A végén Európa kényszerül térdre

Már több mint három éve tart az öldöklés, de érdemi eredményt nem láttunk tőlük Londontól Párizsig, Berlintől Varsóig, Brüsszeltől a Baltikumig. Csupán egyetlen dologban konzekvensek. Háború kell, Oroszországot el kell szigetelni, térdre kell kényszeríteni. Putyin elnök hatalmát meg kell dönteni. Hogy ez lehetséges-e, az nem érdekli ezeket a politikusokat. Ahogy az sem, hogy a választóik egyetértenek-e ezekkel a célokkal. Ezt nyíltan ki is mondta a német sötétzöld külügyminiszter, Annalena Baerbock, miszerint „Az ukrán emberek oldalán állok, ameddig csak szükség van ránk. Mindegy, hogy mit gondolnak a német választóim.”

Még ma is itt tartunk Európában. De nézzük meg, hogy miként igazolja vissza ezt a politikát az elmúlt három esztendő! Az orosz támadást követő első hetekben beindultak az EU-s szankciós csomagok. Ezekből napjainkra tizenhat született. A kinyilvánított cél az volt, hogy ezekkel a gazdasági és pénzügyi korlátozó intézkedésekkel térdre fogják kényszeríteni Oroszországot. Az egyik első intézkedésként lekapcsolták az orosz bankokat, gazdasági szereplőket a nemzetközi elektronikus elszámolási rendszerről. Ezáltal korlátozva a bankközi üzleti forgalmat, kizárva őket a globális pénzügyi rendszerből.

Mi történt? Az oroszok létrehozták a saját, alternatív rendszerüket, amelyhez két év alatt húsz ország csatlakozott. Továbbá új útvonalakat építettek ki. Nyilván titkosszolgálati fedővállalkozások és a Nyugattal szemben álló államok konspirált segítségével működésben tartva a pénzügyi rendszerüket.

Olyannyira, hogy a szankciók ellenére is növekedési pályán tudták tartani a gazdaságukat. Az orosz GDP 2022-es minimális visszaesését követően az elmúlt években három százalék feletti emelkedést produkáltak. Tették mindezt úgy, hogy közben az orosz államadósság tavaly mindössze tizenöt százalékos volt. A háború ellenére ez a legalacsonyabb szint az elmúlt húsz esztendőben. Ha ez nem lenne elég, az orosz állam aranytartaléka az elmúlt években szintén rekordmagasságba emelkedett, mintegy két és fél ezer tonnával. Úgy, hogy közben a háború költsége is hatalmas összeget emésztett fel.

A szankciók sorában a legerősebbnek gondolták a földgáz- és kőolajszállítások leállítását. Ebben az egyben igazuk is lett. Sajnos. Ugyanis az oroszok gyorsan léptek. Egyrészt fokozták a szállításokat Kínába, új vezetékrendszert építettek ki. Illetve indiai finomítókat közbeiktatva juttatták el egy árnyékflotta közvetítésével az üzemanyagot Európába, csak jóval drágábban. Ahogy a cseppfolyósított földgázzal is tették. Az álszent nyugati politikusok pedig várták, hogy mikor térdel le Oroszország. Természetesen ez sem így történt.

Az orosz gazdaság zakatol. Ellátja a hadsereget és a hátországot.

Azt a hadsereget, amelyet a háború kitörése óta folyamatosan fejlesztenek, erősítenek. Egyre-másra vetik be, egyben üzleti demonstrációs céllal is, a legújabb fegyvereket. A haderő létszámát szintén jelentősen megemelték, amivel már Kína után a második legtöbb katonát tartják fegyverben.

A háború kitörése után a másik vágyvezérelt célkitűzés az volt, hogy meg kell gyengíteni Putyin elnök hatalmát, majd meg is kell dönteni. A brit titkosszolgálattól amerikai testbeszédszakértőig záporoztak a hírek, elemzések. Pontosabban a dezinformációk. Az elnök Parkinson-kórban szenved. De ha nem, akkor biztosan rákos. Hasnyálmirigy, gyomor, vastagbél vagy valami más. De az biztos, hogy csak a nyugati gyógyszerek tartják életben. Sőt, már meg is halt, testdublőrt használnak helyette. Aztán ezek a titkosszolgálatinak hazudott dezinformációk is befulladtak. Mert unalmassá váltak, és a valóság teljesen más képet mutat Putyin elnökről.

Két évvel ezelőtt a Wagner-csoport vezetőjének lázadása újra felélesztette a nyugati álmodozók reményeit. Prigozsinnak majd sikerül az, amit a nyugati politika addig nem ért el. A zsoldosvezér lázadásának gyors, de mégis higgadt, magabiztos kezelése, majd a teljes vezérkar kiiktatása lehűtötte a várakozásokat. Nem volt belső lázadás, nem volt katonai puccs, az elnök helyzete és az ország belső stabilitása nem ingott meg.

Ma a bukott amerikai demokrata vezetés szerepét átvéve igyekeznek a nyugat-európai politikusok a háborús hős pózában tetszelegni. A magyar kormányt, illetve Orbán Viktor miniszterelnököt pedig Ukrajna és a demokrácia ellenségeként lejáratni, csak azért, mert békét akar. Három éve következetesen.

Amihez most csatlakozott Donald Trump is. Mindannyiunk szerencséjére. Mert mára egyértelműen kiderült, hogy ezzel a stratégiával Oroszországot nem lehet legyőzni. Sőt, Moszkva ma jobb pozícióban érezheti magát, mint az elmúlt három évben bármikor. Az új amerikai vezetés tárgyalópartnerként ismeri el őket. Sőt, talán még a mérleg nyelvének szerepét is betölthetik Kína és az Egyesült Államok között. Ezáltal ismét globális, nagyhatalmi játékossá vált Oroszország. Amely a világ újrastrukturálásában komoly gesztusokat is tud tenni a másik kettőnek, illetve elérheti, hogy az ő stratégiai biztonsági, gazdasági és politikai érdekeit is figyelembe vegyék.

Lehet szeretni vagy utálni az oroszokat, de ez az új geopolitikai realitás. Ezt már csak Nyugat-Európa nem akarja észrevenni, elfogadni. Pedig az is látható, hogy ez a háborúpárti politika megbukott. Gazdasági recesszió, politikai instabilitás, gyorsuló leszakadás jellemzi most az uniót. Ha nem lesznek képesek változtatni, akkor Európa kényszerül térdre.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója