Nos, a „mankurtizáció” kísérleti terepe volt az összes szovjet bábállam, így az 1949 és 1989 közötti Magyarország is. A kísérlet olyannyira jól sikerült, hogy hazánk újrapolgárosodásának, történelem- és hagyománytisztelő, de a jövő horizontját fürkésző középosztálya újrateremtésének még most is sokszor akadálya a tovább élő Homo sovieticus, a hagyománytudatától megfosztott, nemzeti kultúrája, közösségi traumái és örömei iránt közömbös figura, aki mankurti örökségét a Kádár János fémjelezte korszakból örökíti tovább nemzedékről nemzedékre.

Csakhogy túl a történelem retusálásán és túl a történelem elvételén van még egy koloncunk. Az első világégést követő békediktátumok ugyanis, amelyek az egész XX. századot kényszerpályára állították, és előkészítették a terepet a különféle színű diktatúráknak, Magyarország területének feldarabolását követően emlékezetpolitikai hidegháborút is kirobbantottak a Kárpát-medencében. A hazánkból kihasított régiókkal gyarapodó új államalakulatok ugyanis szinte minden gazdasági szükségletüknél fontosabbnak tartották visszamenőlegesen is igazolni jussukat. A nem létező hősi múlt megteremtése természetes szükségszerűség egy történeti-területi jogokat támasztó, e jogokat a messzi múltba visszavetítő többségi közösség számára, amelynek tagjai egy kolozsvári étterem Wiener Schnitzeljében is képesek Nagy-Magyarország térképét vizionálni – és gasztronómiai revizionizmust kiáltani…

A mai magyar emlékezetpolitikának a fenti történelmi okok miatt kellett szédítő hátrányt ledolgoznia. Először is a történelem szemétdombjára száműzni a zűrzavaros, mégis makacsul tovább élő elemeket, amelyek gátjai a szellemi visszapolgárosodásnak. Újra közösséggé kovácsolnia a határokkal szétszabdalt nemzettestet a Kárpát-medencében, hogy a mai ausztriai Burgenlandtól a szlovákiai Felvidéken és az ukrajnai Kárpátalján át a romániai Erdély és a délszláv államok magyar kisebbségeiig újra összenőjön kulturális és identitásösszegző értelemben, ami összetartozik. 

És 2001 óta minden év április 16-án megemlékezünk a soá magyar áldozatairól. Február 25. a kommunista diktatúra áldozatainak, január 19. a magyarországi németek elhurcolásának, november 25. a szovjet Gulag-szigetvilágba deportált magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja lett.

Új emlékhelyek, új emléknapok és emlékévek születtek meg Orbán Viktor kormányainak regnálása alatt, hogy a magyar emlékezetpolitika ne csak hátrányleküzdő, hanem rehabilitáló és jövőmegalapozó is legyen. És a magyar történelmi folytonosság visszaállítója. A 2011-ben megszületett új alaptörvényünk – amely a sztálinista alapokon megalkotott régit váltotta le – kimondja, hogy „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”. 

Kimondja továbbá, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket”. Ezt a célt szolgálja minden évben a nemzeti összetartozás napja, június 4-e is, mely napon 1920-ban Magyarország képviselői ellenjegyezték a trianoni békediktátumot.

És új alaptörvényünk kimondja azt is, hogy „a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”. Talán ez a magyar emlékezetpolitika legfontosabb alapelve. Minden mankurtizáció ellenszéruma.

A szerző a Magyar Összetartozás Intézete igazgatója, írása a Die Tagespostban jelent meg