Trump is kétségtelenül sok mindent ígér, elsősorban persze saját állampolgárainak, de összességében az egész világ számára is. Ezek az ígéretek azonban nem valamifajta hagymázas utópia felé mutatnak, hanem épp ellenkezőleg: a normalitáshoz való visszatérést jelentik. Kezdve olyan – látszólagos – apróságoktól, formaságoktól, hogy újra „boldog karácsonyt” kívánnak „kellemes ünnepek” helyett. Egészen addig, hogy a munkahelyeken, egyetemeken vagy épp a hadseregnél a képességek és a teljesítmény számítson, nem pedig az illető bőrszíne, szexuális orientációja vagy bármilyen – vélt vagy valós – kisebbségi, áldozati csoporthoz tartozása.

Ami az elmúlt években Amerikában végbe ment a DEI (Diversity, Equity, Inclusion – Sokszínűség, egyenlősdi, befogadás) égisze alatt, az hajmeresztő. Ennek láttuk az eredményét a teljes légiirányítási csődnél, amikor egy napra minden repülőtér forgalma leállt. Meg a Boeing gépeknél, amikor a levegőben kiszakadt egyiknek-másiknak az ajtaja. Vagy épp most, a Los Angeles-i bozóttüzeknél, amikor a városi tűzoltóság három vezetőjének mindegyike leszbikus, ezért kapta meg a pozíciót. A tűzoltócsapok városszerte mind szivárványosra vannak festve, jelezvén a fantasztikus toleranciát az LMBTQ-közösségnek, csak épp víz nem jön belőlük. 

Ja, még egyet ne feledjünk: a drogos bűnöző George Floydot hősként, aranykoporsóban temették el, állami szertartás keretében; a New York-i metró utazóközönségét egy másik drogos bűnözőtől megmentő Daniel Pennyt pedig börtönbe akarták csukni. (A médiában több hónapon át tartó boszorkányüldözést követően az esküdtszék végül felmentette.) 

És mindezt látványos jóemberkedésbe csomagolni. Ahogy a kiváló amerikai – egyébként fekete – közgazdász-filozófus, Thomas Sowell fogalmazta meg: „Lecseréltük azokat a dolgokat, amik működnek, olyanokra, amik jól hangzanak.”

Persze ezekről a dolgokról rengeteget írtunk már. Nem is folytatom. Viszont épp ezek ­miatt reménykedtünk annyira, és örültünk neki, amikor megtörtént Trump győzelme. Mert ellenkező esetben a woke-őrület teljes sebességbe kapcsolt volna. És ez már nem valamiféle amerikai értelmiségi hóbort vagy a fiatal egyetemisták és professzoraik belterjes játszadozása lenne, hanem a társadalmak teljes szétverése. És Európa ugyanezen az úton járt. Sőt, most épp ott tartunk, hogy Nyugat-Európa még mindig ezen az úton jár, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban óriási fordulat következett be. Ezt a fordulatot látjuk abban, amilyen embereket Trump a kormányába jelölt; és abban is, ahogy a kongresszusi meghallgatásaikon a demokrata szenátorok hozzák a formájukat, és próbálják a hazafiságot, a tisztességet, a normalitást képviselő miniszter- és egyéb tisztségviselő-jelölteket ellehetetleníteni. Szerencsére sikertelenül.

Európa jelentős részében viszont még ugyanazok a globalista erők vannak hatalmon, akik ezt a woke-marxizmust kiváló eszközként tudták használni a saját céljaikra. A „post-truth”, vagyis az igazság utáni világban nem számít a valóság, nem számítanak a migránsok által elkövetett bűncselekmények, de nem számít Euró­pa gazdasági tönkretétele sem; ha elég hangosan sikerül „az idegen szép”, „Putyin maga az ördög” (de Trump is ugyanezt kapta) és hasonló szlogeneket megjeleníteni, akkor elég nagy tömeg fogja ezeket elhinni és követni, hogy hatalomban tudja tartani az uralkodó elitet. A brüsszeliták Von der Leyen asszonyságtól a névtelen-arctalan bürokratákig most óriási pánikban vannak, hogy Trump ilyen erővel és lendülettel tudott visszatérni az elnöki pozícióba, és láthatóan más idők jönnek Európára is.

Amely más idők nekünk, magyaroknak egyértelműen kedvezőbbek lesznek. Nem csak azért, mert a neomarxista woke-elmebajok úgy általában háttérbe szorulnak, visszatér a normalitás, megszűnik a nyomás (például arra, hogy az óvodákba is engedjük be a gyerekeket szexualizálni akaró transzvesztitákat és egyéb LMBTQ-aktivistákat). Nyilván már ez sem elhanyagolandó önmagában, hogy ez a nyomás megszűnik. De megszűnik a politikai nyomás is. Akár abban, hogy hogyan merészelünk szigorú migrációs politikát folytatni, vagy hogy hogyan merészelünk békét akarni ahelyett, hogy a harci kürtöt fújnánk mi is. (Mert már csak egy hajszál – tán épp a mi hajszálunk – hiányzik ahhoz, hogy az ukrán hadsereg sikerrel vegye be Moszkvát.)

Az általános politikai körülmények, a nemzetközi közbeszéd, a sajtó és nem utolsósorban a közösségi média irányváltása (az X után már a Facebook is beszünteti a tényellenőrzést és a cenzúrát) tehát egyértelműen szabadabb levegőt, nagyobb mozgásteret jelent nemcsak az egyes emberek, de teljes országok, így Magyarország számára is.

De!

Mind­amellett, hogy Trump és az ő köreinek politikai gondolkodása, ideológiai beállítottsága közel áll a miénkhez, attól még ők ízig-vérig amerikaiak. És Amerika (pontosabban: az USA) érdekeit tartják szem előtt, ez számukra a legfontosabb. És ebből következően előfordulhatnak, és minden bizonnyal elő is fognak fordulni, már látjuk is ennek jeleit, bizonyos konfliktusok, megoldandó helyzetek. Pél­dául hogy Trump meglebegtette: a GDP öt százalékára akarja emelni a NATO-tagországok kötelező hozzájárulását a szervezet költségei­hez. Mert azt mondja (amerikaiként, amerikai szempontból), hogy elege van abból, hogy ők finanszírozzák, aránytalanul nagy mértékben, Európa katonai védelmét a – vélt vagy valós – orosz veszéllyel szemben.

És ha valóban öt százalékot kell majd befizetni, az a magyar gazdaságot, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök is fogalmazott, tüdőn lőné. Persze tudjuk, hogy Trump szeret nagyokat mondani, és aztán megnézni, hogy az összerezzent kiskutyák mit reagálnak rá, ezen talán jókat nevetni is magában, és a végén valamilyen megállapodásra jutni. Hogy a kutyáknál maradjunk, tudjuk, hogy mit csinál az erősebb… Trump pedig szeret ebből a pozícióból tárgyalni. És ha tetszik, ha nem, Amerika ebben a pozícióban, világhatalmi pozícióban van. Azt azért nem gondolom, hogy erre az öt százalékra valóban sor kerülne, mert ez a NATO végét jelentené. Nemcsak mi, de a többi tagállam sem bírná el ezt a terhet.

De az is lehet, hogy ez a történelem természetes útja, és a NATO-ra jelenlegi formájában és feladatkörében nem lesz többé szükség. Mert hogy mindenfajta retorika és hergelés ellenére az Európára leselkedő legnagyobb veszély ma egyáltalán nem Oroszország. Hanem egyrészt az ellenőrizetlen migráció és a vele érkező (radikális) iszlám. Meg úgy egyáltalán a teljesen más civilizációs normákkal rendelkező bevándorlók milliói. Másrészt pedig a társadalmak szétesése, a belső kohézió megszűnése, a nihilizmus, a keresztény kultúrkör fundamentális értékeinek elutasítása, saját gyökereink megtagadása és immunrendszerünk összeomlása. A két veszély rá­adásul kéz a kézben jár. Egy immunrendszerét, identitását vesztett társadalmat sokkal könnyebben igáz le egy külső hódító. Az utóbbival szembeni küzdelemben lehetne a NATO-nak szerepe. De egy Európa határait – horribile dictu! Oroszországgal közösen – védő NATO már egy másik NATO lenne.

Persze ez jelenleg puszta fantazmagória. Attól még lehet róla beszélni, hangosan gondolkodni. Mint ahogy mindenről és bármiről lehet és kell beszélni. 

Meg esetleg az itteni lerakataikat, a 444-től a Telexig. De semmilyen politikai hátrányunk nem származik majd abból, hogy nekik nem tetszik, ahogy mi élünk.

Szóval van okunk az optimizmusra, de nem szabad elengednünk a realizmust sem. Barátaink, szövetségeseink, szellemi harcostár­saink kerültek hatalomra az USA-ban, de ettől még a saját érdekeiket nézik elsősorban. Ahogy mi is. Csak ők jóval nagyobb erőt tudnak az érdekeik mögé tenni. Viszont az előző adminisztrációval ellentétben az új nem akarja ezt úton-útfélen az orrunk alá dörgölni. Minden esélyünk megvan rá, hogy egy sok melóval, egyeztetéssel, kompromisszumokkal járó, de békés, prosperáló időszaknak nézzünk elébe.