„A két apám nevelt fel…”

Emberi butaság azt hinni, hogy le tudjuk győzni a természet törvényeit.

Fél éve váratlan dolog történt. Anyja levelet írt neki, hogy csípőprotézisre van szüksége, de Magyarországon a járvány miatt az újságok szerint évekre eltolódnak ezek a műtétek. Hátha a fia Svájcban előbb… Az „anya” szó egészen új formában vágta fejbe. Ízlelgette. Forgatta a szájában. Mindenesetre természetesen megpróbált intézkedni, de aztán az anya újra írt, hogy butaság az egész, felhívta az orvosa, egy hónap múlva műtét.

És most hazajött meglátogatni az anyját. A műtét remekül sikerült. Fogták egymás kezét a kórteremben. Kerülték a múltat mint témát. Nem kérdeztek egymástól semmit. Az anya boldog volt, hogy unokái vannak és a fia szerelemben él. Úgy viselkedtek aztán egymással, mintha mindig is ebben a kapcsolatban éltek volna, anya és fia. Megígérte neki, ha már lehet utazni, mehet hozzájuk, meglátogatni az unokáit. Annyit kért csak – és azt mondja, csak ennyi volt az egész múlt –, hogy a gyermekkorát ne említse, semmiféle formában a családjában. Ezt az anya magától is tudta.

Rám néz, mosolyog: „Fogalmam sincs, hogy adom be a feleségemnek, a gyerekeimnek, hogy mégiscsak van anyám. Nekik meg nagyanyjuk. De majd megoldom valahogy.”

A gyermekeit magánóvodába és magániskolába járatta, hogy az a pokol, amit ő átélt, soha ne jelenjen meg gyermekei életében. Mutatja a fényképeket a telefonján, gyönyörű nővé cseperedett a lánya, csupa szív-értelem a fia, minden ízében férfi. Franciaországban élő üzleti partnerei mesélik, ott is sorban nyílnak az olyan magánintézmények, ahol a kettős értékrend, a férfi-nő kapcsolat elsődlegessége az irányadó. Vagyis a hagyományos értékrend. És mivel mindig is ez volt a jelentős többség, a jelenlegi központi, állami pedagógiai elvek ellen lehet hova menekíteni a családokat, mert már nagyon sok az ilyen óvoda, iskola. Csak ezekről kevés szó esik…

Forradalomként éli meg a magyar törvényjavaslatot. Forradalmi tett, mondja, egy ilyen törvényjavaslat ott, ahol él, kisebb szabadságharc lenne. Most, hogy a gyermekei már külön élnek, a feleségével akár még haza is költözne. Romantikusan lelkesedik erről a törvényről, de ebben a lelkesedésben látom a gyermekkor fájdalmát és kétségbeesését és a félelmet. Félt, hogy tökéletesen eltorzul a személyisége, de megúszta.

Sajátos kort élünk, ahol a törpe kisebbség úgy véli, a jelentős többségnek kell alkalmazkodnia. Húsz, harminc, negyven éve semmi akadálya nem volt, hogy egyneműek szeressék egymást. Sőt, családban is élhettek. Nem kérkedtek vele, nem beszéltünk róla. Ha néha tudomásunkra jutott, úgy gondoltuk – úgy gondoltam –, nincs közöm hozzá. Az ő dolguk. Színházi rendezőasszisztensként volt, hogy a Nagy Rendező a főpróba alatt a nézőtéren a sötétben combomra tette a kezét, és sokáig ott is hagyta. Mosolyogva kértem, ezt hagyja abba, én másik kapura focizok, és amíg egy nő illatozik ezen a bolygón, semmi esélye nincs. Kulturáltan elnézést kért, soha többet nem próbálkozott, és nem említettük a dolgot, pedig még sokat dolgoztunk együtt. Nem volt bennem harag, sértettség. Miért lett volna? Két ember azt tesz egymással, amit akar.

Három azonban már nem.

Mert három már a társadalom. Az élet úgy jön erre a világra, hogy a természet törvényei szerint meghatározott genetikai, ősmúltbeli helyzetbe érkezik. Vannak persze torzulások, mindig is voltak. Tisztelni is kell őket, de legalábbis elfogadni. De az érkező életet a természettel tökéletesen ellentétes helyzetbe kényszeríteni – az elfogadhatatlan.

A gyermek nem egy agyagdarab, amit kedvünkre formázhatunk. „Vendég a háznál”, mondják a kínai bölcsek, a gyermek saját személyiségű valaki, akinek határozott elképzelése van a saját személyiségéről akkor is, ha ennek még nincs teljességgel tudatában. Akit nem alakítani: kiszolgálni kell. Ha az óvodában megsimítja egy ellentétes nemű kezét, annak örüljünk. Ha az iskolában gyermekszerelem alakul ki, az már a jövendő, áhított együttlét türelmetlensége. Ha kamaszként egymás testéhez simulnak a női és férfi vonalak, csodás módon kiegészítve egymást, az nem csak a vonzódás, nem csak a közös öröm, közös gyönyör – az már a saját magunk újra teremtésének, a lehetőségbe való beleborzongás. Fiatal férfiban a gyermeknemzés, fiatal nőben a gyermekhordás igénye, még ha akkor ez nem is kerül szóba. Hogy aztán felnőttként valami csodás szerencsével ketten, párban, megadjuk annak a harmadiknak a jogát az élethez.

Egyszerű? Az volt. Normális esetben ezt törvénybe kell foglalni? Nem. Különben is, miféle emberi törvény ér fel a természet törvényével?! Miféle emberi butaság azt hinni, le tudjuk győzni azt a másik törvényt?

„Mosolyognék, de most már késő” (elnézést). Iskolai vécék ikonjainak leszedése, nemiség önnön meghatározása, a személyiségtorzulás, a karaktergyilkosság szentesítése, a gyermek elbizonytalanítása önnön hozott karakterében – bűn lett. Ez ellen törvényt kell hozni.

Nem akartam ilyen korban élni. Ahogy a lavinát sem akarja senki a hegyekben. Áll magában a hegy, rajta a mérhetetlen mennyiségű, amúgy gyönyörű, a természet által kristályosra álmodott makroszerkezetben, és elég egy puskalövés, egy artikulátlan ordítás ahhoz, hogy ez a rend felboruljon, a hó meginduljon és betemesse azt, ami útjába akad. Most artikulátlan ordítások próbálják betemetni egy természetes értékrendszer maradványait. Annak a pár ordibálónak ott a több ezer méter magas, méltóságos hegy alján azonban nagy az ereje. Mindenféle ősi erkölcs, emberi tartalom sebezhető. Minél értékesebb, annál inkább. Kaliforniai ősfenyveserdők iszonyatos pusztítást hozhatnak a tűzzel, ha akad két gyújtogató (mert mindig akad), aki ezt akarja.

Nem gondolom már, hogy ez a lavina, ez a szennyhalmaz, ami árad és erkölcsi világjárványt tud okozni, megállítható. De megtenni mindent, hóba vájt kunyhóban megpróbálni dacolni a lavinával, magunkhoz szorítva szeretteinket – azt kell! Törvénnyel vagy saját kis társadalmunkban saját eszközeinkkel kötelező.

A megváltás mindig váratlanul jön. Ebben bízhatunk.

A szerző író, rendező

A borítókép illusztráció. Forrás: unsplash