Amikor e sorok írója 2010 augusztusában Guantánamón járt – szerencsére nem őrizetesként, hanem újságírócsoporttal –, a foglyok számára is jól látható helyen, az angol mellett arab nyelven is kifüggesztették már Barack Obama akkori elnök rendeletét: a 2002 elején megnyitott szégyentábort be kell zárni. De ez a mai napig nem történt meg, sőt a jelek szerint a közeljövőben nem is fog. Gondolhatnánk, egyetlen ország sem tökéletes, ne lássuk meg a szálkát más szemében, ha a magunkéban a gerendát sem leljük. Csak éppen pont az Egyesült Államok lép folyamatosan fel mindent mindenkinél jobban tudóként, besserwisser módjára.
Sajnos David Pressman budapesti nagykövet személyében rendkívül túlmozgásos képviselőjét fogtuk ki ennek a hozzáállásnak; öröm az ürömben, hogy januárban talán hazamegy végre az övéihez.
Az éves amerikai emberjogi jelentés a világ országairól – amelynek megtételére a washingtoni kongresszus kötelezi a külügyet – évről évre amúgy is előhívja a „bagoly mondja verébnek” érzését, Pressman azonban ittléte alatt folyamatosan kifogásol valamit, műfelháborodásainak alkalmával a nyilvánosságban is kiadós fürdőt véve. Legutóbb azt nehezményezte, hogy az Országházban nem tarthattak LMBTQ-konferenciát (mi köze hozzá?), illetve az ukrán menekültek itteni helyzetét is nehezményezte (mi köze ehhez is?). Szeptember 11-e e heti évfordulója most alkalmat ad neki, hogy Guantánamo tanulságain is elgondolkozzon, mégpedig ezúttal mindenki szempontjából ingyen és bérmentve, ezzel ugyanis kivételesen semmit nem használ magyarországi lieblingjeinek.
A 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadások nyomán az Egyesült Államok a rákövetkező hónapban megtámadta Afganisztánt. Jó kérdés, miért éppen azt; egy volt washingtoni diplomata ismerősöm válasza: mert Pakisztánt azért mégsem lehetett, majd elkezdte begyűjteni azokat az embereket, akiket a biztonságát veszélyeztető terroristáknak tartott. Így hozták létre a Kuba szigetén lévő amerikai támaszponton a fogolytábort. Mégpedig azért, mert Guantánamo nem amerikai föld, így hiába az angolszász jog és a habeas corpus könyvtárnyi irodalma, az ottani őrizeteseket – legalábbis egy ideig – nem védte semmi. Az amerikai jog dicséretére legyen mondva, később már valamelyest igen, legalább papíron, sőt foglyok a washingtoni legfelső bíróságon pert nyertek a hivatalban lévő elnökkel, George W. Bushsal szemben a jogtalanul elhúzódó fogva tartásuk miatt. Valóban nem minden országban lehet pert nyerni a legfelső (vagy akármilyen) szinten az elnökkel szemben.
Ám ez nem minden. Guantánamo továbbra is Amerika szégyenfoltja maradt, időtlen idők óta vádemelés nélkül is tartanak ott embereket, meglehet, nem ministránsfiúkról van szó, de itt és most a jogállamiságról beszélünk, ugye, ha már ez lett napjaink politikai furkósbotja.
Összesen mintegy nyolcszázan fordultak meg ott, a foglyok száma egyazon időben a hétszázat is megközelítette, most harmincan, ha lehetnek. A bő két évtized alatt amerikai elnökök és elnökjelöltek fogadkoztak, hogy lakatot tesznek Guantánamóra, ez azonban a politikai teszetoszaság, a széthúzó érdekek, a fránya közjogi hatalommegosztás áldozatává vált. A józanabbak már Washingtonban is időben megértették, hogy a hírhedt, kínzásoktól sem mentes telepen a narancssárga fegyencruhában térdepeltetett és rabláncon hurcibált foglyokról készült felvételek a legkevésbé sem szolgálják az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeit. Amerika szövetséget akart építeni a terrorellenes háború jegyében, Guantánamo, valamint a 2003-ban indított iraki háború szégyenfoltja, az Abu Ghraib börtön képeit azonban joggal fogadták ellenségesen a muszlim-arab világban.
