Ha van olyan hely a világon, ahol az embernek a legkevésbé jutna eszébe a magyar kultúrát ünnepelni – vagy akármilyen nacionáléjú kultúrát –, a Líbiai-sivatag biztosan ilyen. Hiszen sok ezer kilométerre a szülőföldtől, a szemhatárig nyújtózó, penge alakú dűnék és a fekete sziklapiramisok között magának az embernek, de még az életnek sincs keresnivalója. Fogunk között csikorgó homokkal itt aztán végképp semmi nem ihlet arra, hogy Balassitól, Adytól, Kosztolányitól dünnyögjünk verssorokat vagy Bartók-dallamokat dudorásszunk – hogy éppen itt, a nagy okkersárga semmi közepén fogjon el bennünket a büszkeség magyarságunk miatt.

Nos, nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Néhány éve, amikor csaknem ezer kilométer mélységben bemerészkedtünk a Szahara szívébe, soknapnyi távolságra minden vízforrástól és túlélésre alkalmas területtől, oda, ahol a sivatagi rókák már szelídek, mint a kis herceg rókája, és a szomjas madarak az ember kezére szállnak, magyarságunk egyik legnagyobb ünnepét élhettük meg. Pedig csak egy kopár, omladozó kis tanúhegyet és egy még rozogább állapotú kőodút ejtettünk utunkba. 

Sivatagi expedíciónk egyik fő célpontja, ez az eltűnőben lévő csoda ugyanis alapjaiban változtatta meg a Szaharáról, a történelem előtti emberiségről és az éghajlatváltozásokról való gondolkodást.

Ez a félig berber, félig beduin férfiú legalább olyan szenvedélyesen számontartotta és kutatta gróf Almásy László, az „angol beteg” történetét – aki sem gróf, sem angol beteg nem volt –, mint mi magunk. Egy héten át tartó kalandozásunk során dzsippel végigjártuk vele Almásy titokzatos útvonalait, amelyeken még elhajigált üzemanyagkannáit is megtaláltuk, és amelyek egyetlen szent célt hivatottak beteljesíteni: igazolni, hogy a gyilkos sivatag közepén valaha élet virágzott – nem is akármilyen. Zsiráfok, vízilovak, antilopok nyüzsögtek mély tavak körül, nomád törzsek legeltettek és vadásztak ezekben a miniatűr édenkertekben, a zöld Szahara legmélyén, amikor még gyakori és bőséges esők tartották fent az életet, és a homok nem fojtott meg mindent. Almásy László hitt az elveszett oázisokban a Gilf-el Kebirnél, Egyiptom nyugati, Líbiával és Szudánnal határos senkiföldjén, ahol évtizedeken át nem esett eső, és ahová többé a nomádok sem igen merészkedtek be, mert odavesztek volna.

A Szaharában ugyanis nem lehet hibázni.

„A sivatag szélét érintő karavánutakról néhol nyomok vezettek a sivatag belsejébe, de senki sem tudta, hogy hová. Járhatatlan sziklavölgyekben emberkéz véste ábrákat láttak, de senki sem tudta, hogy kitől erednek. Csak a beduin merészkedett a sivatag belsejébe. Az egyik törzs a másik elől titkolta az egyes források és legelőterületek helyét, és ha néha, nagy ritkán egyik-másik ősz szakállú karavánvezető mesélni kezdett a sivatag titokzatos útjairól, nem tudta senki, hogy valóság-e az, amit mond, vagy az Ezeregyéjszaka meséit szövi beszédjébe” – írta Almásy az 1937-ben kiadott Levegőben, homokon című könyvében.

Ő, az autó- és repülőbolond, a sivatag megszállottja, Abu Ramla, a Homok Atyja, ahogy a beduinok áhítattal emlegették, ő, Almásy László, aki számos világrekordot beállított, többek között azzal, hogy először vitt repülővel püspököt, a szombathelyi Mikes Jánost a Vatikánba, és aki IV. Károly sofőrje volt, amikor az királypuccsra készült, nos ő mégis bemerészkedett a homoktenger belsejébe. Egy távoli ország fiaként, aki nem akart „bennszülötteket” gyarmatosítani, sem zászlókat kitűzni, hanem pusztán feltárni és megismertetni.

Együtt lélegezni egy láthatatlan világgal.

Így lehetséges az, hogy miközben versenyt futott a pénzzel, paripával, legmodernebb technikával kistafírozott nyugat-európai tudósokkal, olykor fürdőnadrágban és szabadidőcipőben ugrándozva a sziklákon, fillérekből gazdálkodva és még Rommelt és a Wehrmachtot is kihasználva, csak hogy finanszírozzák sivatagjárását, végül megtalálta az elveszett oázisokat. Ólmos hendikeppel induló magyar tudósként, akit még saját hazája sem vett komolyan, feltérképezte a Föld utolsó fehér foltjait, de még a történelem előtti történelem homályába is bevilágított.

Például az Úszók barlangjára bukkanva, amelynek falán fura, pókhasú, vörös emberkék lebegnek, fickándoznak, mellúszó mozdulatokat tesznek. Mármint a Szahara kellős közepén. Amikor a barlang szája előtt még víz fodrozódott, ahová a vadászok belevethették magukat egy-egy kimerítő hajsza után. Amikor tízezer éve a klímaváltozás még nem változtatta emberfeletti és embertelen szépségű, de halálos csapdává a Szaharát.

Ezt a – ahogyan ma mondanák – paradigmaváltó felfedezést azonban csoda, hogy a világ most is Almásy László nevéhez köti. Ugyanis a magyar kutató elkövette azt a nagyvonalú hibát, hogy felfedezését megosztotta a korszak egyik legnagyobb Afrika-kutatójával, Leo Frobeniussal, akit szívesen el is kalauzolt a lelőhelyekre. Amikor hazatértek, Frobenius viszonozta a szívélyességet: világgá kürtölte, hogy szenzációs sziklafestményeket fedezett fel a sivatagban, Almásyt is megemlítve persze: kiváló sofőrként…

Bár a mai napig találnak újabb és újabb csodabarlangokat a Gilf el-Kebirben, többek között az Úszók barlangjától alig tíz kilométerre fekvő Szörnyek barlangját, amelyben harcoló és lefejezett emberek, vértó körül táncoló figurák és különféle hátborzongató teremtmények láthatók, Almásy László tette ezt lehetővé. Szinte eszköztelenül, az életét ezerszer is kockára téve, tudományos elismerés és bátorítás nélkül, hazájából 1945 után száműzve, de mérhetetlen szenvedéllyel, bátorsággal és alázattal. A Juliánus barátok, Kőrösi Csoma Sándorok, Vámbéry Árminok, Stein Aurélok sorába illeszkedve. Ezért ünneplem én őt és az ő Szaharáját, úszóit és szörnyeit is, amikor a magyar kultúrát ünneplem.

A szerző a Magyar Nemzet hétvégi melléklete, a Lugas vezető szerkesztője

Borítókép: Ősi őrlőkő a Dzsebel Almásy, azaz az  Almásy-hegy körzetében (Fotó: A szerző felvétele)