Egy érdekes Európa-felfogás kezdett elterjedni az 1950-es évek utáni évtizedekben. Az 1957-es római szerződésben az EU elődjeként létrehozott Közös Piac indulásakor az ennek elődjét jelentő Montánunió rossz tapasztalatai nyomán minden jogkört szigorúan a tagállamoknak adtak, nehogy elszakadjon ez a nemzetközi szervezet a létrehozó tagállamoktól. Az eleve Európai Egyesült Államok létrehozására törekvő, de ekkor vereséget szenvedő föderalisták azonban, belül maradva ennek apparátusi elitjében, állandó hátsó tervekkel igyekeztek ezt a helyzetet visszafordítani, és a mai EU története egy folyamatos kisebb-nagyobb puccsokkal tarkított történetként írható le.
Ebbe illik az Ernst B. Haas 1958-as művében létrehozott distinkció fokozatos átértelmezése az 1980-as évek végére, és a közvetlen tagállami EU-képviselet, illetve az uniós intézmények kettőse egy olyan értelmezést kapott, hogy az európai nemzeti tagállamok konszenzusa még nem jelenti Európa érdekeinek és értékeinek megvalósítását, hanem azt csak a tőle elszakított uniós akaratképzés tudja képviselni és hordozni.
Európát eszerint mintegy kívülről kell bevinni a partikuláris európai nemzetek tudatába, jóindulatúan rájuk kényszerítve ezt a közös Európát a felvilágosult, nemzeti elfogultságoktól független uniós intézmények által.
Ha szétnézünk az eszmetörténetben, akkor ez a gondolatmenet egyszer már szárba szökkent az 1900-as évek elején a szociáldemokraták és a kommunisták viaskodása nyomán. Ugyanis az előbbiek nem akarták a Marx által megálmodott világforradalmat, és a feltüzelt értelmiségi marxisták különváltak e buta elképzeléstől kommunistaként, majd a megroppant Oroszország helyzetét kihasználva hatalomra is jutottak.
Lukács György ennek adott teóriát, amikor aztán 1923-ban megírta német nyelven a Történelem és osztálytudat című művét. Ebben történelmi szükségszerűségnek nevezte a már lezajlott kommunista elszakadást azzal, hogy az egyszerű tanulatlan munkások képtelenek a helyes osztálytudatot kialakítani, és azt kívülről kell bevinni soraik közé a felvilágosult kommunista elitnek. A Szovjetunió története aztán e kívülről bevitt osztálytudat tombolását mutatta, és a történelmi jövőt megvalósítani akaró szovjethatalom milliókat irtott ki és próbált átnevelni, majd a példája nyomán a bárhol is hatalomra jutott követőik ugyanezt tették. Például a Párizsban iskolázott kambodzsai vörös khmer-vezetők otthon hatalomra jutva a fél országot kiirtották, hogy a másik felét át tudják nevelni.
Itt ugyan nem tart még Európa új szovjetizálása, de a brüsszeliták által megálmodott „igazi Európa” tagállamokra kényszerítése alaposan előrehaladt.
Például míg a 2015-től a sokmilliós iszlám migráció a nyugati nagyvárosokban mindennapossá tette a bennszülött lakosság késelését, lányok megerőszakolását, és az ez ellen fellépő jobboldali pártok a kormányzás előszobájába kerültek, addig a brüsszelita elit és a luxemburgi uniós bírák milliárdos bírságokkal sújtják a migrációnak kerítésépítésekkel ellenálló országokat.
Az EU tagállami többségi véleményektől elszakadt elitje az európai népek fejletlen tudatát kárhoztatja, és a betódult migránsok családegyesítési joga révén még ezek többszörösének befogadására is kötelezi az ellenálló tagállamokat. Az elmúlt évtizedekben aztán oly mértékben stabilizálódott ez a kívülről az európai népekre erőltetett EU, hogy találóbb, ha ezt már Szovjeteurópának nevezzük a jövőben.
A szerző professor emeritus
