Majd jöttek a németek, jött a zsidóirtás, amelynek folyományaként a túlélő európai zsidók visszaköltöztek őseik földjére, az ötezer éves Izraelbe, ahonnét szintúgy nem saját akaratukból vándoroltak el egykoron. S a nyugati világ, immáron az Egyesült Államokkal az élen, mindenben támogatta Iz­rael Állam létrejöttét, fennmaradását, s ahogy azelőtt sem törődött soha a térség egyéb őslakóival, akkor sem törődött például azzal, hogy mi lesz majd a palesztinokkal. Otthagyott mindent megint maga után, és közben nyilván meg volt győződve önnön nagyszerűségétől, jóságától, hibátlanságától. 

Valamikor a 90-es évek közepén volt egy vasárnapi kulturális magazinműsor a tévében, Leporello volt a címe. Én voltam a főszerkesztő. Az izraeli nagykövetség megkeresett bennünket, utazzunk ki Izraelbe, forgassunk filmet Jeruzsálemről, Eilatról, a Negev-sivatagról – forgassunk filmet a csodálatos izrae­li turistahelyekről. Mentünk és forgattunk. 

Egy péntek délután a siratófalnál már gyülekeztek az ortodox zsidók, s kezdték furcsa, rituális imájukat. A siratófal fölött, az al-Aksza-mecsetben véget ért a pénteki nagy ima, a mecset és az előtte lévő tér telve volt imádkozó arabokkal, a térre nagy hangszórókkal hangosították ki az imám hangját. 

Nyilván így is lehet élni. De hogyan? És minek? S mindez, tetszik vagy sem, a nyugati világ öröksége is. Ez tény. Ám nem felmentés semmire. Ez nem magyarázza meg azt, ahogy szerte az arab világból ideözönlenek Európába a „menekülők”, aztán az euró­pai fehér emberek közé hajtanak autóikkal, elvágják a fehér európai emberek torkát, megerőszakolják a fehér európai emberek lá­nyait és asszonyait, ölnek, gyilkolnak vagy vallási fanatizmusból, vagy csak elállatiasodva, rabolnak, fosztogatnak, semmibe veszik az őket befogadó (amúgy önsorsrontó idióták) kultúráját, civilizációját, szokásait, hagyományait, úgy, ahogy van, az egész életüket és létezésüket, és fennen és büszkén hirdetik, hogy hamarosan majd az ő világuk lesz itt is.

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, ezen túl pedig kuss legyen!

És arra sincsen mentség, amit a Hamász művelt és művel. Nincs mentség ártatlanok meggyilkolására, terrorra, túszejtésre, nincs mentség egy kilenc hónapos és egy négyéves kisgyerek elrablására és meggyilkolására. Arra nincs, mert nem lehet mentség, hogy ezek állattá változtak.

„Az azonosítási folyamat során megállapították, hogy a kapott további test nem Shiri Bibasé, és nem egyezik egyik túszokkal sem. Ez egy anonim, azonosítatlan test – közölte az Izraeli Védelmi Erők (IDF) a közösségi médiában. Az IDF követeli Shiri holttestének visszaszolgáltatását a többi tússzal együtt. A Hamász egyelőre nem reagált Izrael állítására. Az izraeli hadsereg szerint a két gyermeket a terroristák brutálisan meg­gyilkolták a fogságban 2023 novemberében. A Hamász korábban azt állította, hogy a fiúk és anyjuk egy izraeli bombázásban vesztették életüket. Yarden Bibas, a gyermekek apja február 1-jén szabadult ki a Hamász fogságából. Az IDF megerősítette, hogy a negyedik visszaszolgáltatott test Oded Lifshitz veterán békeaktivistáé volt.”

Mondom, ilyesmire nincsen mentség. Lehet közben eltorzult pofával Allah, akbart üvölteni, úgy tenni, mintha emberek lennének, hittel és lélekkel, de nem azok. Ezeket onnan is ki kell takarítani. Bárhogyan és azonnal. És azután? Azután jön majd a neheze. Azután kell jönnie a kiegyezésnek, a megbékélésnek, az együttélésnek, amely előbb kényszer lesz, de talán lehet belőle egyszer lehetőség is. 

Utána jöhet a romeltakarítás. Majd az építkezés. Az egymás szemébe nézés. A rácsodálkozás arra, hogy „nahát, most már csak emberek vannak itt”. A rácsodálkozás arra, hogy ott mindenki sémi. Sémi az arab és sémi a zsidó. Metélkedik és nem eszik disznót. Amikor Szíriában voltam, valamikor 2006 táján, egy este szóba elegyedtünk helyi fiatalokkal. Ők mondták, hogy nem antiszemiták, hát hogyan is lennének antiszemiták, amikor itt mindenki sémi. „Mi anticionisták vagyunk!” – kiáltották büszkén és boldogan.

Rendben van. Értek én mindent. Majdnem mindent.

(Ui.: És ezt ki kell majd írni a nagyvárosok no-go zónáinak aszfaltjára is. Miután elértük, hogy csak emberek legyenek itt velünk…)