A Trump–Zelenszkij-találkozó a diplomáciában merőben szokatlan módon egy ponton egészen abszurddá változott. Az ötórai tea elfajult, az Ovális Irodában egyfajta régi vágású kocsmahangulat kerekedett, amelyben a tulaj és az elkanászodott kidobóember vitája során közelinek látszott a pillanat, midőn valaki megcélozza a villanykörtét a likőrös állvánnyal. Egy rendes falusi kocsmában egyébként egyidőben meglehetősen gyakoriak voltak a torzsalkodások, például egy komolyabb búcsúi bálnak nem ritkán a rendőrség megérkezése vetett véget.
Aztán szép lassan szelídülni kezdtek a dolgok, mígnem úgy nagyjából
a kétezer utáni első évtizedben minden megváltozott. A kistelepülések italboltjai inkább tűntek üzleti tárgyalások helyszínének és munkaerőpiacnak, mintsem a gőz kieresztéséhez elengedhetetlenül szükséges terepnek.
Építkezések, felújítások sorsa dőlt el a sokat látott falak között, reggelente kőműves brigádok indultak útnak a pulttól a munka világába, esténként meg vissza, vasárnapokon pedig sokaknak szolid beszélgetések alkalmával lecsúszott néhány sör a mise és a leves között. A különféle bálok elmaradoztak, aztán beütött a krach, sorra zártak be és/vagy alakultak át a kocsmák.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy amelyik viszont kitartott az utolsó korsóig, az most támogatásban részesülhet. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter ugyanis nemrég bejelentette a közösségi oldalán, hogy
a kormány tizenhárom milliárd forintos turisztikai programját kiterjesztik az ezer fő alatti települések kocsmáira, borozóira, bárjaira is. Az intézmények összesen egymilliárd forintos támogatásra számíthatnak, egyenként hárommillióra, amit működési költségeik fedezésére, rezsire, munkabérre vagy energiahatékonysági beruházásokra fordíthatnak.
Az indoklás szerint „a kiskocsma mindig is a falu lelke, turisztikai, vendéglátói vagy éppen kulturális találkozási pont”.
A miniszternek igaza van, méghozzá mélységesen. Engem ugyan mindez személyesen nem érint, tekintve, hogy nincs kocsmám, de örülni azért képes vagyok. Mondjuk a pályázók körét ki lehetne kicsit szélesíteni az újra kinyitni, megnyitni szándékozók körére, és személyes tapasztalataim alapján feltételként szabnám az egész éves nyitvatartást.
Magam évtizedek óta ezer, sőt ötszáz fő alatti településen lakom életvitelszerűen, és a környező falvak mindegyike bőven belefér ebbe a kategóriába. Hagyományos kocsma szinte egyikben sincs.
A dzsentrifikációnak és a divatnak megfelelően a nagyvárosi kultúrából exportált méregdrága turistalátványosságok vannak, azok viszont csupán nyáron működnek, és a helyi erők be nem teszik oda a lábukat. Holott egy rendes kiskocsmának az ő igényeik szerint kellene működnie, és ezek az elvárások nem szezonális jellegűek. Mert a falu lelke valóban közösségi tér, a mesterséges intelligencia által megpiszkáltak helyett valódi arcokkal. Mindezek ellenére és mellett a kezdeményezés jó, lehetne örülni, akár mindenkinek.
Ezért is keltett bennem némi undorral vegyes döbbenetet a Kolozsvári Szalonna elnevezésű hírportál ide vonatkozó eszmefuttatása. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt, hogy
vajon mi köze van egy magát kolozsvárinak feltüntető online felületnek a dunántúli aprófalvak kocsmai ellátottságához? De ezt gyorsan elhessegettem, mivel a vélemény szabad, szent és még sok minden más, akkor is, ha jól érzékelhetően nem éppen a nemzeti összetartozás magasztos érzületéről tanúskodik.
A szerző felütésként NER-ezik egy jóízűt, majd a tárgyra tér menten. „Szóval indul a nemzeti kocsmaprogram a sok százezer idült alkoholista országában, ahol a néplélek húrjainak választási hangulatjavítási célzatú pengetése folyamatában most kerültek sorra ezek a falusi műintézmények.”
És jönnek sorban tovább az unalomig ismert mindensz…rista panelek, „a magyar történelem legkorruptabb pártjától” a rogánozáson és a borzalmasan demagóg egészségügyezésen át egészen az eredeti célszemélyig, a népnyúzó merazorbánig.
Az Az nem fér bele, hogy a magyarok kijózanodjanak című cikk írója láthatóan nem érti az egészet, de az még tisztábban látható, hogy nem is akarja. A jégesőről és a villámárvízről ugyanaz jutna eszébe, mint a kocsmákról. Hogyaszongya merazorbán.
Miközben a valóságban meg az van, hogy lehet, hogy a belső-kolozsvári szórványban ez a menő, de ismerek néhány kilométerrel odébb pár falusi kocsmát, ahol ezzel a szöveggel kár lenne társalgást kezdeményezni a pultnál. Már csak a beláthatatlan következmények miatt is.
