Ha van olyan hely a világon, ahol az embernek a legkevésbé jutna eszébe a magyar kultúrát ünnepelni – vagy akármilyen nacionáléjú kultúrát –, a Líbiai-sivatag biztosan ilyen. Hiszen sok ezer kilométerre a szülőföldtől, a szemhatárig nyújtózó, penge alakú dűnék és a fekete sziklapiramisok között magának az embernek, de még az életnek sincs keresnivalója. Fogunk között csikorgó homokkal itt aztán végképp semmi nem ihlet arra, hogy Balassitól, Adytól, Kosztolányitól dünnyögjünk verssorokat vagy Bartók-dallamokat dudorásszunk – hogy éppen itt, a nagy okkersárga semmi közepén fogjon el bennünket a büszkeség magyarságunk miatt.
Nos, nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Néhány éve, amikor csaknem ezer kilométer mélységben bemerészkedtünk a Szahara szívébe, soknapnyi távolságra minden vízforrástól és túlélésre alkalmas területtől, oda, ahol a sivatagi rókák már szelídek, mint a kis herceg rókája, és a szomjas madarak az ember kezére szállnak, magyarságunk egyik legnagyobb ünnepét élhettük meg. Pedig csak egy kopár, omladozó kis tanúhegyet és egy még rozogább állapotú kőodút ejtettünk utunkba.
Dzsebel Almásy – mutatott félig berber, félig beduin kalauzunk a kis hegyre, és hangja átszellemült lett –, Almásy-hegy. Egy magyar felfedező természetes emlékműve. Az Úszók barlangja – tessékeltek be bennünket aztán a szűkös, poros, fullasztó lyukba. Egy magyar tudós szenzációs felfedezése.
Sivatagi expedíciónk egyik fő célpontja, ez az eltűnőben lévő csoda ugyanis alapjaiban változtatta meg a Szaharáról, a történelem előtti emberiségről és az éghajlatváltozásokról való gondolkodást.
Ez a félig berber, félig beduin férfiú legalább olyan szenvedélyesen számontartotta és kutatta gróf Almásy László, az „angol beteg” történetét – aki sem gróf, sem angol beteg nem volt –, mint mi magunk. Egy héten át tartó kalandozásunk során dzsippel végigjártuk vele Almásy titokzatos útvonalait, amelyeken még elhajigált üzemanyagkannáit is megtaláltuk, és amelyek egyetlen szent célt hivatottak beteljesíteni: igazolni, hogy a gyilkos sivatag közepén valaha élet virágzott – nem is akármilyen. Zsiráfok, vízilovak, antilopok nyüzsögtek mély tavak körül, nomád törzsek legeltettek és vadásztak ezekben a miniatűr édenkertekben, a zöld Szahara legmélyén, amikor még gyakori és bőséges esők tartották fent az életet, és a homok nem fojtott meg mindent. Almásy László hitt az elveszett oázisokban a Gilf-el Kebirnél, Egyiptom nyugati, Líbiával és Szudánnal határos senkiföldjén, ahol évtizedeken át nem esett eső, és ahová többé a nomádok sem igen merészkedtek be, mert odavesztek volna.
