Bayer Zsolt: Választás előtt 1. rész

Bayer Zsolt: Választás előtt 1. rész – Az identitásokról

Ha Európának van még jövője, az Közép- és Kelet-Európában van.

európa Választás 2026 sévillia család 2026. 04. 07. 15:40

Sokféle identitása van egy embernek, hiszen szülőfaludhoz, egykori iskoládhoz vagy éppen kedves focicsapatodhoz is ragaszkodsz, de három fő identitás van, amely egy életen át ki- és megjelöl téged, s meghatározza, hogy ki vagy. E három identitás: a vallási identitásod, a nemzeti identitásod és a nemi identitásod. Ideje megvizsgálni, miképpen alakult e három identitás az elmúlt évszázadokban és évtizedekben.

Európában hosszú évszázadokon át a vallási identitás volt a legfontosabb, a meghatározó. Ha megkérdeztek egy embert mondjuk a XV. vagy XVI. században, hogy te ki vagy, biztosan így kezdte a választ: X. Y. vagyok, katolikus (vagy a protestantizmus térhódítása után református), ennek és ennek a hűbérúrnak az alattvalója, s csak ezután következett, hogy magyar vagy német vagy francia vagy bármi más. Majd megérkezett a felvilágosodás.

A felvilágosodás elkezdte lebontani a vallási identitás primátusát. Nem véletlen, hogy a felvilágosodás édes gyermeke volt a nacionalizmus, hiszen éppen az volt a cél, hogy a feudális állam (és a vallási univerzalizmus) helyett létrehozza a nemzetállamokat, és a nemzet sáncai mögé beemelje mindazokat, akik onnan a nemesi államban ki voltak rekesztve. Így jöttek létre a felvilágosodás és a nacionalizmus eredményeképpen a nemzetállamok, s így vált a vallási identitás helyett elsődlegessé a nemzeti identitás. Amely immár meghatározó volt egészen a második világháború végéig.

Így vált a vallási identitás másodlagossá. Mára pedig gyakorlatilag megszűnt létezni Európa nyugati felén. Egyéb folyamatok eredményeképpen ma már az a régi igazság is érvényét veszítette, amely szerint Európában az is keresztény, aki ateista, hiszen a kereszténységet nem Európa hozta létre, de a kereszténység teremtette meg Európát. Ez is odavan.

És térjünk vissza a nemzeti identitásra! A második világháború egyfelöl súlyosan diszkriminálta a nacionalizmust, mivel a normális középúton megmaradni képtelen németek feltalálták a nácizmust, a való élettől és a normális emberi érzelmektől, érzésektől és identitásoktól elszakadt kommunisták pedig a nácizmust azonosították a nacionalizmussal – nem véletlen, hanem tudatos döntés volt részükről, hogy a háború után a nácizmus helyett mindig a fasizmust használták, hiszen a nácizmus feloldása a „nemzeti szocializmus” lett volna, de a szocializmust egy lapon emlegetni a nemzetivel és Hitler ideológiájával maga lett volna a szentségtörés. Másrészről a nyugati világban győzedelmeskedő globális kapitalizmus – mint nevéből is következik – elkezdte kinőni a nemzeti kereteket, s elkezdett egyre inkább globális keretekben gondolkodni, működni, létezni.

A második világháború után ráadásul a kommunizmus bűvkörébe zuhanó nyugati értelmiség szintén sokat tett azért, hogy a nemzeti identitást felszámolja.

Róluk írja Jean Sévillia Az értelmiség terrorizmusa című művében: „Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek… 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálin dicsőségét zengő verseket írogattak. 1960-ban azt gondolták, hogy a gyarmati rendszer felbomlása csodásan megoldja a tengerentúli népek gondjait.

1965-ben Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a maastrichti szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történelmében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult forgalom.”

Világos beszéd. És igaz. A hatvanas évek nyugati „forradalmai” mind innen, ezeknek a kommunista értelmiségieknek a szellemiségéből nőttek ki, Rudi Dutschke és Daniel Cohn-Bendit ezeken az emlőkön nevelkedett, így és ezért próbálták meg az elmebajukkal eltüntetni a normalitás világát, és ugyanezeken a gyökereken szökött azután szárba az összes nyugati terrorszervezet, az olasz Vörös Brigádoktól a német Vörös Hadsereg Frakcióig, ezek gyilkoltak, raboltak és robbantottak a „szép új világ” eljövetelének ígéretével.

Ám a normalitás világa – s benne az egészséges nemzeti identitás – még sokáig ellenállt. Annak ellenére is, hogy a normális középúton megmaradni mindig képtelen németek, a második világháború alatt elkövetett felfoghatatlan bűneik miatti lelkiismeretfurdalásuk okán élen jártak a nemzeti identitás felszámolásában is, és azóta már a harmadik generációba nevelik bele már óvodáskorában, hogy szégyelljék magukat, amiért németnek születtek. Igen, a németek ilyenek. Amikor nácinak kellett lenni, ők csinálták, abban nem volt hiba. Azután meggyőződésem, hogy egy hely volt a világon, ahol nemcsak maradéktalanul „csinálták” a kommunizmust, de még élvezték is, az a hely pedig az NDK volt. S ma, hogy agyhalott, identitás nélküli, öngyűlölő, LMBTQ-, woke-, cancel culture zombinak kell lenni, most ezt „csinálják”, abban hiba nincs.

De Európa nyugati fele máshol sem áll jobban a nemzeti identitás kérdésében. S ahogy a vallási identitást sikerült felszámolni, s ezzel egyszersmind Európa egyik szellemi-lelki-erkölcsi fundamentumát is lerombolni, úgy mára a nemzeti identitás felszámolása is „remekül” halad.

S talán észrevették már, hogy a maradék identitást, a nemi identitást most kezdték el felszámolni. Nincsen többé férfi és nő, ezek olyan elavult fogalmak, csakúgy, mint a család. Ma minden hülye az lehet, aminek éppen képzeli magát. Legutolsó olvasmányom szerint ma hetvenkétféle (72!) nemi identitást tartanak számon a „modernek”. A normalitás pedig pontosan tudja: ahol hetvenkétféle a nemi identitás, ott nincsen már egy sem. Ott már csak idióták, elmebetegek, torzak és feleslegesek vannak.

A már emlegetett Sévillia idézett művének Szabadság, Egyenlőség, Szexualitás című fejezetében többek között ezeket olvashatjuk: „»Gyűlölök minden családot!«: ez a kiáltás zeng minden nap. Egyáltalán nem a társadalom, hanem az elit kiáltja ezt. (…) A család válsága egész Európára jellemző súlyos tendencia. (…) Íme a nyolcvanas és kilencvenes évek egyenlege: a házasságkötések számának csökkenése, a válások számának növekedése, az élettársi kapcsolatok szokványossá válása, a házasságon kívüli születés általánossá válása, az új összeállítású családok megsokszorozódása, az egyedül élők számának robbanásszerű növekedése. A 2000. évben a hagyományos családok (egy házaspár egy vagy két gyerekkel) az utolsó mohikánoknak tűnnek. (…) A kor szentesíti a boldogságkeresést és önmegvalósítást. A választásszabadságot, a változás ízét, az ösztönök kielégítését ösztönzi. A házasságot, a hosszú távú kötelezettséget most már elviselhetetlen kényszernek érzik. A család szubjektív fogalommá válik: az egyén törekvése előbbre való a pár örökkévalóságánál, a pár egyetértése megelőzi a gyermek érdekeit. (…) A baloldal, a ’68-as májusi lány számára mindenfajta stabilitás frusztrációt jelent. Mindenfajta állandóság a börtönnel ér fel. Mindenfajta hűség a kasztrálással egyenlő. A család gátló erő. A család az egyén elfojtása. A család haladásellenes erkölcs. A család -az értelmiségi terrorizmus elkoptathatatlan érve szerint- Vichyvel egyenlő. (…) 1998-ban, amikor a Matignonban a baloldal székel, hangos felzúdulást tör ki a vitrolles-i (Nemzeti Frontos) önkormányzat döntését követően, miszerint születési díjat biztosítanak olyan családok részére, ahol az egyik szülő francia vagy európai uniós állampolgár. A kormánybiztos követeli (és el is éri) a rendelet visszavonását arra hivatkozva, hogy a »nemzetiségi követelményeken alapuló diszkrimináció jogtalansággal szennyezett«. (…) A ’68-as nemzedék (…) a szexuális szabadság dogmájára hivatkozva továbbra is úgy gondolja, hogy az élet »határtalan élvezet«. És a fiataloknak tartott szexuális nevelés egyetlen általa figyelembe vett formája a boldogság netovábbjának tartott fogamzásgátlás megtanítása. (…) Egyesek merészelik felidézni,, hogy az erkölcsi korlátok, a kulturális szokások és a vallási megközelítések lerombolása nem vezet fejlődéshez a szexualitás terén. Hogy a régi kötöttségek nem voltak önkényesek. Hogy megfeleltek mind az egyéni, mind a társadalmi szükségleteknek. Hogy az ember lelke és teste egységet alkot. Hogy az ember a felelősség gyakorlásával teljesedik ki. Hogy a szerelem összefügg a tisztelettel. Hogy a civilizáció jele érzést vinni egy testi aktusba. Hogy a hűség erény. Hogy szükség van a család újbóli felépítésére. ezeket a kisebbségben lévő, alig hallgatott és alig figyelt hangokat mégis zavarónak tartják. Az értelmiségi terrorizmus új tervet dolgoz ki ellenük: az erkölcsi rend visszatérésének veszélyét. Ez a Mac-Mahonra való hamis történelmi célzás most is kísérteties veszedelmet takar. Amikor a szex mindenhol jelen van – iskolában, televízióban, moziban, magazinokban, regényekben, színházban, reklámban –, a »ketten, négyen, még többen, még többen« szeretkezésről álmodók jogainak korlátozására kész puritánok és jótékonykodó hölgyek zászlajait keresgélik. Ez a képzelgés – az erkölcsökre alkalmazott antifasizmus – ugyanúgy működik, mint a többi: megfélemlítésre, megbénításra, rossz hírbe keverésre alkalmas fegyver. A csúsztatás itt is szigorúan jelen van. Az »erkölcsi rend« hívei felelősek minden rosszért: kirekesztésért, diszkriminációért, rasszizmusért.”

Gondolom, ismerős mindez. És van egy rossz hírem: Sévillia a ’90-es évekről és legfeljebb a 2000-es évek elejéről beszél. A helyzet azóta rohamosan romlott. Csakúgy, mint az identitásvesztések terén. És az ebben az állapotban lévő nyugati társadalmak az elmúlt tizenöt évben önmagukra szabadítottak egy sok tízmilliós tömeget, amely vallási identitásában középkorian bigott, ebből következően pedig nemzeti identitása és nemi identitása is kikezdhetetlen. Ráadásul ennek a tömegnek – fentiekből következően – a termékenységi rátája többszöröse a befogadó társadalom termékenységi rátájának.

Akkor ki fog itt „integrálni” kit, és ki lesz kulturálisan domináns rémisztően rövid időn belül?

Nos, vonjuk le az egyetlen helyes következtetést: a közép- és kelet-európai társadalmak állapota még nem ennyire kétségbeejtő, egész egyszerűen azért, mert a második világháború utáni jólétből kimaradtunk, és így nem volt időnk teljesen elhülyülni.

Ha Európának van még jövője, az Közép- és Kelet-Európában van. Ki kell maradnunk mindabból, ami a nyugatot tönkretette és lassan felszámolja.

Ennek pedig egy záloga van: a Fidesz–KDNP.

Április 12-én mindenkinek el kell menni szavazni a normalitásra, máskülönben nem lesz jogunk az ezeregyszáz éves történelmünkhöz, és nem lesz jogunk belenézni a gyermekeink és az unokáink szemébe.

Április 12-én: csak a Fidesz–KDNP!