1965-ben Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a maastrichti szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történelmében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult forgalom.”

Ám a normalitás világa – s benne az egészséges nemzeti identitás – még sokáig ellenállt. Annak ellenére is, hogy a normális középúton megmaradni mindig képtelen németek, a második világháború alatt elkövetett felfoghatatlan bűneik miatti lelkiismeretfurdalásuk okán élen jártak a nemzeti identitás felszámolásában is, és azóta már a harmadik generációba nevelik bele már óvodáskorában, hogy szégyelljék magukat, amiért németnek születtek. Igen, a németek ilyenek. Amikor nácinak kellett lenni, ők csinálták, abban nem volt hiba. Azután meggyőződésem, hogy egy hely volt a világon, ahol nemcsak maradéktalanul „csinálták” a kommunizmust, de még élvezték is, az a hely pedig az NDK volt. S ma, hogy agyhalott, identitás nélküli, öngyűlölő, LMBTQ-, woke-, cancel culture zombinak kell lenni, most ezt „csinálják”, abban hiba nincs.

De Európa nyugati fele máshol sem áll jobban a nemzeti identitás kérdésében. S ahogy a vallási identitást sikerült felszámolni, s ezzel egyszersmind Európa egyik szellemi-lelki-erkölcsi fundamentumát is lerombolni, úgy mára a nemzeti identitás felszámolása is „remekül” halad.

A már emlegetett Sévillia idézett művének Szabadság, Egyenlőség, Szexualitás című fejezetében többek között ezeket olvashatjuk: „»Gyűlölök minden családot!«: ez a kiáltás zeng minden nap. Egyáltalán nem a társadalom, hanem az elit kiáltja ezt. (…) A család válsága egész Európára jellemző súlyos tendencia. (…) Íme a nyolcvanas és kilencvenes évek egyenlege: a házasságkötések számának csökkenése, a válások számának növekedése, az élettársi kapcsolatok szokványossá válása, a házasságon kívüli születés általánossá válása, az új összeállítású családok megsokszorozódása, az egyedül élők számának robbanásszerű növekedése. A 2000. évben a hagyományos családok (egy házaspár egy vagy két gyerekkel) az utolsó mohikánoknak tűnnek. (…) A kor szentesíti a boldogságkeresést és önmegvalósítást. A választásszabadságot, a változás ízét, az ösztönök kielégítését ösztönzi. A házasságot, a hosszú távú kötelezettséget most már elviselhetetlen kényszernek érzik. A család szubjektív fogalommá válik: az egyén törekvése előbbre való a pár örökkévalóságánál, a pár egyetértése megelőzi a gyermek érdekeit. (…) A baloldal, a ’68-as májusi lány számára mindenfajta stabilitás frusztrációt jelent. Mindenfajta állandóság a börtönnel ér fel. Mindenfajta hűség a kasztrálással egyenlő. A család gátló erő. A család az egyén elfojtása. A család haladásellenes erkölcs. A család -az értelmiségi terrorizmus elkoptathatatlan érve szerint- Vichyvel egyenlő. (…) 1998-ban, amikor a Matignonban a baloldal székel, hangos felzúdulást tör ki a vitrolles-i (Nemzeti Frontos) önkormányzat döntését követően, miszerint születési díjat biztosítanak olyan családok részére, ahol az egyik szülő francia vagy európai uniós állampolgár. A kormánybiztos követeli (és el is éri) a rendelet visszavonását arra hivatkozva, hogy a »nemzetiségi követelményeken alapuló diszkrimináció jogtalansággal szennyezett«. (…) A ’68-as nemzedék (…) a szexuális szabadság dogmájára hivatkozva továbbra is úgy gondolja, hogy az élet »határtalan élvezet«. És a fiataloknak tartott szexuális nevelés egyetlen általa figyelembe vett formája a boldogság netovábbjának tartott fogamzásgátlás megtanítása. (…) Egyesek merészelik felidézni,, hogy az erkölcsi korlátok, a kulturális szokások és a vallási megközelítések lerombolása nem vezet fejlődéshez a szexualitás terén. Hogy a régi kötöttségek nem voltak önkényesek. Hogy megfeleltek mind az egyéni, mind a társadalmi szükségleteknek. Hogy az ember lelke és teste egységet alkot. Hogy az ember a felelősség gyakorlásával teljesedik ki. Hogy a szerelem összefügg a tisztelettel. Hogy a civilizáció jele érzést vinni egy testi aktusba. Hogy a hűség erény. Hogy szükség van a család újbóli felépítésére. ezeket a kisebbségben lévő, alig hallgatott és alig figyelt hangokat mégis zavarónak tartják. Az értelmiségi terrorizmus új tervet dolgoz ki ellenük: az erkölcsi rend visszatérésének veszélyét. Ez a Mac-Mahonra való hamis történelmi célzás most is kísérteties veszedelmet takar. Amikor a szex mindenhol jelen van – iskolában, televízióban, moziban, magazinokban, regényekben, színházban, reklámban –, a »ketten, négyen, még többen, még többen« szeretkezésről álmodók jogainak korlátozására kész puritánok és jótékonykodó hölgyek zászlajait keresgélik. Ez a képzelgés – az erkölcsökre alkalmazott antifasizmus – ugyanúgy működik, mint a többi:  megfélemlítésre, megbénításra, rossz hírbe keverésre alkalmas fegyver. A csúsztatás itt is szigorúan jelen van. Az »erkölcsi rend« hívei felelősek minden rosszért: kirekesztésért, diszkriminációért, rasszizmusért.”

Gondolom, ismerős mindez. És van egy rossz hírem: Sévillia a ’90-es évekről és legfeljebb a 2000-es évek elejéről beszél. A helyzet azóta rohamosan romlott. Csakúgy, mint az identitásvesztések terén. És az ebben az állapotban lévő nyugati társadalmak az elmúlt tizenöt évben önmagukra szabadítottak egy sok tízmilliós tömeget, amely vallási identitásában középkorian bigott, ebből következően pedig nemzeti identitása és nemi identitása is kikezdhetetlen. Ráadásul ennek a tömegnek – fentiekből következően – a termékenységi rátája többszöröse a befogadó társadalom termékenységi rátájának.

Akkor ki fog itt „integrálni” kit, és ki lesz kulturálisan domináns rémisztően rövid időn belül?

Ha Európának van még jövője, az Közép- és Kelet-Európában van. Ki kell maradnunk mindabból, ami a nyugatot tönkretette és lassan felszámolja.

Április 12-én mindenkinek el kell menni szavazni a normalitásra, máskülönben nem lesz jogunk az ezeregyszáz éves történelmünkhöz, és nem lesz jogunk belenézni a gyermekeink és az unokáink szemébe.