Mi, magyarok boldogtalanok vagyunk, szomorúak vagyunk, elesettek vagyunk, rosszul érezzük magunkat, kilátástalannak érezzük az életünket. Ez a libsi mantra, ezt prédikálják a 

 szektájának fel(szét)kent papjai. Bezzeg odaát, a fényességes Nyugaton minden pompás, mindenki boldog, vidám, gazdag és elégedett.

Ez a másik libsi mantra, melyet az „odaátmindenpompás” szekta fel(meg)kent papjai prédikálnak. Érdekesség, hogy nevezett szektatagok és prédikátorok, illetve ezek felmenői a rendszerváltás előtt mindezt fordítva prédikálták, akkor Nyugaton volt minden ocsmány és itt, a dicsőséges Fal mögött volt minden szép és jó.

Ez van. Ez a jelen. Ez a realitás. De azért mi pillantsunk csak be egy pillanatra a paraván mögé, s nézzük meg, mennyire is boldog és elégedett a Nyugat.

Ennyire:

„A düsseldorfi Identity Foundation megbízásából 2025 tavaszán reprezentatív felmérés készült a németországi társadalmi összetartozásról. A Rheingold Intézet készítette el a napokban közzétett tanulmányt, amely szerint társadalmi bizalmatlanság, csendes elidegenedés és a bizalom hiánya jellemzi a német embereket.

A megkérdezettek 87 százaléka érzékeli az összetartozás elvesztését – a társadalommal, a politikával és a saját közeli környezetén kívül élő emberekkel szemben, és aggasztja őket a megosztottság és az elszigetelődés. A lakosságnak mindössze 47 százaléka állítja, hogy bízik a közszolgálati hírmédia szolgáltatóiban, és csak egyharmaduk (34 százalék) bízik a demokratikus intézményekben.

A megkérdezettek mindössze 9 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az elkövetkezendő tíz évben javulhat a közösségi összetartozás-érzés. Jelenleg a válaszadóknak csak 28 százaléka érzi magát biztonságban a közterületeken.”

A napokban közzétett tanulmányban ­2023-as összehasonlító értékeket is felidéznek a Rheingold Intézet által az Identity Foundation számára elvégzett korábbi „bizalomfelmérés” eredményéből. 2023-ban a megkérdezetteknek még csak 83 százaléka tapasztalta a társadalmi összetartozás érzésének hanyatlását, és még 17 százalékuk bízott abban, hogy az elkövetkezendő tíz évben javulni fog a közösségi érzés.

Paul J. Kohtes, az Identity Foundation elnöke szerint a közösségi összetartozás válságának okai elsősorban a megnövekedett énközpontúságban és a digitális világban kialakult „társadalmi erődítményekben” keresendők. A jelenlegi válságok sokasága miatt sokan visszahúzódnak kis körökbe, és megpróbálnak elzárkózni a nyugtalanító külvilágtól. Minden korosztályban növekszik a bizonytalanság érzése, mind a közterületeken, mind a politikai és társadalmi kérdésekben. A közösségek egyre zártabbá válnak, és a szociális környezetből származó, fárasztó vagy más véleményen lévő embereket gyakran kirekesztik és kerülik. A válaszadók 84 százaléka egyetért azzal, hogy a különböző véleményű emberek alig fordulnak egymás felé.

„Egy olyan demokrácia számára, amely a párbeszéd és a perspektívaváltás képességén alapul, ez a fejlemény aggasztó” – figyelmeztet Stephan Grünewald pszichológus, a Rhein­gold Intézet alapítója. A szakember szerint a kötődés hiánya hosszú távon agressziót szülhet, veszélyeztetheti a liberális demokráciát. A válaszadók 89 százaléka (2023: 84 százaléka) tartja agresszívnak a társadalomban való együttélést, és az emberek arról számoltak be, hogy a feszültségek egyre gyakrabban verbális támadásokban törnek ki.

A társadalmi bizalmatlanság a szakemberek szerint fogékonnyá teszi az embereket a „totemisztikus törzsi gondolkodásmódra”, amely jelenleg szerintük az Egyesült Államokban figyelhető meg. A pszichológusok úgy vélik, hogy a globális válságok gyorsítják azt a folyamatot, amelyben az ilyen viselkedésminták egyre inkább destruktív, elszigetelő struktúrákhoz vezetnek, amelyek ellentétesek a szélesebb körű és integráló összetartozás kialakulásával.

Nos, egy kedves barátom küldte el nekem ezt az összefoglalást.

Íme, a boldog Nyugat, hölgyeim és uraim! A boldog, elégedett, szabad Nyugat.

Mindenekelőtt szabad, ugye, ellentétben a rettenetes magyarországi diktatúrával. Mert lássuk be: ilyen boldognak és elégedettnek csak szabadságban lehet lenni. „Magyarországon diktatúra van!” – harsogja a „mindenszarizmus” szektája.

Istenem, de szívesen visszavinném ezeket a kreténeket egy időgéppel néhány évtizeddel korábbra! Előbb az ötvenes évekbe, Rákosi idejébe, úgy egy hónapra, de nem ám csak afféle előkelő nézelődőnek, hanem valódi résztvevőnek, lakosnak, hadd szokják.

Utána átrándulnánk kicsit a hetvenes-nyolcvanas évek kádári világába, rohangálnának egy kék útlevélért, gyűjtenék az aláírást a háztömbbizalmitól, aztán kicsi karácsonyi sorban állás banánért, állandó sorban állás farmerért, s ott legalább szembe is jöhetne velük a nagypapi meg anyuci, mint függetlenített párttitkár. Aztán mehetnének tüntetni a falurombolás ellen meg 1956-ért, én meg nézném, hogyan is viselnék az akkori rendőri reakciókat.
Végül pedig átugranék ezekkel egy hónapra Észak-Koreába, szimpla kis tanulmányút az egész, harminc könnyű nap, a lét elviselhetetlen könnyűsége. S mindezek után visszatérnék ezekkel, aztán várnám, hogyan diktatúráznak tovább az agyhalottak és a Soros-ügynökök.

És most harcolnak. A diktatúra ellen.

És azt hiszik, odaát minden csodálatos és mindenki boldog.

Ez lett a szabadságból. Tökéletesen torz és visszataszító és undorító paródiája mindannak, amit egykoron hittünk, gondoltunk, s ami talán egykoron, ha nyomokban is, de valóság volt. Íme, itt áll szemünk előtt a könnyű idők gyenge generációja, amely nehéz időket fog elhozni.

Illetve a nehéz idők már itt vannak. Ezért érzi úgy magát a Nyugat, ahogy. Mert mindennek vége, amiről azt gondolták, örök.

Vége a jólétüknek, vége a szabadságuknak, vége az összes hagyományuknak és hagyományos értéküknek, vége az összes identitásuknak, és most állnak és nézik egymást, egy harminc másodperces TikTok-videóba zárva, kacsaszájjal, agy és lélek nélkül, és már azt sem tudják megfogalmazni, hogy mi a bajuk. Inkább artikulálatlanul hörögnek, aztán belövik magukat.

A politikai „elitjük” meg szintúgy nagy és szent háborút vív mindazok ellen, akik még a hagyományos társadalmat és a régi Nyugatot akarják visszahozni. Le Pen, AfD, Szabadságpárt, PiS, országaik legnépszerűbb politikai formációi – mert azért ott sem teljesen hülye ám mindenki –, így bírósággal, ítéletekkel vagy „csak” kordonnal, de ellehetetlenítik őket.

De legalább Robert Habeck meg a Merz jól érzi magát, és Ilaria Salis készül Budapestre, hogy részt vegyen a pride felvonuláson. Én pedig kérlek benneteket, kedves barátaim, ha ide meri dugni a pofáját, legalább rá legyen gondunk.

De jó alapos…