Hogy a történelem megszállása olykor húsba vágóbb szükséglet, mint területek bekebelezése vagy népcsoportok igába hajtása, arra a Kárpát-medence és maga Közép- és Kelet-Európa garantálja a legsötétebb példákat. Arra biztosan, hogy e kétféle stratégiai igény nem különülhet el egymástól, ha igazán ütőképes és tartós hódítás a cél. Megkaparintani egy földet, és újratelepíteni, azaz új mítoszokkal, új hősökkel, új hőstettekkel retusálni annak történelmét – a XX. századi Magyarországnak is sokszor megszenvedett, súlyos tapasztalata ez, amelyből a XXI. századi Magyarország vonta le nem kevésbé súlyos következtetéseit.
Legfőképpen azt, hogy szuverén, magabiztos és a tények tiszteletén alapuló emlékezetpolitika nélkül nincs teljes értékű nemzettudat, nincs egészséges identitású nemzeti közösség, tehát nincs szuverén állam. Hogy az emlékezetpolitika szükségképpen identitáspolitika is, egyik a másik nélkül értelmét és létjogosultságát veszti.
Csakhogy Kelet-Közép-Európa országaiban még egy történelmi kolonc akadályozza az emlékezetpolitika működését. Csingiz Ajtmatov kirgiz író idéz fel – vagy éppenséggel alkot meg – Az évszázadnál hosszabb ez a nap című, 1981-es regényében egy kegyetlen belső-ázsiai legendát arról, ahogy a zsuanzsuanok hajdan elbántak hadifoglyaikkal.
Frissen levágott teve nyakbőrét húzták a kopaszra borotvált legények fejére, majd kitették őket a perzselő pusztába, hogy a tevebőr lassan ráfeszüljön a koponyájukra.
A legtöbben nem élték túl a kínzást, de aki igen, az örökre elvesztette emlékeit: „Mankurt lett belőle, rab, aki nem emlékszik a múltjára” – írja Ajtmatov, hozzátéve: „Egyenértékű lévén a szótlan állattal, tökéletesen engedelmes és veszélytelen volt. […] A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte.” Az eredetétől, történelmétől, családjától, népétől, hovatartozásától megfosztott ajtmatovi embertípus alapján nyert polgárjogot a Szovjetunió területén a „mankurtizacija” kifejezés, amely az identitás eltörlését és a gyökerektől elszakítást jelentette.
Nos, a „mankurtizáció” kísérleti terepe volt az összes szovjet bábállam, így az 1949 és 1989 közötti Magyarország is. A kísérlet olyannyira jól sikerült, hogy hazánk újrapolgárosodásának, történelem- és hagyománytisztelő, de a jövő horizontját fürkésző középosztálya újrateremtésének még most is sokszor akadálya a tovább élő Homo sovieticus, a hagyománytudatától megfosztott, nemzeti kultúrája, közösségi traumái és örömei iránt közömbös figura, aki mankurti örökségét a Kádár János fémjelezte korszakból örökíti tovább nemzedékről nemzedékre.
A magyar emlékezetpolitika tehát arra van kényszerítve, hogy a kommunista identitásrombolás perzselő pusztáiból induljon el, és legalább egy évszázadnyi hátrányt dolgozzon le.
Csakhogy túl a történelem retusálásán és túl a történelem elvételén van még egy koloncunk. Az első világégést követő békediktátumok ugyanis, amelyek az egész XX. századot kényszerpályára állították, és előkészítették a terepet a különféle színű diktatúráknak, Magyarország területének feldarabolását követően emlékezetpolitikai hidegháborút is kirobbantottak a Kárpát-medencében. A hazánkból kihasított régiókkal gyarapodó új államalakulatok ugyanis szinte minden gazdasági szükségletüknél fontosabbnak tartották visszamenőlegesen is igazolni jussukat. A nem létező hősi múlt megteremtése természetes szükségszerűség egy történeti-területi jogokat támasztó, e jogokat a messzi múltba visszavetítő többségi közösség számára, amelynek tagjai egy kolozsvári étterem Wiener Schnitzeljében is képesek Nagy-Magyarország térképét vizionálni – és gasztronómiai revizionizmust kiáltani…
A mai magyar emlékezetpolitikának a fenti történelmi okok miatt kellett szédítő hátrányt ledolgoznia. Először is a történelem szemétdombjára száműzni a zűrzavaros, mégis makacsul tovább élő elemeket, amelyek gátjai a szellemi visszapolgárosodásnak. Újra közösséggé kovácsolnia a határokkal szétszabdalt nemzettestet a Kárpát-medencében, hogy a mai ausztriai Burgenlandtól a szlovákiai Felvidéken és az ukrajnai Kárpátalján át a romániai Erdély és a délszláv államok magyar kisebbségeiig újra összenőjön kulturális és identitásösszegző értelemben, ami összetartozik.
Szembenézni a történelmi bűnökkel, mindazzal, amit külső és belső erők nyomására a honi nácik és kommunisták elkövettek saját nemzettársaik és nemzetük ellen, ellentmondást nem tűrőn nyomatékosítva azt is, hogy a magyar holokauszt az egész magyar nemzet tragédiája – amint Orbán Viktor miniszterelnök deklarálta 2014-ben, amelyet a holokauszt emlékévévé nyilvánított a kormány.
És 2001 óta minden év április 16-án megemlékezünk a soá magyar áldozatairól. Február 25. a kommunista diktatúra áldozatainak, január 19. a magyarországi németek elhurcolásának, november 25. a szovjet Gulag-szigetvilágba deportált magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja lett.
Új emlékhelyek, új emléknapok és emlékévek születtek meg Orbán Viktor kormányainak regnálása alatt, hogy a magyar emlékezetpolitika ne csak hátrányleküzdő, hanem rehabilitáló és jövőmegalapozó is legyen. És a magyar történelmi folytonosság visszaállítója. A 2011-ben megszületett új alaptörvényünk – amely a sztálinista alapokon megalkotott régit váltotta le – kimondja, hogy „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”.
Kimondja továbbá, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket”. Ezt a célt szolgálja minden évben a nemzeti összetartozás napja, június 4-e is, mely napon 1920-ban Magyarország képviselői ellenjegyezték a trianoni békediktátumot.
És új alaptörvényünk kimondja azt is, hogy „a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”. Talán ez a magyar emlékezetpolitika legfontosabb alapelve. Minden mankurtizáció ellenszéruma.
A szerző a Magyar Összetartozás Intézete igazgatója, írása a Die Tagespostban jelent meg
