldével, hogy egy ottani telepen, a magyar és az uniós normákat megkerülve tartsák fogva a legkellemetlenebb őrizeteseinket. 

Még talán annál is nagyobbat, mint hogy nem tarthattak LMBTQ-konferenciát az Országházban.