Ilyesmi ritkán kerül a történelemkönyvek szilárd tényei közé, de villámsújtotta emberek nélkül feltehetően ma nem volna erdélyi főnemesi történet. Sem kastély-visszafoglaló mozgalom, sem jóvátételi háború – és nem volna új, biztató lendület a magyarság megmaradástörténetében sem. Ráadásul ezek a történelemformáló villámok a lehető legbizarrabb helyen csapkodnak: hol egy isten háta mögötti templom küszöbén, hol egy romos kastély kőfalánál, hol éppen egy elmeotthon ápoltjai között. Hogy akit eltalálnak, soha többé ne legyen képes addigi életét élni, elhagyja kényelmes létformája biztonságát, és vakon belevesse magát abba a zűrzavarba, amelyet erdélyi magyar szórványvilágnak hívnak.
Méghozzá megkétszerezve: magyarként is, és arisztokrataként is szórványnak, ami nem éppen a felhőtlen életpálya biztosítéka.
Hazatérés a Székelyföldre
Az ősi székely főnemesi család, a Kálnokyak sorában több ilyen villámsújtotta ember van. Például Kálnoky Tibor gróf, akinek sorsfordulata a háromszéki Köröspatak templománál következett be: két évvel a Ceausescu-rendszer bukása előtt, 1987-ben Nyugatról érkezve édesapjával titokban meglátogatta a hajdani birtokokat, beosontak a szinte üres istenházába, és amikor véget ért a mise, és kiléptek a kapun, már ott várta őket a falu összesereglett népe, mert gyorsan elterjedt a hír: visszatért a gróf. Idős parasztasszonyok csókoltak kezet az apának, a fiú meg órákkal később sírva fakadt, amint a falu fölötti dombon ült a két Kálnoky némán, megrendülve, a semmibe meredve. Aztán a fiú megtanul magyarul a nagyapa szerelmes leveleit és a Székely Oklevéltár iratait böngészve, úgyhogy eleinte nyelvemlékekbe illő székely magyart beszélt. S mára hazatelepült, egész birodalmat épített újjá a régi birtokokon, kastélyokat, udvarházakat újít fel, múzeumokat rendez be, brit királyt kalauzol barátként a székelyföldi vadvirágok között. És mindenekelőtt mintát ad sikeres, békés, de határozott történelemépítő modellhez.
A háború árnyékában
A másik villámsújtotta Kálnoky a napokban megjelent könyv szerzője, Boris, aki öccse nyomán ugyancsak feladta nyugat-európai életmódját, és a kilencvenes évek elején Budapestre költözött, hogy gyerekei magyarul tanulhassanak. Felmondta biztos lapszerkesztői állását a Die Weltnél, szabadúszó volt Magyarországon, majd törökországi és közel-keleti tudósító, napjainkban a Mathias Corvinus Collegium médiaiskoláját vezeti.
