Hogy a történelem megszállása olykor húsba vágóbb szükséglet, mint területek bekebelezése vagy népcsoportok igába hajtása, arra a Kárpát-medence és maga Közép- és Kelet-Európa garantálja a legsötétebb példákat. Arra biztosan, hogy e kétféle stratégiai igény nem különülhet el egymástól, ha igazán ütőképes és tartós hódítás a cél. Megkaparintani egy földet, és újratelepíteni, azaz új mítoszokkal, új hősökkel, új hőstettekkel retusálni annak történelmét – a XX. századi Magyarországnak is sokszor megszenvedett, súlyos tapasztalata ez, amelyből a XXI. századi Magyarország vonta le nem kevésbé súlyos következtetéseit.
Legfőképpen azt, hogy szuverén, magabiztos és a tények tiszteletén alapuló emlékezetpolitika nélkül nincs teljes értékű nemzettudat, nincs egészséges identitású nemzeti közösség, tehát nincs szuverén állam. Hogy az emlékezetpolitika szükségképpen identitáspolitika is, egyik a másik nélkül értelmét és létjogosultságát veszti.
Csakhogy Kelet-Közép-Európa országaiban még egy történelmi kolonc akadályozza az emlékezetpolitika működését. Csingiz Ajtmatov kirgiz író idéz fel – vagy éppenséggel alkot meg – Az évszázadnál hosszabb ez a nap című, 1981-es regényében egy kegyetlen belső-ázsiai legendát arról, ahogy a zsuanzsuanok hajdan elbántak hadifoglyaikkal.
Frissen levágott teve nyakbőrét húzták a kopaszra borotvált legények fejére, majd kitették őket a perzselő pusztába, hogy a tevebőr lassan ráfeszüljön a koponyájukra.
A legtöbben nem élték túl a kínzást, de aki igen, az örökre elvesztette emlékeit: „Mankurt lett belőle, rab, aki nem emlékszik a múltjára” – írja Ajtmatov, hozzátéve: „Egyenértékű lévén a szótlan állattal, tökéletesen engedelmes és veszélytelen volt. […] A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte.” Az eredetétől, történelmétől, családjától, népétől, hovatartozásától megfosztott ajtmatovi embertípus alapján nyert polgárjogot a Szovjetunió területén a „mankurtizacija” kifejezés, amely az identitás eltörlését és a gyökerektől elszakítást jelentette.