„A két apám nevelt fel…”

Emberi butaság azt hinni, hogy le tudjuk győzni a természet törvényeit.

„A két apám nevelt fel” – szólal meg váratlanul Svájcba szakadt ismerősöm egy budai kerthelyiség asztala mellett. Ismertem messziről a történetét, de most a készülő törvény miatt nyílik meg. Nagy házuk volt, a felső szinteken a két apja, azaz két férfi nevelte őt. Az alagsori szoba-konyhában lakott az anya, aki mosott, főzött, takarított. Látszólag harmóniában éltek. A két férfi eltűrte a nőt a házban, ráadásul egyikük sem tudta volna megszülni a fiút. Az anya elfogadta a helyzetet, csak hogy fia közelében maradhasson.

Még az előző rendszerben jártunk, a hetvenes években. A másságot nem tegnap találták fel, de mindig előkerül, ha a társadalomban valamilyen gazdasági vagy politikai érdek szolgálatába lehet állítani. A fiú kamaszkorában szembesült igazán az otthoni helyzettel. Kisgyermekként természetes volt, hogy a két férfi együtt játszik vele a kád vizében, együtt játszanak hárman, míg az anya tévézik az alagsorban.

A hetvenes-nyolcvanas években nem volt hová menni ezzel a problémával, a pártbizottság sem tudott és nem is akart mit kezdeni az ilyesmivel, ezért minden rejtve maradt. Hallgatólagosan. A fiú kezdett átjárni osztálytársaihoz, és látnia kellett, ezekben a háztartásokban más a felállás. Nem mert szólni senkinek. És igaza volt. Mi történik, ha szól? Éltek így tovább, alig várta, hogy leérettségizzen, kikönyörögjön magának egy külföldi egyetemet a két apjától, és eltűnjön mellőlük, amilyen gyorsan csak lehet. A két apa autóval vitte el a svájci városba, a kollégiumba, az anyja el sem kísérhette oda.

A svájci egyetemen évekbe telt, míg meg tudott szabadulni valamelyest ettől a tehertől. A gyermek- és kamaszkorától, amely úgy élt benne, mint egy fertőzés, egy levakarhatatlan mocsok. Fokozta a menekülési vágyát, hogy a gimnáziumban a lányokhoz nem tudott közeledni, mert minden kapcsolatban valódi emberi tartalmat keresett, és nem tudta elképzelni a helyzetet, hogy egyszer válaszoljon a szeretett nőnek a családját firtató kérdésére. Azt mondja, iszonyatos évek voltak, a személyisége kevés híján belerokkant ebbe a helyzetbe. Ezért is örült különösen, hogy vonzódást érzett egy lány iránt az egyetemen, és a lány viszont. Azt hazudta, meghaltak a szülei, árva. Részben igaz volt, mert az egyik apja már meghalt, a másik apja a „gyászév” után új partnert talált, nem kereste a fiával a kapcsolatot, igaz, a havi pénz továbbra is pontosan megérkezett. A zürichi lánnyal komolyra fordult a dolog, azóta együtt élnek, harmincvalahány éves házasok. Két gyermekük van, és az ismerősöm mindig attól félt, valamelyikben öröklődik ez az apai teher.

Fél éve váratlan dolog történt. Anyja levelet írt neki, hogy csípőprotézisre van szüksége, de Magyarországon a járvány miatt az újságok szerint évekre eltolódnak ezek a műtétek. Hátha a fia Svájcban előbb… Az „anya” szó egészen új formában vágta fejbe. Ízlelgette. Forgatta a szájában. Mindenesetre természetesen megpróbált intézkedni, de aztán az anya újra írt, hogy butaság az egész, felhívta az orvosa, egy hónap múlva műtét.

És most hazajött meglátogatni az anyját. A műtét remekül sikerült. Fogták egymás kezét a kórteremben. Kerülték a múltat mint témát. Nem kérdeztek egymástól semmit. Az anya boldog volt, hogy unokái vannak és a fia szerelemben él. Úgy viselkedtek aztán egymással, mintha mindig is ebben a kapcsolatban éltek volna, anya és fia. Megígérte neki, ha már lehet utazni, mehet hozzájuk, meglátogatni az unokáit. Annyit kért csak – és azt mondja, csak ennyi volt az egész múlt –, hogy a gyermekkorát ne említse, semmiféle formában a családjában. Ezt az anya magától is tudta.

Rám néz, mosolyog: „Fogalmam sincs, hogy adom be a feleségemnek, a gyerekeimnek, hogy mégiscsak van anyám. Nekik meg nagyanyjuk. De majd megoldom valahogy.”

A gyermekeit magánóvodába és magániskolába járatta, hogy az a pokol, amit ő átélt, soha ne jelenjen meg gyermekei életében. Mutatja a fényképeket a telefonján, gyönyörű nővé cseperedett a lánya, csupa szív-értelem a fia, minden ízében férfi. Franciaországban élő üzleti partnerei mesélik, ott is sorban nyílnak az olyan magánintézmények, ahol a kettős értékrend, a férfi-nő kapcsolat elsődlegessége az irányadó. Vagyis a hagyományos értékrend. És mivel mindig is ez volt a jelentős többség, a jelenlegi központi, állami pedagógiai elvek ellen lehet hova menekíteni a családokat, mert már nagyon sok az ilyen óvoda, iskola. Csak ezekről kevés szó esik…

Forradalomként éli meg a magyar törvényjavaslatot. Forradalmi tett, mondja, egy ilyen törvényjavaslat ott, ahol él, kisebb szabadságharc lenne. Most, hogy a gyermekei már külön élnek, a feleségével akár még haza is költözne. Romantikusan lelkesedik erről a törvényről, de ebben a lelkesedésben látom a gyermekkor fájdalmát és kétségbeesését és a félelmet. Félt, hogy tökéletesen eltorzul a személyisége, de megúszta.

Sajátos kort élünk, ahol a törpe kisebbség úgy véli, a jelentős többségnek kell alkalmazkodnia. Húsz, harminc, negyven éve semmi akadálya nem volt, hogy egyneműek szeressék egymást. Sőt, családban is élhettek. Nem kérkedtek vele, nem beszéltünk róla. Ha néha tudomásunkra jutott, úgy gondoltuk – úgy gondoltam –, nincs közöm hozzá. Az ő dolguk. Színházi rendezőasszisztensként volt, hogy a Nagy Rendező a főpróba alatt a nézőtéren a sötétben combomra tette a kezét, és sokáig ott is hagyta. Mosolyogva kértem, ezt hagyja abba, én másik kapura focizok, és amíg egy nő illatozik ezen a bolygón, semmi esélye nincs. Kulturáltan elnézést kért, soha többet nem próbálkozott, és nem említettük a dolgot, pedig még sokat dolgoztunk együtt. Nem volt bennem harag, sértettség. Miért lett volna? Két ember azt tesz egymással, amit akar.

Három azonban már nem.

Mert három már a társadalom. Az élet úgy jön erre a világra, hogy a természet törvényei szerint meghatározott genetikai, ősmúltbeli helyzetbe érkezik. Vannak persze torzulások, mindig is voltak. Tisztelni is kell őket, de legalábbis elfogadni. De az érkező életet a természettel tökéletesen ellentétes helyzetbe kényszeríteni – az elfogadhatatlan.

A gyermek nem egy agyagdarab, amit kedvünkre formázhatunk. „Vendég a háznál”, mondják a kínai bölcsek, a gyermek saját személyiségű valaki, akinek határozott elképzelése van a saját személyiségéről akkor is, ha ennek még nincs teljességgel tudatában. Akit nem alakítani: kiszolgálni kell. Ha az óvodában megsimítja egy ellentétes nemű kezét, annak örüljünk. Ha az iskolában gyermekszerelem alakul ki, az már a jövendő, áhított együttlét türelmetlensége. Ha kamaszként egymás testéhez simulnak a női és férfi vonalak, csodás módon kiegészítve egymást, az nem csak a vonzódás, nem csak a közös öröm, közös gyönyör – az már a saját magunk újra teremtésének, a lehetőségbe való beleborzongás. Fiatal férfiban a gyermeknemzés, fiatal nőben a gyermekhordás igénye, még ha akkor ez nem is kerül szóba. Hogy aztán felnőttként valami csodás szerencsével ketten, párban, megadjuk annak a harmadiknak a jogát az élethez.

Egyszerű? Az volt. Normális esetben ezt törvénybe kell foglalni? Nem. Különben is, miféle emberi törvény ér fel a természet törvényével?! Miféle emberi butaság azt hinni, le tudjuk győzni azt a másik törvényt?

„Mosolyognék, de most már késő” (elnézést). Iskolai vécék ikonjainak leszedése, nemiség önnön meghatározása, a személyiségtorzulás, a karaktergyilkosság szentesítése, a gyermek elbizonytalanítása önnön hozott karakterében – bűn lett. Ez ellen törvényt kell hozni.

Nem akartam ilyen korban élni. Ahogy a lavinát sem akarja senki a hegyekben. Áll magában a hegy, rajta a mérhetetlen mennyiségű, amúgy gyönyörű, a természet által kristályosra álmodott makroszerkezetben, és elég egy puskalövés, egy artikulátlan ordítás ahhoz, hogy ez a rend felboruljon, a hó meginduljon és betemesse azt, ami útjába akad. Most artikulátlan ordítások próbálják betemetni egy természetes értékrendszer maradványait. Annak a pár ordibálónak ott a több ezer méter magas, méltóságos hegy alján azonban nagy az ereje. Mindenféle ősi erkölcs, emberi tartalom sebezhető. Minél értékesebb, annál inkább. Kaliforniai ősfenyveserdők iszonyatos pusztítást hozhatnak a tűzzel, ha akad két gyújtogató (mert mindig akad), aki ezt akarja.

Nem gondolom már, hogy ez a lavina, ez a szennyhalmaz, ami árad és erkölcsi világjárványt tud okozni, megállítható. De megtenni mindent, hóba vájt kunyhóban megpróbálni dacolni a lavinával, magunkhoz szorítva szeretteinket – azt kell! Törvénnyel vagy saját kis társadalmunkban saját eszközeinkkel kötelező.

A megváltás mindig váratlanul jön. Ebben bízhatunk.

A szerző író, rendező

A borítókép illusztráció. Forrás: unsplash