„Mindössze kilenc hónapos korában Kfir volt a legfiatalabb túsz, akit Gázában elraboltak, és a legfiatalabb, akit megöltek. Bátyja, Ariel négyéves volt.” Sokadszor olvasom ezt a két szikár mondatot. És nem értem. Nem fogom érteni soha. Ellenben újra és újra felidézem magamnak azokat a képsorokat. Ahogy hurcolják, megalázzák, leköpködik az elhurcolt zsidó foglyokat a hamászos állatok, a tömeg pedig tapsol és artikulálatlanul üvölt hozzá. Azután eltűnnek azok az emberek az állatok föld alatti alagútjaiban, hogy ott valami elképzelhetetlen iszonyat kezdődjék. Aminek vége nyilván rettenetes kínhalál, ritkábban pedig, most, fogolycsere.
Nézem a föld alól kihozott, csonttá soványodott, leírhatatlan tekintetű túszokat, meg az állatokat, ahogy vérszomjas, állati pofájukat fekete kendővel eltakarva, gépfegyverekkel pózolnak, és erősnek képzelik magukat. Nézem mindezt, és látom is, de nem értem. És nem fogom megérteni soha.
Amit pedig nem látok – mert Istenemnek legyen hála, nem láthatok –, miképpen lehet elrabolni, aztán meggyilkolni egy kilenc hónapos meg egy négyéves gyereket és az anyjukat. Mert – és ebben semmi túlzás nincsen – egy kisgyereket ember nem tud meggyilkolni. Ahhoz valami másnak kell lenni, valaminek, ami külsőleg olyan, mint a Homo sapiens, de belül valami egészen más.
Valami elképzelhetetlen, valami rettenetes, valami iszonyat, valami, amit ki kell irtani.
A Hamász persze nyilatkozik – érdekes, hogy ezek ilyesmivel is megpróbálják elhitetni a világgal, hogy emberek, nyilatkoznak, beszélnek stb. –, és azt nyilatkozza, hogy nem ők voltak, hanem az izraeli légicsapások.
Egyfelől nem hiszem el. De ha el is hinném, kérdezem újra: hogyan került a kilenc hónapos Kfir és a négyéves Ariel oda? Erre nincs, mert nem is lehet semmiféle magyarázat. Az egészre nincsen semmiféle magyarázat. Emberi magyarázat és emberi hang, emberi reakció.
S nézem aztán a vízért sorba álló palesztin kiskölyköket. A romok között zokogó asszonyokat, gyerekeket, öregeket, nézem és látom, és bár fel nem foghatom, de érteni vélem. Érteni vélem, hogy ott, a romok között csak két dolog virágozhat.
A halálvirág, ami olyan, mint a fekete liliom, és a gyűlöletvirág, ami olyan, mint egy nagy, vörös dögvirág. Ez virágzik a gázai romok között, ez virágzik a palesztin és úgy általában az arab világ sajnos többségének lelkében, és ez kell kivirágozzon a zsidók lelkében is, amikor meglátják Kfir és Ariel kilenc hónapos és négyéves holttestét.
S ennek a virágzásnak a hátterében sajnos ott lapul és farizeuskodik a nyugati világ. Az a nyugati világ, az az egykori Nagy-Britannia és Franciaország, amelyik gyarmatosítóként előbb lerohanta, halomra gyilkolta, kifosztotta például az arab világot, majd úgy húzott meg ott mesterséges határokat, hogy semmibe vette az etnikai, vallási határokat, semmibe vett mindent, ahogy szokott, majd elegánsan lelépett, távozott, mint aki jól végezte dolgát, és maga mögött hagyta mindazt, ami most van. (Ugyanezt csinálta Afrikában is, a Távol-Keleten is, Kínában is, mindenhol, ahová betette a lábát.)