„Mindössze kilenc hónapos korában Kfir volt a legfiatalabb túsz, akit Gázában elraboltak, és a legfiatalabb, akit megöltek. Bátyja, Ariel négyéves volt.” Sokadszor olvasom ezt a két szikár mondatot. És nem értem. Nem fogom érteni soha. Ellenben újra és újra felidézem magamnak azokat a képsorokat. Ahogy hurcolják, megalázzák, leköpködik az elhurcolt zsidó foglyokat a hamászos állatok, a tömeg pedig tapsol és artikulálatlanul üvölt hozzá. Azután eltűnnek azok az emberek az állatok föld alatti alagútjaiban, hogy ott valami elképzelhetetlen iszonyat kezdődjék. Aminek vége nyilván rettenetes kínhalál, ritkábban pedig, most, fogolycsere.
Nézem a föld alól kihozott, csonttá soványodott, leírhatatlan tekintetű túszokat, meg az állatokat, ahogy vérszomjas, állati pofájukat fekete kendővel eltakarva, gépfegyverekkel pózolnak, és erősnek képzelik magukat. Nézem mindezt, és látom is, de nem értem. És nem fogom megérteni soha.
Amit pedig nem látok – mert Istenemnek legyen hála, nem láthatok –, miképpen lehet elrabolni, aztán meggyilkolni egy kilenc hónapos meg egy négyéves gyereket és az anyjukat. Mert – és ebben semmi túlzás nincsen – egy kisgyereket ember nem tud meggyilkolni. Ahhoz valami másnak kell lenni, valaminek, ami külsőleg olyan, mint a Homo sapiens, de belül valami egészen más.
Valami elképzelhetetlen, valami rettenetes, valami iszonyat, valami, amit ki kell irtani.
A Hamász persze nyilatkozik – érdekes, hogy ezek ilyesmivel is megpróbálják elhitetni a világgal, hogy emberek, nyilatkoznak, beszélnek stb. –, és azt nyilatkozza, hogy nem ők voltak, hanem az izraeli légicsapások.
Egyfelől nem hiszem el. De ha el is hinném, kérdezem újra: hogyan került a kilenc hónapos Kfir és a négyéves Ariel oda? Erre nincs, mert nem is lehet semmiféle magyarázat. Az egészre nincsen semmiféle magyarázat. Emberi magyarázat és emberi hang, emberi reakció.
S nézem aztán a vízért sorba álló palesztin kiskölyköket. A romok között zokogó asszonyokat, gyerekeket, öregeket, nézem és látom, és bár fel nem foghatom, de érteni vélem. Érteni vélem, hogy ott, a romok között csak két dolog virágozhat.
A halálvirág, ami olyan, mint a fekete liliom, és a gyűlöletvirág, ami olyan, mint egy nagy, vörös dögvirág. Ez virágzik a gázai romok között, ez virágzik a palesztin és úgy általában az arab világ sajnos többségének lelkében, és ez kell kivirágozzon a zsidók lelkében is, amikor meglátják Kfir és Ariel kilenc hónapos és négyéves holttestét.
S ennek a virágzásnak a hátterében sajnos ott lapul és farizeuskodik a nyugati világ. Az a nyugati világ, az az egykori Nagy-Britannia és Franciaország, amelyik gyarmatosítóként előbb lerohanta, halomra gyilkolta, kifosztotta például az arab világot, majd úgy húzott meg ott mesterséges határokat, hogy semmibe vette az etnikai, vallási határokat, semmibe vett mindent, ahogy szokott, majd elegánsan lelépett, távozott, mint aki jól végezte dolgát, és maga mögött hagyta mindazt, ami most van. (Ugyanezt csinálta Afrikában is, a Távol-Keleten is, Kínában is, mindenhol, ahová betette a lábát.)
Majd jöttek a németek, jött a zsidóirtás, amelynek folyományaként a túlélő európai zsidók visszaköltöztek őseik földjére, az ötezer éves Izraelbe, ahonnét szintúgy nem saját akaratukból vándoroltak el egykoron. S a nyugati világ, immáron az Egyesült Államokkal az élen, mindenben támogatta Izrael Állam létrejöttét, fennmaradását, s ahogy azelőtt sem törődött soha a térség egyéb őslakóival, akkor sem törődött például azzal, hogy mi lesz majd a palesztinokkal. Otthagyott mindent megint maga után, és közben nyilván meg volt győződve önnön nagyszerűségétől, jóságától, hibátlanságától.
A holokausztot túlélő zsidók pedig visszaköltöztek őseik földjére, és felépítették a térség egyetlen működő országát és demokráciáját, miközben az őket körülvevő arab tenger egy pillanatra sem ismerte el jogukat a puszta létezésre, s olyan gyűlölettel vette körül őket, ami felfoghatatlan.
Valamikor a 90-es évek közepén volt egy vasárnapi kulturális magazinműsor a tévében, Leporello volt a címe. Én voltam a főszerkesztő. Az izraeli nagykövetség megkeresett bennünket, utazzunk ki Izraelbe, forgassunk filmet Jeruzsálemről, Eilatról, a Negev-sivatagról – forgassunk filmet a csodálatos izraeli turistahelyekről. Mentünk és forgattunk.
Egy péntek délután a siratófalnál már gyülekeztek az ortodox zsidók, s kezdték furcsa, rituális imájukat. A siratófal fölött, az al-Aksza-mecsetben véget ért a pénteki nagy ima, a mecset és az előtte lévő tér telve volt imádkozó arabokkal, a térre nagy hangszórókkal hangosították ki az imám hangját.
Az imám pedig üvöltött valamit. Kérdeztük kísérőnket, mit mond éppen, mert nem tűnt imának. Azt felelte leírhatatlan és hátborzongató nyugalommal: most éppen arra szólítja fel az igazhitűeket, hogy az ima végeztével menjenek és öljék meg a zsidókat.
Nyilván így is lehet élni. De hogyan? És minek? S mindez, tetszik vagy sem, a nyugati világ öröksége is. Ez tény. Ám nem felmentés semmire. Ez nem magyarázza meg azt, ahogy szerte az arab világból ideözönlenek Európába a „menekülők”, aztán az európai fehér emberek közé hajtanak autóikkal, elvágják a fehér európai emberek torkát, megerőszakolják a fehér európai emberek lányait és asszonyait, ölnek, gyilkolnak vagy vallási fanatizmusból, vagy csak elállatiasodva, rabolnak, fosztogatnak, semmibe veszik az őket befogadó (amúgy önsorsrontó idióták) kultúráját, civilizációját, szokásait, hagyományait, úgy, ahogy van, az egész életüket és létezésüket, és fennen és büszkén hirdetik, hogy hamarosan majd az ő világuk lesz itt is.
Állítólag elmenekülnek egy világból, ami rettenetes, majd ugyanazt a világot akarják megvalósítani itt is. Nos, erre nem mentség, ami volt, erre nem mentség semmi – mert erre egyszerűen nincs mentség. Erre egy válasz van: a nagytakarítás, a mocsok, a szemét kihordása és eltakarítása Európából, bárhogyan, bármilyen eszközzel.
Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, ezen túl pedig kuss legyen!
És arra sincsen mentség, amit a Hamász művelt és művel. Nincs mentség ártatlanok meggyilkolására, terrorra, túszejtésre, nincs mentség egy kilenc hónapos és egy négyéves kisgyerek elrablására és meggyilkolására. Arra nincs, mert nem lehet mentség, hogy ezek állattá változtak.
„Az azonosítási folyamat során megállapították, hogy a kapott további test nem Shiri Bibasé, és nem egyezik egyik túszokkal sem. Ez egy anonim, azonosítatlan test – közölte az Izraeli Védelmi Erők (IDF) a közösségi médiában. Az IDF követeli Shiri holttestének visszaszolgáltatását a többi tússzal együtt. A Hamász egyelőre nem reagált Izrael állítására. Az izraeli hadsereg szerint a két gyermeket a terroristák brutálisan meggyilkolták a fogságban 2023 novemberében. A Hamász korábban azt állította, hogy a fiúk és anyjuk egy izraeli bombázásban vesztették életüket. Yarden Bibas, a gyermekek apja február 1-jén szabadult ki a Hamász fogságából. Az IDF megerősítette, hogy a negyedik visszaszolgáltatott test Oded Lifshitz veterán békeaktivistáé volt.”
Mondom, ilyesmire nincsen mentség. Lehet közben eltorzult pofával Allah, akbart üvölteni, úgy tenni, mintha emberek lennének, hittel és lélekkel, de nem azok. Ezeket onnan is ki kell takarítani. Bárhogyan és azonnal. És azután? Azután jön majd a neheze. Azután kell jönnie a kiegyezésnek, a megbékélésnek, az együttélésnek, amely előbb kényszer lesz, de talán lehet belőle egyszer lehetőség is.
Mindezek után kell jönnie az embereknek. Akik belátják, hogy össze vannak zárva és együttélésre vannak kárhoztatva, kényszerítve – s ebből aztán majd kihozzák a legjobbat. Iszonyatosan nehéz lesz. S csak úgy kezdődhet el egyáltalán az egész, ha kiirtják a romok közül a halálvirágot és a gyűlöletvirágot is.
Utána jöhet a romeltakarítás. Majd az építkezés. Az egymás szemébe nézés. A rácsodálkozás arra, hogy „nahát, most már csak emberek vannak itt”. A rácsodálkozás arra, hogy ott mindenki sémi. Sémi az arab és sémi a zsidó. Metélkedik és nem eszik disznót. Amikor Szíriában voltam, valamikor 2006 táján, egy este szóba elegyedtünk helyi fiatalokkal. Ők mondták, hogy nem antiszemiták, hát hogyan is lennének antiszemiták, amikor itt mindenki sémi. „Mi anticionisták vagyunk!” – kiáltották büszkén és boldogan.
Rendben van. Értek én mindent. Majdnem mindent.
És szeretnék még életemben visszatérni Betlehembe, Jeruzsálembe félelem nélkül, szeretném látni, ahogy a sabbátra gyülekező zsidók és az al-Aksza pénteki nagy istentiszteletére gyülekező arabok ima után együtt isszák meg a teát. Mert hát, az Isten verje meg, emberek volnánk, nem állatok…
(Ui.: És ezt ki kell majd írni a nagyvárosok no-go zónáinak aszfaltjára is. Miután elértük, hogy csak emberek legyenek itt velünk…)
